Vasárnaponként nem kellett dolgoznia Radnóti Miklósnak és társainak abban a bori altáborban, fenn, a hegyekben, ahol vasutat építettek, hogy a többi kényszermunkás által kitermelt rezet elszállíthassák majd a németek Belgrádba.

Mindehhez természetesen már bőven késő volt, a román katonai kiugrás után ki kellett üríteni a táborokat. De most nem erről kéne beszélnünk. Hanem arról, hogy egy visszaemlékezés szerint a szabad vasárnapokon „a tábor lankás részén kisebb-nagyobb csoportok összegyülekeztek, amelyek részben emlékeztek, részben a jelent taglalták" (az 1986-os, Radnóti bori időszakát rekonstruáló, Erőltetett menet című dokumentumfilmben hangzik el ez a mondat egy túlélő szájából). Radnóti Miklós is jelen volt gyakorta, és irodalomról beszélgetett az érdeklődőkkel a fenséges vidéken, a szép időben. Így szeretjük elképzelni őt. A barbárságon mindig felülkerekedő, szelíd humanizmus arcaként az érintetlen és szelíd természetben, a humanizáltan vad vidéken, amelyről antikizáló természetlírája szól. Mennyire poétikusak a helymegjelölő sorok is: „Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben”.

Borban hatezer magyar kényszermunkás dolgozott, és mind tudjuk a minden tanulság nélkül is hátborzongató történetet: amikor a front közeledett, elkezdték erőltetett menetben továbbhajtani őket. Aki az első lépcsőben indult el, aki sietett, nem élte túl, a második lépcsőben indulókat pár nap múlva felszabadították a partizánok. Radnóti például, eredetileg velük indult volna el, de sietni akart, úgymond, haza. 

A képzelet kegyetlen játéka lenne: el tudjuk képzelni az erőltetett menetet túlélő Radnóti Miklóst, aki rendes körülmények között adja nyomdába – rendezetten, az általunk, a mi világunkban – utolsónak ismert verseit? Aztán ír újabbakat, mondjuk, az ’50-es, ’60-as években? Megéri a rendszerváltást, mint a barátja, legbizalmasabb fordítótársa, Vas István? Története így vált részévé a nemzeti mitológiának, az ő mártíriuma nélkül más lenne Magyarország és a magyar holokauszt emlékezete. Bor városa a magyar képzeletben legelsősorban Radnóti Miklós városa marad immár bizonyosan örökké. 

Annál is inkább, mert egy 19 évesen Borba szállított fiatalember, aki még fiatalabb kamaszként a nála másfél évtizeddel idősebb Radnótinak mutatta meg első írásait, Kardos G. György végül nem írta meg bori emlékeit, noha folyamatosan tervezte. Egyfelől Kardos G. nem hitt a művészi öröklétben, vagy ha hitt, hát nem érdekelte, másfelől nem akarta túldramatizálni, mert az meg nem fért össze gunyorosan anekdotikus kedélyével. De hát hogyan lehetne Bort nem túldramatizálni? 

A természet ijesztő fensége, a bányászat mechanikus környezetpusztítása, a múlt és a jelen feszültsége – ebben az erőtérben él a város a mi képzeletünkben (és mostanában leginkább képzeletben tudunk mozogni úgyis). 

A november a bori emlékezés hónapja: 1944 novemberében gyilkolták meg Radnóti Miklóst. Kardos G. György  pedig,  első mesterét bő fél évszázaddal túlélve halt meg 1997. november 22-én Budapesten. Az újságíró, egykori bori munkaszolgálatos, aki bevezette a jisuvot és Izrael államát a magyar irodalomba idén lett volna 95 éves. Ő a második menetben indult el és a partizánoktól a leendő Izraelbe távozott. 

És voltak ott velük neves, később nevessé váló és névtelen honfitársaink hatezren, a maguk hatezerféle történetével. Rájuk emlékezünk most. Maradjunk együtt, vigyázzunk egymásra.

Minden kutatási téma kiválasztása mögött személyes vonzalmak és problémák húzódnak, tulajdonképpen egy teljes élettörténet. Önt mi vezette el a bori munkaszolgálat történetéhez?

