Az utóbbi számok többségében a modern magyar zsidó félmúltra vetettünk egészen futó pillantást, most a történet elejére tekerünk, a reformkor idejére, amikor a magyar zsidóság jogi egyenlősége először szóba kerül és felmerül, hogy ők is a magyar nemzet, egy átalakuló, demokratikus magyar nemzeti közösség részévé lehessenek.

A szabadságharc meséjét mind ismerjük, mint a társadalmi beilleszkedés, a magyarrá válás hősmítoszát, a zsidó honvédeket a szabadságharc seregeiben, a pénzek mozgását, amelyek a magyar szabadságot voltak hivatottak finanszírozni, az ezzel kapcsolatos legendákat, a történtek apologetikus történetíróját, Bernstein Béla rabbit, akit aztán a holokausztban megöl az a kor, amely szakít a nemzeti liberalizmus minden álmával és a tömeges megsemmisítésbe löki ki a nemzetből a zsidókat. De mi volt előtte? Ki, mikor, hol, hogy szólt arról, hogy a zsidók akár egyenjogú magyarok is lehetnének, ki mit gondolt róla? Mennyire támogatták a korszak legismertebb politikusai? Mi szólt ellene, hogy így legyen, magas eszményekben hívő kortársak miért utasították el, halasztották volna legalábbis későbbre?

Ki volt az, aki a zsidók emancipációjának legodaadóbb és legönzetlenebb híve volt? Egy katolikus, udvarhű, liberális főnemes, a magyar regényírás egyik úttörője, aki a szabadságharc iránt nem lelkesedett egyértelműen, e számunk választott hőse, Eötvös Jó Katolicizmusa az egyetemesség, a méltányosság és az irgalom hite volt, liberalizmusát ezek az érzületek fűtötték, a fogházkörülmények javításáért szállt síkra pályája elején, így kezdődött. De maguk a zsidók, hiteik, szokásaik méltóak-e e mély érzületekre és állnak-e a kor eszméinek színvonalán? Eötvös szerint, ha vannak is hiányosságaik esetleg vallásukban és szokásaikban, a közösségeiket átjáró szabad levegő majd kiszellőzteti ezeket. A szabadság nevel és nemesít. Azért, persze, remélte, hogy a zsidókat a szabadság levegője keresztényekké neveli majd.

A magasztos eszmék légkörében élő, bátor és szilárd jellemű főrend politikusnak kissé elvont, valóságidegen volt, vagy, ahogy fontos kutatója, a portréját alább olvasható interjúnkban megrajzoló Völgyesi Orsolya mondja, meggyőződései megelőzték korát. És aztán még újabb korok kérdőjelezték meg őket megint. Eötvös József nagy szellem és nagy lélek volt, aki rendkívüli sokoldalúsága, állambölcseleti munkái, versei, regényei, kétszeri (’48-as és ’67-es) minisztersége ellenére is alig maradt meg az emlékezetben, fia, Lóránd, az ELTE névadójaként, inkább. Még a zsidó emlékezete sem egyértelműen pozitív a „végzetes szakadás”, a neológia és az ortodoxia szervezeti elválásában játszott szerepe miatt élete utolsó éveiben. Ezért figyelünk ezen a héten az ő magányos, rendkívüli figurájára. 

Beszélgetés Völgyesi Orsolya történésszel

Hogyan lett a német anyanyelvű Eötvös az első jelentős magyar regényírók egyike? Mit jelent a liberális katolicizmus és hogyan lesz belőle a zsidók emancipációjának támogatása? Népszerű ötlet volt-e, legalább a reformkorban, a zsidók egyenjogúsítása, befogadása? Érdemes-e Eötvös regényeivel próbálkoznunk, ki Üveges Jancsi, A falu jegyzője zsidó szereplője? Milyen szerepe volt Eötvösnek ortodoxia és neológia szétválásában? Völgyesi Orsolya irodalomtörténész-történész, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa válaszolt kérdéseinkre. 

Hogyan mutatná be röviden Eötvös Józsefet művelt külföldieknek?

