Purim: az abszurd történelem örömünnepe ​ 

Pár évvel ezelőttig azt reméltük, hogy a mi életünk áramvonalasított lesz, határok nélküli, high tech és lefut majd, mint egy számítógépes program, nagyobb zavarok nélkül. És nem győzünk csodálkozni azon riadtan, hogy nagyon nem így alakul. Miközben az emberiség minden eszköznek a birtokában van, amellyel boldoggá, gondtalanná tehetné az életét, a puszta létéért szorong újabb másfél évtizede legalább. Hogy megéri-e az újabb ezredfordulót.

A jövő héten a Purimot ünnepeljük, a látszólag legfelszabadultabb ünnepeink egyikét. Beöltözés, kerepelés, tavaszvárás, ivás. Még a Jom Kipurim is csak Jom KePurim, csak olyan nap, mint a Purim, a vidámság közelebb visz Istenhez az önsanyargatásnál. A gonosz Hámán bántani akarta a zsidókat és minden az ő fejére hullott vissza, úgy kellett, úgy kellett. Mintha még némi infantilis önfeledtség is vegyülne az örömünkbe. 

E heti kiemelt műtárgyunkat nem a mi gyűjteményünkből választottuk, hanem a csernovitzi, a bukovinai zsidók történetét és kultúráját bemutató és őrző múzeumból. Purimhoz kapcsolódóan egy Ádár táblát találtunk, melyen a szokásos szöveget és jelképeket látjuk: Ádár hónap zodiákus jelét, a halat, valamint a gondtalan örömködést jelképező borosüveget és poharat. A borosüveg címkéjén jiddis felirat: Lehájim Brider - Egészségetekre cimborák! A cégérekhez, üzletportálokhoz vagy hirdetésekhez hasonlító bádogtáblát Icchák Eizikovits készítette 1927-ben, és elvileg a Czernovitzi Zsidó Történelem és Kultúra Múzeumának állandó kiállításán szerepel. A múzeum egyelőre még elérhető honlapja - a képre kattintva elérhetik - sokféle online tartalmat is kínál: nézzék meg, az érdeklődéssel is támogatva az ukrajnai kollégákat! 

Nézzük meg csak egészen kicsit közelebbről és látni fogjuk, hogy a Purim valójában a történelem riasztó abszurditásának ünnepe, úgy vicces, mint egy egyperces novella Örkénytől.

A belátható világ legnagyobb birodalmának feje lépten-nyomon hatalmas ivászatokat szervez, ihaj-csuhaj, sose halunk meg, csak éppen aludni nem tud éjszakánként, mint kiderül. Ahogy egyedül marad a sötétben, ahogy nem tudja elnyomni belső hangját, a korlátlan hatalmú uralkodón erőt vesz a nyugtalanság. És semmi sem elég, nem segít beugrani a nagybőgőbe, a felesége, Vásti nyilvános kihasználása és megalázása kell, a részeg udvari embereket az ő táncával kéne mulattatni; ha nem, a zsarnok azonnal kegyvesztetté teszi és szépségversenyt hirdet, hogy ki töltheti be legközelebb Vásti frissen elveszített, roppant vonzónak tűnő állását.

Egy száműzött zsidó rokon által felnevelt, származásának gondos titkolására kondicionált árvalány lesz a szerencsés nyertes, akinek van módja csendben várni az udvarban elkülönítve, mikor szólítja őt az uralkodó, ha ő maga menne hozzá, halál várhat rá. Micsoda mázli.

A groteszk végkifejlet: minden jó, ha vége jó?

A bölcs uralkodó, aki, ha nem önkényeskedhet részegen, álmatlanul forgolódik, úgy dönt, puszta szeszélyből, hogy korlátlan hatalmat ad egyik gátlástalanul gonosz és hatalommániás talpnyalójának, hogy ha kíván, nyugodtan rendezzen tömeggyilkosságot a zsidók között a birodalomban. Aztán, amikor nem tud aludni, a krónikákban véletlenül belefut abba, hogyan mentette meg a zsidó nagybácsi egy alkalommal egy merénylettől. Véletlenül belefut. Véletlenül épp Eszter van a közelében, aki úgy dönt, szembenéz a halállal, bemegy hozzá, szemben azzal, amit idáig tanult, megmondja, ki ő és esedezik, hogy népe megkísérelhesse megvédeni magát a tervezett tömegmészárlástól. És mivel véletlenül minden stimmel, Hámánt és szövetségeseit éri el a szörnyű csapás, Ahasvéros, a szeszélyes és kiszámíthatatlan despota a trónján marad, Eszter és Mordeháj megdicsőül, a száműzetés változatlan és minden megy tovább, bulival kezdünk, bulival zárunk, minden a legnagyobb rendben. Shakespeare, Beckett, Ionesco és Mrozek együtt nem írhatott volna rémisztőbb pszicho-thrillert ennél, amely ugyanakkor tele van nagy és felemelő jelenetekkel, mindenekelőtt a minden szempontból alávetett Eszter elképesztő fejlődéstörténetével, ahogy kiszolgáltatott árvalányból az események irányítójává, vezetővé és megmentővé válik. A váltások túl merészek, Vásti és Hámán egyszer fenn, egyszer lenn, Mordeháj és Eszter megfordítva. Az ünnep neve a sorsvetésre, a sors tébolyult hatalmára utal.