Már kutatói pályám kezdetétől az erőszak és az erőszakmentesség problémája érdekelt. A katonai szolgálat, illetve a szolgálatmegtagadás kérdése volt akkoriban a személyes életproblémám. Római katolikus családban nőttem fel, és korán kapcsolatba kerültem a Bulányi György piarista szerzetes nevével fémjelzett Bokor-bázisközösséggel. Ennek tagjai között voltak, akik megtagadták a katonai szolgálatot a Néphadseregben, mert a fegyveres, hivatásszerűen erőszakot gyakorló testületek tagságát nem érezték összeegyeztethetőnek keresztény meggyőződésükkel. Magam is gondolkoztam rajta, hogy csatlakozom a szolgálatmegtagadókhoz. Erre végül nem szántam rá magam, de a lelkiismeretemet tovább foglalkoztatta a kérdés, ezért kezdtem el a strukturális erőszak, a totális államok története iránt érdeklődni. Nem csak kutatóként, de mozgalmárként is foglalkoztam ezzel a kérdéssel az általános hadkötelezettség de facto megszűnéséig. Ez siker volt ugyan, de korántsem csak a civil szervezetek munkája eredményezte, és komoly tömegbázist soha nem sikerült kiépítenie az ezzel foglalkozó Alba Körnek, illetve a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának. A siker és a kudarc egyaránt arra késztetett, hogy lezárjam életemnek ezt a szakaszát és befejezzem a mozgalmi tevékenységet. Inkább kutatni kezdtem, régen eldöntöttem, hogy megírom a szolgálatmegtagadás utóbbi száz évének magyarországi történetét. Ez a szál vezetett végül el a munkaszolgálathoz: elsőként azok közül, akik maguk nem tartoznak a Jehova tanúihoz, bebocsátást nyertem a kisegyház budapesti központjába. Itt volt módom megnézni a különben nagyszerű archívumukban az engem érdeklő dokumentumokat, itt találkoztam a bori munkaszolgálat témájával: tizenhat Jehova tanú visszaemlékezésével, amelyben a bori munkaszolgálatuk időszakáról számoltak be. Előtte pont annyit tudtam minderről, mint bármelyik másik érettségizett magyar: Radnóti Miklós élettörténetét. Elindultam ezen a nyomon, arra gondoltam, hogy majd integrálom az eredetileg elképzelt kutatásomba, és akkor vált világossá előttem, hogy ez az egész terület, a bori munkaszolgálat története szinte teljesen feltáratlan. Kiderült, hogy más kisegyházak híveit is elvitték Borba, mintegy 19 reformadventistát és 9 nazarénust. Ekkor úgy képzeltem, hogy a kisegyházak Borba hurcolt híveinek története külön fejezet lesz majd a szolgálatmegtagadás történetét elbeszélő monográfiában. Voltak vajdasági barátaink, még a békemozgalomból, a jugoszláv testvérháború és az 1999-es NATO-bombázások idejéből. Amikor próbáltunk valamennyit segíteni nekik és meglátogattuk őket, úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy ha már itt vagyunk, elmegyünk Borba is. Nagy hatást gyakorolt rám a látogatás, az egykori táborrendszer monumentalitása, hangulata, ahogy megelevenedtek a helyszínen a korábban olvasott beszámolók. Írtam is egy cikket erről a Népszabadságba. Ezután felkeresett Izraelből Juda Deutsch, Deutsch György egykori bori munkaszolgálatos, aki az egyik legjobb könyvet jegyzi a témában és arra bíztatott, hogy foglalkozzak a bori munkaszolgálat történetével. Akkor már könnyű volt meggyőznie. Így kezdődött 15 éve, akkor azt képzeltem, aránylag gyorsan fel tudom dolgozni. Most sem látom azonban a végét!

Mit láthat ma Borban, mit tapasztalhat meg a múltból, aki ma odalátogat?

Egy magyar szemmel szinte felfoghatatlan méretű bányavidéket. Akkor is így volt, most sincsen másképp. Felfoghatatlan mértékű a környezetszennyezés: a mesterséges mederbe terelt patakok sárgán folynak, sárga a föld is, a kémények ontják a mérget, miközben a hegyek, ahogy Radnótitól is tudjuk, a Szerb Érchegység hegyei megkapóan szépek. Egyébként, ahogy régen, ma is alig lakják ezt a vidéket. Vad szépségű természeti táj a mérgezett városon kívül. Az első altábor egykori területe, Bor városától nyolc kilométerre van; lebilincselően szép vidék, üdülőterület. Ebben a feszültségben is jelen van a természeti és az épített táj múltja. Radnóti Miklóstól és egy Borban meghalt másik fontos magyar költőről, Lukács Lászlóról is utcát neveztek el Bor külvárosában, jártam is ezekben az utcákban. Sok már akkor neves értelmiségi is volt az odahurcolt munkaszolgálatosok, kényszermunkások között és sokan, akik egészen fiatal felnőttként kerültek oda, később szintén ismert emberek lettek, például Kardos G. György író.