Eötvös József báró (1813–1871) konzervatív, feltétlenül udvarhű családban látta meg a napvilágot, nagyapja, id. Eötvös Ignác  az 1822/23-ban kibontakozó megyei ellenállás elfojtásában játszott szerepe miatt rendkívül népszerűtlen volt, ifjabb Eötvös Ignác mint másodkancellár, majd tárnokmester ugyancsak a befolyásos, udvarhű politikusok közé tartozott egészen a család 1841-ben bekövetkezett anyagi összeomlásáig. A fiatal Eötvös anyanyelve a német volt (édesanyja Lilien Anna bárónő), ennek ellenére már fiatal korában elköteleződött a magyar irodalom művelése mellett, elsősorban Kazinczy Ferenc, Szemere Pál és Kölcsey Ferenc voltak rá hatással.

Az 1830-as évek második felére sikeres íróvá vált, regényeit már egykorúan német nyelven is kiadták, tagja lett a Magyar Tudós Társaságnak (Magyar Tudományos Akadémiának). Részt vett a reformkori országgyűléseken, a felsőtáblán a Batthyány Lajos gróf körül összpontosuló liberális főrendi ellenzék tagjaként kapcsolódott be a politikai küzdelmekbe: fontosnak tartotta többek között a szabad királyi városok helyzetének rendezését, a kormányzati felelősség elvének bevezetését és a törvényhozás népképviseleti alapokra fektetését.

Az 1840-es években az ellenzéken belül elkülönülő, a vármegyei politizálást kritikával szemlélő, a nyugat-európai alkotmányos berendezkedést mintaként felmutató centralista csoport meghatározó alakja volt. Elveit 1844-től a centralisták orgánumává váló Pesti Hírlapban is kifejtette, melynek szerkesztője közeli barátja, Szalay László lett. 1848-ban az első felelős kormány tagjaként a Vallás- és Közoktatásügyi minisztériumot vezette, 1848 szeptemberében azonban elhagyta az országot, Münchenben élt, ahonnan csak 1853-ban tért haza.

A kiegyezés után az 1867-ben megalakuló kormányban ismét vallás- és közoktatásügyi miniszter lett, nevéhez fűződik a népiskolai törvény, a nemzetiségi törvény megalkotása, továbbá a bevett vallások közötti egyenlőséget kimondó törvény, valamint a zsidóság polgári és politikai egyenjogúsítását biztosító, emancipációs törvény megszületése. Szellemi orientációját jelzi a liberális katolicizmus franciaországi képviselőjéhez, Charles de Montalamberthez fűződő kapcsolata és levelezése.    

Mennyire volt fontos a kortársak számára az, amit Eötvös József a zsidókérdésről írt, illetve mondott el országgyűlési felszólalásában a kiadása előtt, milyen viták övezték és előzték meg az írását?

Az 1839/40. évi országgyűlésen az alsótábla nagy többsége 1840 márciusában elfogadott törvényjavaslatában megadta a zsidóság számára az ország nem nemes polgárait megillető jogokat. A felsőtábla azonban nem támogatta ezt a lépést, inkább a zsidóság jogainak lassabb, fokozatos bővítését tartotta kívánatosnak.  Eötvös József a felsőtábla ülésén elmondott szenvedélyes hangú beszédében, majd a Budapesti Szemle második kötetében 1841 februárjában megjelent értekezésében (A’ zsidók’ emancipatiója) a nemzetközi irodalomban is ismert érvekkel szállt síkra a zsidóság számára megadandó jogok mellett. Az 1830-as évek második felében Szalay Lászlóhoz írt leveleiből tudható, hogy nyugat-európai utazásának tapasztalatait Svájci napló című művében akarta összegezni, s eredetileg ebben szerepelt volna az izraelita felekezethez tartozók egyenjogúsításának kérdése is. A kézirat elveszett, Eötvös tapasztalatai azonban a nyilvánosság különböző fórumain, az országgyűlési vitákban és a sajtóban is teret kaptak.  A zsidók emancipációjának feltétel nélküli támogatása alapvetően a szabadságba vetett hitéből fakadt, elutasította azt a közkeletű vélekedést, amely szerint a zsidóság erkölcsi állapota nem teszi lehetővé egyenjogúsításukat. Állítása szerint éppen a szabadságtól való megfosztottságuk okozza esetleges erkölcsi romlottságukat, s azt, hogy nem kötődnek a magyar hazához.

