A zsidó év utolsó hónapja – a hatodik hónap a Peszáh ünnepe után – most szerdán köszöntött ránk. Ez a hónap a Bibliában, noha említtetik már Elulként, komoly szerepet igazából nem kap az évben. A Talmudban sem, az első évezredforduló környékétől kezdve válik azzá az időszakká, amilyennek ma tudjuk. A felkészülés havává.

A következő hónap ünnepei a legszemélyesebbek a zsidó hagyományban. A Peszáh a kivonulást, a Hanuka a Templom újraszentelését, a Szukot a sivatagi éveket, a Sávuot a Tóraadást idézi fel, a Purim a zsidó nép megmenekülését, csupa közösségi eseményt, kizárólag a történelmet, amely a megváltás felé tart, ha helyes és megalapozott a zsidók reménye. De hol van mindebben azok személyes élete, akik nem érték meg a megváltást, nemzedékek félelmei és reményei, az, ami a vallást fontossá teszi legalábbis nekünk, modern embereknek? A személyes válasz reménye rövid életünk kérdéseire, hogy mit kezdjünk a felnövéssel, az öregedéssel, a halállal és mindazzal, amit mindeközben végérvényesen elrontottunk, mert minden pillanat megismételhetetlen.

Erre felelnek az őszi ünnepek, nem véletlenül akkor, amikor elmúlik a nyár. De ezekre a kérdésekre nem lehet némi nekifutás nélkül felelni, némi önvizsgálat, lelassulás nélkül. És ahogy a gyorsuláshoz, úgy a lassuláshoz is hosszú kifutás kell. Ennek köszönheti az Elul a karrierjét, a feladat, amelyet segít, a megérkezés az őszbe. Útra kelünk, megyünk az őszbe mostantól.

A hónap nevéből a rabbinikus kreativitás betűszót gyártott. Az Énekek éneke 6. fejezetéből a 3. vers így szól, Áni leDodi veDodi li. Én a kedvesemé vagyok, és a kedvesem az enyém. Mivel a Tóra szerint az ember Isten képmása, ha Őt keressük, önmagunkhoz kerülünk közel és fordítva. Akkor, amikor belekezdünk a tüzetes önvizsgálatba, mi is közel lépünk Istenhez és ő is közel lép hozzánk. Az Isten és az ő hívei, szóval a népe közötti közelséget az Énekek éneke a szerelem metaforájával fejezi ki. A hónap a szerelmesek ideje, az Istent kereső emberé és az embert kereső Istené (ez utóbbi a címe Abraham Joshua Heschel legfontosabb könyvei egyikének: Az embert kereső Isten). Isten közel lép hozzánk, a hászidizmus szerint a Király ilyenkor kimegy alattvalói közé a mezőre.

Átmenet ez az időszak két év között, az ünnepi időszak az újévvel kezdődik, Elul tehát afféle visszapillantó tükör számunkra, a zsidóság fontosnak tartja ezeket az átmeneteket tudatosítani, ezért is ünnep minden újhold megjelenése. Azért ekkor múlnak és kezdődnek az évek, mert Elul havának végén teremtette a hagyomány egyik számítása szerint Isten a világot. Pontosan tudjuk, mikor, Elul hónap 25. napján, így esett a hatodik napra, Tisri hónapjának 1. napjára az újév, az ember teremtése. Nem a világ megújulását ünnepeljük elsősorban, az megy majd nélkülünk is, hanem a sajátunkat, ha sikerül.

Még az is Elul havában történt a hagyomány szerint, hogy Mózes a Sináj hegyére ért másodszorra is, miután az első kőtáblákat összetörte. A második kőtáblával negyven nap után érkezett vissza, egy hónap és tíz napnyi bűnbánat, csend és Istennel töltött idő után, vagyis Tisri hónapjának 10. napján, az Engesztelés napján, amikor az őszi ünnepek első fele lezárul. Ahogy ő, mi is a megtéréssel és a jóvátétellel foglaljuk ilyenkor el magunkat és mi is bocsánatot remélünk, ami Mózesnek megadatott Istentől. Ahogy negyven napig tartott az eső az özönvíz alatt, ahogy negyven évig tartott a vándorlás a sivatagban, úgy a második két kőtábla is negyven nap várakozás után érkezett a földre.

A sófárok, a zsidó vallás fontos kegytárgyai és jelképei Elul havában kerülnek elő, a teljes hónap folyamán fújják őket a reggeli istentiszteleteken. Ahogy a 27. zsoltárt is ilyenkor kezdjük el énekelni az Örökkévalónak, aki a szövege szerint a mi fényünk és megmentőnk. Egyik sorának első szava, lulé, nagyjából úgy fordítható, hogy amennyiben nem, visszafelé olvasva Elul. És mi ilyenkor, Elulban visszafelé olvassuk az életünket, a mögöttünk hagyott időt.

A Múzeum sófárgyűjteményében jól látható a sófárokhoz kapcsolódó feszültség. A sófár hangja nyers és éles, nem kifinomult hangszer. Sivító, szirénázó hangja azért hatol el a fülünkbe, hogy felébresszen minket a mindennapok rutinjából, rutinjaiból. Hogy nézzünk vissza, nézzünk magunkra, a reflektálás pontosan ezt jelenti, szinte szó szerint. A sófár ránk szól tulajdonképpen, ránk kiabál és szembesít. Az, hogy nyers, része a hatásának. Így működik.