A hatalmi struktúra, a cérnaszálon függő világ képe változatlan, bármikor jöhet egy új Hámán és ki tudja, mindig pont a megfelelő véletleneket követve zajlanak-e majd a dolgok. Azért is érdemes inni ma és enni, mert ki tudja, van-e jövő. Az Eszter könyve, ahogy Irving Greenberg rabbi, a nyitott ortodoxia amerikai alapítója bemutatja, végtelenül, hátborzongatóan modern könyv. Nem véletlen, hogy a rabbik nem rendelik el, hogy Purimkor Hálél-zsoltárokat mondjunk.  

A frissen avatott Kurucz Ákos rabbival beszélgettünk a menekültválságról, a világ bizonytalanságáról és az Örökkévalóba vetett hitről, arról, mennyire nehéz közelről és folyamatosan nézni az emberi szenvedést és mégis milyen fontos közel menni hozzá, arról, hogyan őrizzük meg egymásba torlódó válságok közepette a lelki békénket, és merre tartson a magyar neológia, hogy szinkronba kerüljön a világgal. 

Van, ami jobban érzékelhető az orosz-ukrán háborúból, a menekültválságból Nyíregyházán, mint Pesten?

Jobban nem, talán kicsit másként. A nyíregyházi hitközség több tagja ment saját autóval a határra, hogy segítsen az izraeli konzulnak: zsidókat vittünk biztonságos helyre és próbáltunk nekik segítő kezet nyújtani, majd a fővárosba utazásukat segítettük. Amikor egész éjszaka ingázol Nyíregyháza és a határ között, az autódban szállítod, majd eteted, altatod, ellátod az a pár tucat embert, közelről látsz síró gyerekeket és szétszakított, apa nélküli családokat, az nagyon megterhelő lelkileg. Kevés emberrel találkoztam, de velük testközelből, így jobban megviselt a krízis. Pesten a feleségem jótékonysági koncerten vesz részt, szinte éjjel nappal tolmácsol, menekülteket kísér, illetve gyűjtöttük, szállítottuk a szükséges dolgokat; noha sok embernek segítettünk, kevesebb volt a kontaktus. Itt, Nyíregyházán vagy a határon nem láttam olyan tömegeket, mint Pesten. Itt a segítségem kevesebb emberhez jutott el, de közvetlenebb volt, így több szenvedéssel szembesültem. 

Mit mond a zsidó vallási hagyomány a menekültekkel szembeni felelősségünkről és mi az, amit mi, egyes zsidók, családok, szervezetek ténylegesen tehetünk?

Egyértelmű a feladatunk: emberek szenvedését kell enyhíteni a lehető legnagyobb mértékben. Önkénteskedni kell, pénzzel segíteni, ennivalót vinni, ruhát, játékot adni, tolmácsolni, szállítani őket, néhány napra befogadni, bármit. Minél többet beikszelsz ezek közül, annál jobban teljesíted a zsidó etika egy mondatban megfogalmazható lényegét: nem az számít, hogy mit mondasz, hanem sokkal inkább az, hogy mit csinálsz. Ha megnézzük a Bibliát, láthatjuk, hogy többen elhagyták a szülőföldjüket, az otthonukat: Ábrahám, Jákov, Mózes, Ruth. Noha én a zsidó történelmet komplexebb, sokszínűbb és izgalmasabb folyamatnak látom, sokak leegyszerűsítő nézete szerint a zsidók történelme az üldöztetések történelme. A zsidók nagyon sokszor kerültek hasonló helyzetbe, mint most az ukránok, és megtapasztalták, milyen az, amikor magukra hagyják a menekülőket, elfordulnak tőlük és bezárják előttük az ajtókat. A vallás parancsa, az erkölcs előírása, a lelkiismeret szava mellett a történelmi tapasztalataink miatt is kötelességünk egyénileg és közösségi szinten is segíteni az üldözötteket.

Elfáradtunk a szorongásban két évnyi Covid-aggódás után, egy a szomszédban zajló háború küszöbén, mindenki kimerült és nincs elég mentális, pszichés tartalékunk olyan helyzetek kezelésére, amelyekben tehetetlennek érezzük magunkat. Úgy érezzük, szinte már rutinszerűen, hogy semmit és főleg senkit nem tudunk megóvni, ami és aki fontos nekünk. Hogy a világ egyre bizonytalanabb hely lesz. Van válasza minderre a judaizmusnak, van érvényes tanítása, vigasza, bölcsessége?