A zsidók emancipációjának gondolata azonban az 1840-es években fokozatosan veszített népszerűségéből, az 1843/444. évi diétán már az alsótábla is elutasította az emancipációt, az utolsó rendi országgyűlésen pedig a kérdés nem is került napirendre. A közvélemény az Eötvös által képviselt állásponttal szemben a kossuth-i koncepciót fogadta el, e szerint a zsidóságnak  bizonyítania kell a magyarsághoz való tartozását, s ezzel együtt az egyenjogúsítás előfeltételé tették a hitelveik megreformálását. Az 1849. július 28-án elfogadott szimbolikus jelentőségű emancipációs törvény is olyan értelemben utasította a belügyminisztert, hogy a hitelvek megreformálása érdekében hívjon össze a rabbikból és világi küldöttekből álló gyűlést. Eötvös tehát az 1840-es években az emancipáció feltétlen híve volt és az is maradt, nagy tisztelettel viseltetett a zsidó vallás iránt, de úgy látta: a zsidóságnak egykor majd természetes útja kell, hogy legyen a kereszténységbe való beleolvadás. Ebben a szellemben üdvözölte Bloch Móric (Ballagi Mór) áttérését az 1840-es évek elején egy hozzá írott levélben. Konrád Miklós szavaival élve „Eötvös tehát katolikusként remélte, de politikusként nem szorgalmazta a zsidók áttérését”. Eötvös egyébként maga is úgy vélte, az emancipációról vallott nézetei egykorúan, azaz az 1840-es években nem voltak népszerűek és elfogadottak, viszonylag kis hatást tudott kifejteni, 1867-ben azonban már alig volt valaki, aki a parlamenti vitában ez ellen szólt volna. Nézeteivel tehát e tekintetben is megelőzte korát.

Melyek voltak a legfontosabb sajátságai annak a XIX. századi magyar liberális hagyománynak, amelynek a legfontosabb képviselői között volt? 

A 19. század első felének magyar liberalizmusa a jogkiterjesztésen és érdekegyesítésen alapuló politikát folytatott, ami jelentette a jobbágyságnak „az alkotmány sáncaiba” való bevonását, a bevett felekezetek közötti viszonosság megteremtését, a nyelvi egység létrehozását, azaz a magyar nyelv hivatalossá tételét és az ország területi egységének helyreállítását. A liberális politikusok az egyéni szabadságjogok megadása, a tulajdon szentségének biztosítása által akarták a modern, polgári nemzetet megteremteni. A nemzetbe való integrálódás lehetőségét mindenki előtt megnyitották, ezáltal a magyar nemzethez való tartozás vállalása morális választás eredménye volt. Az ország közjogi berendezkedése tekintetében a Habsburg Birodalom keretein belül ugyan, de valódi perszonálunióban képzelték el az ország jövőjét, a politikai berendezkedés tekintetében pedig végső soron az alkotmányos monarchia megvalósítását tekintették célnak az 1840-es évek közepétől. 

Eötvös József mint regényíró mennyire lehet érdekes számunkra, kortárs regényolvasók számára? Irányregénynek, tézisregénynek szokás tartani A falu jegyzője című könyvét. Valóban Eötvös politikai meggyőződéseinek illusztrációjáról volna szó? Van probléma az irányregény műfajával, hogyan érdemes olvasni?