Ugyanez a helyzet a sófár kinézetével. Sok példány, amelyet a gyűjteményben láthatnak, egyszerű, díszítetlen, funkcionális és ez is kifejezi azt, ami a sófárfújás lényege, a „művészet” hiánya maga is kifejező. Másfelől vannak gondosan megmunkált és díszített sófárok, amelyek a vallási parancsolat eszközének meg szeretnék adni megérdemelt tekintélyét. A vallási parancsok szép és gondos kivitelezése maga is elvárása a zsidó vallásnak, a művészet a vallási áhítat szolgálólánya, ha néha ki is szabadul ebből a ketrecéből, ebből az ihlető fogságból és érezhetően öncélú lesz.

A Zsidó múzeum gyűjteményében számos régi sófár található. A teljesen egyszerű, naturális darabok mellett léteznek feliratos és megfaragott darabok is annak emlékeként, hogy az Isten dicsőítésére használt tárgyakat a lehető legelmélyültebb, vallásos tisztelettel övezett munkavégzés során alakították ki. 

Az egyik sófár az első világháború harctereiről került vissza hozzánk, onnan, ahol voltak ijesztőbb és nyersebb hangok az övénél. Úgy tűnik, ott is jelentett némi vigaszt valakinek, a fronton, hogy a király a mezőkön jár már. Ott is lehetett ebben hinni, nagy némely zsidók hűsége az Örökkévalóhoz. 

Ámos Imre: Ünnepek →​

Ugyanakkor a sófár a leendő megváltás hirdetője is, a Tóraadást is jelezte a hangja, Elul hava pedig végső soron ennek a megváltásnak a személyes esélyét jelenti. A hangnak egyszerre kell zavarónak és ígéretesnek lennie. Ámos Imre metszetén a diadalmas sófárfúvás pillanata látható, a megtört, fájdalmas és bizonytalan hang helyett a hosszan kitartott és erős, ennek a neve, tekiá áll a metszeten látható könyvben, amelyből a sófárt megfújó figura „dolgozik”. Keze az égbe emelkedik, amikor a közösség képviseletében ébreszti az embert kereső Istent, úgy érzi, van reménye az emberiségnek a megbocsátásra, ez a hosszú, elnyújtott hang, a nagy tekiá zárja le az Engesztelés napjának ünnepi szertartását is, ezzel búcsúznak a félelmetes napok, az a tíz nap, amely az új év és az Engesztelés napja között eltelt, de az a negyven is, amely Elul első napján vette kezdetét. Ez a sófárhang hirdeti, hogy újra megmenekült a világ. Hogy újra lesz egy évünk valami jobbat kihozni belőle. 

(Ámos Imre "Ünnepek" sorozatának többi képe is megtekinthető a kép alatt szereplő linken.)

Vértes Marcell: Meztelen lány a szoba közepén →​

A finoman kidolgozott vonású, alakú fiatal lány meztelenül álldogál a szoba közepén, látjuk körülötte felskiccelve a berendezést, a csillárnak háttal áll, hogy ne érje fény a könyvet, amit olvas, nem ül le a fotelbe, még csak a szőnyegre se áll rá, hogy ne fázzon a lába, olvas. És, persze, nem öltözik föl. A kép fókusza a könyv vagy füzet, ami a kezében van, amibe csöndesen és jó mélyen elmerül. Nem is ér rá felöltözni. Vértes Marcell képének ez a legzsidósabb vonása. Egyébként úgy jön ide, hogy a tárgyalt hónapnak, Elul havának a csillagképe a szűz. Az ártatlanság metaforája. A tisztaságé, amelyre mind rálelni szeretnénk ebben a hónapban. És most itt áll előttünk. Ezen a képen a teljes önfeledtség nyíltsága látható, a tanulás feltétlensége. A Talmud, amikor számbaveszi a cselekedeteket, amelyek meghozzák gyümölcsüket e világban, de igazán majd az Eljövendő világban érnek be, azzal zárja rengeteg önzetlen jótettet szemléző felsorolását, hogy a Tóra tanulása felér mind az összes többivel együtt. Így olvas ez a lány is, ennek szellemében Vértes Marcell képén, aki először illusztrálta a Tanár úr kérem-et Karinthy Frigyestől, aki 1919 után emigrált, rögzítette a fehérterrort és szolid karriert csinált a világban amolyan progresszív művészként, Párizsban halt meg 1961-ben, 66 évesen. 

Házassági szerződés, Róma, 1846 →​

A misztikusok egy része úgy tartja, hogy mivel ilyenkor közel van az Ég a földhöz, szerencsés megházasodni. A mondat, amely Elul hónapja mint betűszó kvázi-megfejtése, a kedvesem az enyém és én a kedvesemé vagyok, gyakori kísérője a kortárs zsidó esküvőknek is, mivel hagyományosan az eljegyzésen csak a vőlegény beszél, ahol a menyasszony is meg szeretne szólalni, ez a mondat pont megfelelő, sokan mondják eljegyzési fogadalomként. Több ketubá, házassági szerződés, vagyis házasságlevél található a gyűjteményünkben, amely Elul hónapjában bocsáttatott ki a frissen megházasodottak számára, ez viszonylag kései, 19. századi és rögtön a hónap első napján állították ki, Elul elsejére datálódik. Rómában keltek egybe tanúsága szerint számunkra rég ismeretlen birtokosai, akik ezen a tárgyon tovább élnek, felidézzük őket most és Elulban beteljesedő szerelmüket. Mert az is igaz, ahogy szintén éppen az Éneke Éneke mondja, hogy erős a szerelem mint a halál. Fennmarad. 

Mednyánszky László: Tájkép  →​​​​​

Az 1997. évi X. „Törvény a Párizsi Békeszerződésről szóló 1947. évi XVIII. törvény 27. Cikke 2. pontjában foglaltak végrehajtásáról” végrehajtási utasítása szerint a Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány tulajdonába adott festmény. Gyűjteményünkben letétként szerepel.