Úgy tűnik, nagyon vonzódik a személyes élettörténetek rekonstruálásához, híres és nem híres bori foglyokéihoz egyaránt. Azért, mert főleg ilyen források, visszaemlékezések maradtak ránk, vagy azért, mert a mikrotörténetek mondják el a legtöbbet Bor hétköznapjairól?

Is-is. Úgy éreztem, nem érthetem egészen pontosan a beszámolókat addig, amíg nem ismerem a helyszínt, amíg nem látom a teret, amelyben mozogtak a visszaemlékezők. Az ő nyomukban jártam be Bort és az egész témát. Hatszor voltam Borban és a környékén, heteket töltöttem ott. Már tizenöt éve is éreztem, hogy az utolsó pillanatokban vagyunk. A túlélőkkel most kell beszélni, minél előbb és hosszabban, amíg még lehet, ez is felértékelte az ő tanúvallomásukat és sürgőssé tette, hogy minél többükkel beszéljünk. A túlélők döntő többsége azok közül kerül ki, akiket a második lépcsőben indítottak el Borból, Radnóti, sajnos az első lépcsőben indult el. A második lépcsőben indulókat másnap a partizánok felszabadították a hegyekben. Közülük körülbelül nyolcvan emberrel tudtam beszélni itthon és a nagyvilágban, egy hetet Izraelben is töltöttem a Jad Vasemben, és közben beszélgethettem ott élő egykori boriakkal is. A rögzített és legépelt interjúkból létrehoztam egy „saját”, de nyilván közkinccsé teendő adatbázist. A hadtörténeti források jelentős része eltűnt, nem olvasható. Nonszensznek tartom, hogy hatezer magyar személyt kiviszünk Borba kényszermunkára, komoly logisztikai tevékenység zajlik, biztosítani kell az ellátást, zsoldot fizetni, mindez  óriási adminisztrációt igényel, és ennek ellenére máig nem tudunk összeállítani egy teljes névsort a bori kényszermunkára vezényelt személyekről. A munkám egyik része az áldozatok beazonosítása és beazonosíthatóvá tétele, nevük, életkoruk, jó esetben foglalkozásuk szerint, ez a névsor most körülbelül 3500-3600 tételt tartalmaz, de minden héten gyarapodik, most például egy volt munkaszolgálatos Japánban élő fiával levelezem. Az édesapjára vonatkozó dokumentumokat gyűjtjük össze – és, persze, ott vannak még a hazai és külföldi levéltári források és a használható, de komoly forráskritikával értelmezendő népbírósági anyagok. Mindent, amit lehetett, igyekeztem összegyűjteni. Most éppen a magyar holokauszt egész történetének egyik legsötétebb pillanatával, a magyar munkaszolgálat legnagyobb tömeggyilkosságával foglalkozom, a cservenkai mészárlással. Ezen a helyen az első lépcsőben elindult kényszermunkások közül mintegy ezer embert gyilkoltak meg egyetlen éjszaka alatt a németek, magyar közreműködéssel, további négyszáz zsidót pedig Cservenka és Batina között.

Magyarországon a Kádár-korszakban elkezdődött valamiféle nyomozás a bori munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett bűntettek tárgyában, aztán anélkül zárult le hosszú idő után, hogy bármiféle következménye lett volna. Mi történt tulajdonképpen, miért indult el és miért halt el ez a folyamat? 

