Zsidó Múzeum Magazinja ​ Schweitzer100 Milyen legyen egy neológ rabbi? Schweitzer József 100 éve Egy neológ rabbi jó, ha olyan világból jön, ahol még megtanítják latinul, görögül olvasni valamelyest az érettségije előtt. Ahol a humán műveltséget polgári családokban el kell sajátítani, és nincs vita arról, mi számít humán műveltségnek. És ezzel és a nemzeti kultúrával egységben kell szemlélnie a Tórát. A nyugati kultúrkör nagy, formáló kulturális hagyományának részeként. Ez tette lehetővé Schweitzer József számára, hogy megértse, mélyen és lényegileg, a többségi, keresztény társadalmat, amellyel közös kinyilatkoztatáson osztozunk, a honfitársainkat magyar zsidókként. Vérévé vált a kereszténység a nyugati kultúra alapjaként és a magyar nemzeti kultúra volt az anyanyelve. Látta, képes volt szemlélni a Tórát a hagyomány és a tudomány szemszögéből, mert a felvilágosodás része volt az önértelmezésének. Neológ zsidó hívő volt, mert éppen úgy hitt a Tóra örök érvényében, mintha a bibliatudományt hírből se ismerte volna, mert „a szívnek van két rekesze”, ahogy kései interjújában mondta. Vonzalmunké a világi műveltség, kultúra, tudomány iránt és a mélységes, alázatos, szelíd hité, amelyek perszonáluniója a neológ rabbi. A neológ rabbi hitéből és neveltetéséből eredően kedves. Az ortodox rabbinál nem ismeri kevésbé a hagyományt, de mást is ismer és máshogyan is képes látni. Azokat a szabályokat, amelyek elválasztanák környezetétől, lazán kezeli, minden más szabályt szigorúan vesz. Schweitzer József hisz a neológia felekezeti-nemzeti eszményében, mindennek ellenére, annak ellenére, hogy maga is átéli a holokausztot. Nincs benne zsidó gőg, csak érdeklődés és figyelem, de tudja, hogy minden hagyomány el is választ egymástól minket, kinek-kinek a magáéra kell vigyáznia. Azt is tudja, hogy a hívei élete jórészt már a liturgikus téren kívül zajlik, nem a vallásjog irányítja minden lépésüket és bölcsen elfogadja, hogy így van, mert mi egyebet is tehetne és mert nem érzi magát bírónak, rendőrnek. Rabbi, a lélek vigasztalója, aki személyes hitelével propagálja a hagyományt. A neológ rabbi hűséges a közösségéhez, évtizedeken át szolgál egy városban, Schweitzer József esetében Pécsett, látott felnőni újszülötteket, akiket ő vett fel Ábrahám szövetségébe, látott megszületni családokat és búcsúztatott évtizedes ismerősöket az önmaga árnyékává zsugorodott, holokauszt utáni időkben, a létező szocializmus hosszú, üres, kilátások nélküli időszakában. Furcsa arra gondolni, hogy ez az időszak volt pályája legnagyobb részének háttere, a túlélésért, a megmaradásért folytatott küzdelem még a ’80-as évek zsidó reneszánsza előtt. Idős, tekintélyes rabbi, primus inter pares a rendszerváltás után lett már és országos főrabbiként kitöltötte tartalommal ezt a merőben névlegesnek szánt funkciót. Tudott szólni az egész országhoz a zsidó közösség nevében, képviselni minket. Szívesen bíztuk rá a képviseletünket. Bölcs, kedves, szelíd, reprezentatív nagypapa volt és az ország szerette a rendszerváltás utáni évtizedekben a reprezentatív, kollektív nagypapákat. Művelt volt, nyitott és figyelmes, valóban nem csak a magyar zsidók, de az ország főrabbija volt. A tovább-éltetők közé tartozott, egy nagy, veszélyeztetett örökség, a két hagyományban is otthon lévő, két világban otthonos magyar zsidóság képviselői közé. Jelmondata lehetett volna, hogy a szívnek van két rekesze. Az, hogy a sajátosan magyar zsidó neológ hagyomány, amelyet Scheiber Sándor és ő átmentettek a holokauszt utáni évtizedeken, megmarad-e, megújul-e, a következő évtized legizgalmasabb kérdése lesz. Neki is tartozunk a megőrzésével. A hét műtárgyai Schweitzer József képei Ezen a héten egyetlen műtárgy helyett olyan képeket válogattunk gazdag fotógyűjteményünkből, melyek Schweitzer József életpályájához kapcsolódnak. A képeket végig-kattintgatva szépen kirajzolódik a huszadik század második felének zsidó történelme, történetünk, sorsunk - melyeket rabbiként, tanítóként, közösségi vezetőként végig kísért. (A képekre kattintva a fotók további adatai is elérhetőek.) Az 1950-es Országos Gyűlés tablóképén Az Országos Rabbiképző Intézet zsinagógájában, 1963 A bori munkaszolgálatos emlékmű avatása, 1964 Izraelben, 1970-es évek Péntek esti kiddus a Rabbiképzőben, 1985 A Rabbiképző zsinagógájában Engländer Tiborral, 1990-es évek A Rabin-gyilkosságot követő megemlékezésen, 1995 Jeruzsálem 3000 éves - kiállítás, 1996 MAZSIHISZ Közgyűlésen, 1990-es évek Komoróczy Gézával A recepciós törvény elfogadásának centenáriumán rendezett