Eötvös regényírói világa nem egyszínű: A karthausi című, híres regénye az érzékenység újraértelmezett változataként is felfogható, a Magyarország 1514-ben pedig nagyívű történelmi regény, amely az egyéniségnek a történelmi sorsfordulón való szétzúzódását vízionárius módon képes tükröztetni. Ezek olyan írói erények, amelyek a korszak magyar irodalmában egyedülállóak. A falu jegyzője sem ideologikus regény: az irányregény kategóriája ugyanis nem ezt jelenti. A korszakban lezajlott vita egészen más karakterű volt, s inkább rejtett politikai polémia volt, s nem az írói ábrázolás módjáról szólt. Tehát még Eötvös ezen műve kapcsán is érdemes a világteremtés nagyvonalúságára ügyelni: a regény a szereplők boldogságkeresésének lehetőségéről beszél, s ennek a voltaképpeni kudarcosságáról – ideértve az egyébként komoly megértéssel ábrázolt, nyomorult és kitaszított zsidó szereplőt, Üveges Jancsit is. Eötvöst ma is érdemes tehát olvasni, mivel nála nincsenek olyan didaktikus szerkezetek, mint például a korszakban igen népszerű és nagyhatású Fáy Andrásnál: Eötvös élő szereplőket léptet föl, és nem akarja uralni a cselekményét előre elhatározott morális célok szerint. 

Eötvös József vallás és közoktatásiügyi miniszter a kiegyezés után felálló magyar kormányban is,  amikor a zsidók emancipációja jogi értelemben megtörténik. Mit érdemes tudnunk róla ebben az időszakban, ebben a szerepében?

Eötvös második minisztersége alatt született meg a népiskolai törvény, a nemzetiségi törvény, a bevett felekezetek egyenlőségéről és viszonosságáról szóló törvény: ekkortól követik a vegyes házasságban született gyermekek nemük szerint szüleik vallását. Eötvös személyes meggyőződéséből fakadóan fontosnak tartotta a felekezeti önkormányzatok létrehozását, komoly, végső soron kudarcot valló erőfeszítéseket tett 1867 nyarától a katolikus autonómia megteremtése érdekében. Úgy vélte, a küszöbön álló történelmi változásokra csak úgy készülhet fel a katolikus egyház, ha a protestánsok által már kidolgozott autonómiamodellt, illetve a liberális államszervezés elveit követve alakítja át működését, teret adva a világiak aktivitásának az egyház hitelveit nem érintő ügyek intézésében. A zsidóemancipáció tárgyában beterjesztett törvényjavaslatot 1867 decemberében változatlan formában fogadta el a törvényhozás, a magyarországi zsidóság szakadását eredményező zsidó kongresszus tevékenységét, amely végül az ortodox és neológ irányzat különválásához vezetett, azonban kudarcként könyvelte el. Az 1870 áprilisában Eötvös által a vallások teljes egyenlőségéről és viszonosságáról benyújtott, ám el nem fogadott törvénytervezete lehetővé tette volna valamennyi felekezetnek az államtól való tényleges függetlenségét, megengedte volna a zsidó hitre való áttérést és megszüntette  volna a felekezetek közötti hierarchiát (bevett, elismert, el nem ismert vallás). Ez is azt illusztrálja, hogy Eötvös József törekvéseit, eszméit politikus társai vagy egyáltalán nem, vagy csak jóval később tudták befogadni: a törvénytervezet főbb tartalmi elemei kiegészítve a polgári házasság, az állami anyakönyvezés és a zsidók és nem zsidók közötti házasság engedélyezésével majd csak az 1890-es évek valláspolitikai küzdelmeiben kerülnek elfogadásra a magyar parlamentben.  

Miért őrzi ennyire kevéssé a nemzeti emlékezet Eötvös József alakját, miért tudunk mi, érettségizett magyar emberek ennyire keveset róla?