Az Abdai Dossziéról van szó. A Katonai Elhárítás kezdeményezte ezt a vizsgálatot, az iratanyag ma már nem teljes. Tolnai Gábor irodalomtörténész, Radnóti Miklós egykori barátja, illetve Ortutay Gyula nem tudtak beletörődni barátjuk halálának tisztázatlanságába. Az irodalmár Tolnai eszközei kimerültek, hiába tett meg mindent, nem tudta megnyugtató bizonyossággal rekonstruálni a történéseket. Sikerült valamilyen úton-módon rábírniuk a katonai elhárítást, hogy derítsék ki, ki gyilkolta meg Radnóti Miklóst. Annyi értelme feltétlenül lett ennek, hogy történeti forrásként nagyon informatív, amit erről annak idején összegyűjtöttek, sok mindent innen tudunk. Azt azonban, hogy kik követték el a gyilkosságsorozatot, amelynek során 22 bori munkaszolgálatost megöltek, nem tudták egyértelműen kideríteni. Továbbra is legalább annyi kérdőjel maradt, noha igyekeztem mindent megtudni Radnóti haláláról, mint amennyi tudással rendelkezünk minderről. 

Amiről még ennek kapcsán beszélni kell, az a Rákoskeresztúri Új Köztemető 298-as parcellája, megírtam már, de fontos. Öt, a népbírósági perekben halálraítélt és kivégzett keretlegény is nyugszik ebben a gondosan ápolt parcellában a magyar hősök között, ismerem az élettörténetüket. Maradéktalanul elutasítom az állami erőszakot, minden kivégzést, az viszont más kérdés és egész biztos, hogy a hősöknek kijáró tiszteletet enyhén szólva sem érdemelnek, sőt, egyáltalán semmit, a minden embernek egyformán kijáró kegyeleti jogokon túl. Ezt a problémát máig nem oldottuk meg, sok háborús bűnös nyugszik ott még, nemzeti kegyelettől övezve. Természetesen szó sincs arról, hogy akár a háborús bűnösöktől meg lehetne tagadni a kegyeleti jogokat, szó sincs exhumálásról, egyszerűen világossá kell tenni, élesen meg kell különböztetni egymástól a dolgokat, röviden ismertetni kell, hogy az érintettek mit követtek el, hogyan kerültek oda, milyen szerepet játszottak a magyar történelemben.

Egy műtárgy, egy bori fokos került nemrég a gyűjteményünkbe. Elmesélné a történetét? 

Az egyik cservenkai túlélő Temesváron élő fiával évek óta kapcsolatban állok. Rajta keresztül keresett meg a jelenleg Bukarest külvárosában élő Szabados András. Ő gyerek volt, amikor a bori munkaszolgálatosok második csoportjában felszabadítottak megérkeztek a már szabad Temesvárra. A temesvári reformátusok és zsidók támogatták, befogadták a boriakat. Így tettek Szabados András szülei és nagyszülei is. A befogadott személy, Wohlmuth Artur, szerette volna valamivel meghálálni a befogadást. Nem volt semmije, de volt egy Borban készül fokosa, azon a bori munkaszolgálatra vonatkozó bevéséssel. A fokos minden bizonnyal a Borban bányászott rézből készült Borban. A munkaszolgálatosoknak és a katonai keretnek egyaránt szokása volt valamilyen emléktárgyat készíteni, készíttetni Borban. Wohlmuth Artur emellett egy hálájáról árulkodó fémtáblát is készíttetett Temesváron. A fokos ritka tárgyi emlék Borból!

A bori fokos történetét, jelentőségét Csapody Tamástól tudjuk, ő hívta fel a figyelmünket a tárgyra, és teremtett kapcsolatot 2020 koratavaszán Szabados Andrással. Már mindenben megállapodtunk, amikor a járvány miatt lezárták a határokat, és az egyszerűnek tűnő tranzakció is szinte lehetetlennek tűnt. Végül facebookos segítségkérésünkre (jön-e valaki Bukarestből Budapestre) jelentkezett Winter Péter kolozsvári kutató, aki több mint tíz éve kutatott levéltárunkban. Ő és családja segített: Bukarestben élő unokatestvére, Dan utazott el a fokosért Szabados úrhoz, majd eljuttatta Péternek Kolozsvárra – aki végül Budapestre. Önzetlen segítségüket nagyon köszönjük – nagyon sokat jelent nekünk. 

A bori rézfokos adatlapja

A köszönőtábla adatlapja

Szabados András személyes tárgyainak adatlapja​  

A cservenkai mészárlás áldozatainak tömegsírjait rögtön a háború után exhumálták. A tömegsírokból személyes használati tárgyak is előkerültek, az ezekről készült fényképet a Múzeum 1957-ben szerezte meg a Belgrádi Zsidó Történeti Múzeumtól, ahol a tárgyakat ma is őrzik. 

A fénykép adatlapja​