konferencia résztvevőivel, 1995 Vallásközi párbeszéd, 2003 A szívnek van két rekesze... Bíró Tamás beszélgetése Schweitzer Józseffel az alábbi linken olvasható: Schweitzer80 ​ A tanítás az élet kapuja Az ismeretlen ünnep: Smini Áceret, az őszi ünnepek lezárása A jól asszimilált magyar zsidók többsége sokszor van (vagyunk) zavarban, mert igazából nem tudjuk, hogy melyik ünnep miről szól egészen pontosan, mikor alakult ki, melyik szokása miből következik. A Smini Áceret azért remek ünnep, mert senki sem tudja mi célja, értelme, funkciója van, a hagyomány maga is kicsikét tanácstalan vele szemben. Az őszi ünnepek lezárása a zsidó hagyomány furcsa titka. Rendben: a Szukkot ezzel az ünneppel ér véget, de mégsem egészen a Szukkot része, tulajdonképpen független tőle. Ilyenkor már nem kell a sátorban ülnünk és áldást mondanunk rá. A Főimában az ünnepi résznél külön betoldása van a Smini Áceretnek, bár örömünk ideje ez is. Az őszi ünnepek nem a zsidó népről szólnak, vagyis nem úgy, ahogy az egyiptomi kivonulást ünneplő Peszáh, a Tóra kinyilatkoztatását ünneplő Sávuot, vagy a sivatagi sátrakban tartózkodásra, a vándorlásra emlékeztető Szukkot, vagy a zsidó történelemből kinövő Hanuka, Purim és Tisá beÁv. A zsidó történelem helyett a világ megítélése és az egyes emberek felett mondott ítélet a tárgyuk. A Szukkot annyiban az őszi ünnepekhez tartozik, hogy a prófécia szerint ezt majd a megváltás után együtt ünnepeljük a világgal, összesen 70 áldozatot kell majd a Szentélyben bemutatni, ami a világ népeinek összességét szimbolizálja. Smini Áceret, bármi is legyen, csak a miénk a hagyomány szerint, a világ népei hazamennek, mi pedig folytatjuk az ünneplést. A mi legsajátabb hagyományunk ez a titkos, bizalmas, csak ránk tartozó ünnep és mi is tartozna a legbizalmasabban hozzánk, ha nem a Tóra? A Tórát ünnepeljük ilyenkor és így kapcsolódott rá erre a kissé elmosódó kontúrú napra a Tóra örömünnepe, befejezése és újrakezdése. Egyfelől a legutolsó hetiszakasz prófétai olvasmánya Józsué könyvének eleje, melyben Mózes meghal és Józsué átveszi az irányítást, az élet megy tovább; másfelől pedig a záró hetiszakasz után elkezdjük az egész felolvasási ciklust elölről. A történet kétfelé folytatódik, megy tovább és meg is ismétlődik. A folytatásban, Józsué történetében megismétlődik Mózes története: ő is átkel népével a vízen, ahogyan előde a Vörös-tengeren, neki is lesznek kémei, ahogy Mózesnek is voltak; a rabbik a prófétai olvasmányok kijelölésénél használják is a párhuzamosságokat. Az új és új generációk élete tovább viszi és megismétli szüleikét, ezért vigyázni kell az ismétlés és változtatás egészséges arányaira. A héber sáná szó, az év, amely az őszi ünnepek kezdetén fordul, egyszerre kapcsolódik a változás és az ismétlés jelentéseihez. Erre utal vissza a Tóra örömünnepe is. Másfelől Smini Áceret a gyülekezés nyolcadik napjának is fordítható. A nagy vallásos cionista tanító, Slomo Riskin szerint ez az egész világ egyesülésének messiási távlatú ünnepe, mely az emberiség teremtésének ünnepével, Ros háSánával kezdődő őszi ünnepi ciklus lezárása, betetőzése. A világ teremtéséről is ezért olvasunk a mostani ünnepen, a Tóra újrakezdését követően. Szóval Riskin szerint a Smini Áceret pont az ellenkezőjéről szól annak, amiről más rabbik szerint szól. A Tóra csak a miénk, Izrael legsajátabb tulajdona és egyetemes is: mindkettő egyszerre igaz. A Tóra örömünnepe és a Smini Áceret azért nagyon zsidó ünnepek, mert senki nem érti, de megmagyarázni azért mindenki tudja őket. Időszaki kiállítás: Láthatatlan arc Láthatatlan arc. Portrétípusok és nem tipikus portrék Kiállításunk a 2B Galériában. A részletekért kattintson:  Read More Címlapképünk: A piros fotel támlája A címlapon csak a fotel széle látszik, de ez csak egy apró részlete Reviczky Zsolt Schweitzer professzor úrról készített képének, mely annak idején a Népszabadságban jelent meg. És azért a fotel, mert a szimbolikus tárgyak és emlékek a muzeológusból előhívják a gyűjtőszenvedélyt és azt a kötelességet, mely történetünk különös tárgyaival kapcsolatban azonnal bekapcsol: ezt a fotelt meg ellene szereznünk a gyűjteménynek és megmutatnunk a kortársaknak és eltenni az utókornak, hiszen ez az a fotel, melyben a magyarországi zsidó tudomány nagyjai ültek, olvastak, gondolkodtak, tanultak és tanítottak: a rabbiképző mesterei. Sokan ültünk is benne, szinte elveszve a hatalmas háttámla és a végtelen hagyomány terhe alatt, amikor lehetőségünk adódott a nagy rabbikkal, tanítóinkkal beszélgetni. Komoly emlékeket hordoz a szép régi