Eötvös József báró személyisége, politikusi alkata már egykorúan sem tette őt alkalmassá arra, hogy tömegeket mozgósítson vagy befolyásoljon, ezt bizonyítja, hogy a reformkorban sikertelenül próbálkozott Borsod, majd Békés megyei követté választásával. Ehhez járul az is, hogy arisztokrata származása ellenére az Eötvös-család anyagi csődje után, 1841-től valóban visszafogott, értelmiségi életet élt, magánéletét nem kísérték látványos megrázkódtatások, ellentétben a kivégzett Batthyány Lajossal vagy az idegileg összeroppanó, majd öngyilkosságot elkövető Széchenyi Istvánnal vagy a szintén az öngyilkosságot választó Teleki Lászlóval. Továbbá Eötvös a nyilvánosságban tett politikai megszólalásaival, irodalmi tevékenységével nem a népszerűséget kereste, nem alkalmazott egyszerű írói megoldásokat, értekezései, de még politikai beszédei is elvek, eszmék és értékek hordozói voltak.  – bár kétségtelen, hogy a Kölcsey Ferenc felett 1839 novemberében a Magyar Tudós Társaság felkérésére elmondott emlékbeszédével az egykorú beszámolók szerint nagy érzelmi hatást váltott ki a hallgatóságban.  Nem alakult ki később sem kultusz körülötte, egészen megdöbbentő, hogy eredeti nyughelye, az Ercsiben álló családi kápolna egészen a közelmúltig rendkívül méltatlan állapotban volt. Elvekhez ragaszkodó, következetes politikusi habitusa volt talán az, ami nem tette alkalmassá arra, hogy politikai kurzusok példaképnek állítsák, vagy ideológiai célokra felhasználják. 

A már említett Eötvös Lóránd, az Eötvös-inga feltalálója múzeumunk nagylelkű adományozója is volt. Amikor elvesztette jelenbeli aktualitását, címzettjét, a Pesti Izraelita Hitközség Eötvös Józsefnek adományozott díszoklevele többé-kevésbé visszakerült a feladóhoz, az alakulófélben lévő Zsidó Múzeum műtárgyai közé, kevesebb mint fél évszázaddal a megszövegezése után. Néha meglepően kevés idő telik tárgyak megszületése és nyugdíjazása, kiállítása, muzealizálódása között. Az 1868-as dátum és 1913 között a dualista Monarchia leélte rövid, problémás, sok tekintetben mégis szép és eredményes életét. A korszak születése és elmúlása között volt aktív a díszoklevél is, aztán nálunk megőrzött történelem lett. Ez a díszoklevelek sorsa, mindené az ég alatt, de a díszokleveleké különösen. 

Menjünk előre még huszonöt évet, amikor kísérteni kezd újra Eötvös József szelleme, az 1938-as emancipációs kiállításon, amelynek kerete a zsidótörvények érkezése. A zsidó közösség identitáspolitikája, mit is tehetne, a múlt felé fordul igazságtételt remélve a fenyegető jövő ellen. Atyáitok befogadtak minket és mi nem maradtunk adósaik, járjatok hát el atyáitok szellemében. Az igazi magyar hagyomány a befogadás hagyománya, Eötvös József és barátai hagyománya, a kiállítás ezt szerette volna elmondani. A múlt felélesztése akkor nem sikerülhetett, Eötvös József szelleme nem támadhatott fel 1938-ban. 

Kerek negyven számmal ezelőtt már mi is felidéztük az Eötvös József cserkészcsapat történetét ugyanebből az időből: Zsidó Múzeum magazinja #92: Fejfedők

Még negyed század és a Zsidó Múzeum a Kádár-korszak hajnalán, az előző számunkban felidézett korszakban, 1961-ben megvásárolja Eötvös Józsefnek a zsidók emancipációja tárgyában írt könyvecskéjének Landerer és Heckenast által kinyomott korabeli, német nyelvű kiadását. Ekkor joguralom és a hatalmon ténylegesen számonkérhető állampolgári jogok nincsenek Magyarországon, de a zsidók formailag egyenjogú állampolgárok és a zsidókérdésről senki sem beszél hivatalosan, a füzet a réges-rég meghaladott múlt becses darabja. 

Idén tizenegyedszer! Mi ott leszünk - reméljük, hogy találkozunk: 

Tavaly volt százötven éve, hogy Eötvös József meghalt, alakja, interjúnk szerint, a kegyeletes feledés homályába vész. Ezért is idéztük fel ősz és tél, Hesván és Kiszlév hava közelgő fordulóján.