A világ cseppet sem lett bizonytalanabb, sőt szörnyűbb vagy gonoszabb sem, mert eddig is ugyanilyen volt, legfeljebb mi nem érzékeltük, mert nem mellettünk dúltak a háborúk. Többek között azért szukot a kedvenc ünnepem, mert az ideiglenes építményként funkcionáló sátor a világ bizonytalanságát, a stabilnak és megdönthetetlennek hitt struktúrák és mechanizmusok ideiglenességét, az egy pillanat alatt a feje tetejére állás lehetőségével „kecsegtető” életünket szimbolizálja. De ugyanennek a sátornak három oldala vesz körül bennünket, ami a Tánách, a zsidó Biblia 3 egységét (Tóra, prófétai könyvek, szent iratok) jelképezi, tehát az életünkben az Örökkávaló gondoskodása az egyetlen biztos pont. A sátor tetejét is úgy kell megépíteni, hogy több legyen az árnyék, mint a fény, azaz Isten óvó árnyékában élünk.

Hogy látod, mennyire befolyásolta a közösségi életet a Covid, a bezárkózás, sok család olyan vidékekre költözése, ahol nincsen zsidó közösség, milyen most a helyzet és mit lehet tenni?

Nálunk szerencsére nem állt elő olyan helyzet, mint nagyobb közösségekben, nem nehezült meg a hitélet, nem szűnt meg a minjen. Más vidéki városban is azt tapasztaltam, hogy kisebb közösségekben nagyobb arányban járnak imádkozni. Mint mindenhol, természetesen nálunk is mindenkit megviselt pszichésen ez a nyomasztó helyzet, és sajnos veszítettünk is a közösségünk tagjai közül.

A Szombat legutóbbi számába, amely a nőkről szól, úgymond, A valóságtól elválasztott neológia címen írtál cikket. Mire utal a merész címadás?

A cikk a nőket és a férfiakat a zsinagógában elválasztó függönyről (mehicáról) szól, a zsinagógai térben alkalmazott elválasztásra utal a cím. A cikk persze csak látszólag szól a zsinagógai tér nemek szerinti elkülönítést megvalósító belsőépítészeti megoldásairól, inkább arra keresi a választ (vagy ha nem is a választ keresi, legalább a kérdést megfogalmazza), hogy vallási szempontból milyen irányba kellene elindulnia a magyarországi zsidó közösségnek, hogy kapcsolódni tudjon a világ többi részén élő zsidó közösségek többségének trendjeihez.

Megint látjuk, világunk egy tűzhányó kráterére épült, azon áll, ahogy az ünnep is tanúsítja. Mind érezzük, hogyan billeg a még nagyobb katasztrófa szélén. És épp ez a Purim bölcsessége. Ha a világ káprázat, hát tessék kiélvezni. A világ káprázat, délibáb, őrület, ahogy Vörösmarty írta. Eloszlik, mint a buborék, s marad, mi volt, a puszta lég. Ennyi. Talán ezért is veszünk ilyenkor jelmezt. És, ahogy Vörösmarty verse tanítja, ezért iszunk. Mert igenis lehet boldognak lenni bizonytalan, ijesztő, idegen világban, lehet örülni annak, hogy mégis, vagyunk és együtt vagyunk a lassan melegedő időben, aktuális már, hogy a jelmezeinkkel elűzzük a telet. Aztán majd jön a tavasz és lesz valahogy. Ahogy Radnóti Miklós a mi ízlésünknek talán kicsit túlzottan didaktikusan mondta: "Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:/ ez volt a múlt, emez a vad jelen,/ hordozd szivedben. Éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,/ hogy más legyen."

A huszti zsinagóga belső tere @Király Mátyás felvétele

Címlapképünk ezen a héten egy hagyományos purimi kellék: a kereplő. Egyszerű, fából faragott tárgy, szörnyű hanggal: ha a nyelét tartva megpördítjük a "fejét", akkor a kis faragott fogaskerekek beleakadnak a fa lemezbe, és ütemesen kattogva elnyomnak minden egyéb hangot. Ez a célja a kereplőnek: Purimkor, a Megilla felolvasásakor a gonosz Hámán nevének "kiradírozására", hallhatatlanná tételére szolgál. Mert a gonosz emlékét úgy őrzi a zsidó hagyomány, hogy évre évre megidézi gonosz tetteit, mint ahogyan most, Parasat Záhor szombatján Amalékét, aki a talmudi hagyomány szerint Hámán felmenője volt.

"Emlékezz vissza, mit tettek veled útközben az amalekiták, amikor Egyiptomból kivonultál. Istent nem félve hátba támadtak az úton, amikor fáradt és kimerült voltál, s elszakították tőled a hátul sántikálókat. Ha az Úr, a te Istened nyugtot ad majd minden ellenségtől körülötted azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked örökségül, Amaleknek még az emlékét is töröld el a földön. Ne feledd el!" (5Mózes 25:17-19) 

Emlékezetül, a gonosz nevének hallhatatlanná tételéhez hallgassák meg a kereplőnk hangját: