Zsidó Múzeum Magazinja MEGVÁLTÁS Megváltás kedden, kora délelőtt A megváltásért mondott áldás meglehetősen váratlan helyen tűnik fel a Főima szövegei között. Azt, hogy a megbocsátásért könyörgő betét szerepel előtte, értjük, megbocsátás, megváltás, tiszta sor. Inkább az a kérdés, miért imádkozunk rögtön utána jó egészségért és biztos megélhetésért. Ha már eljött a megváltás, kit érdekel, milyen a termés? A hétköznapok foglalkoztatnak minket továbbra is, miután a megváltás reményét felrajzoltuk, de vajon miért? Milyen megváltás után foglalkozunk továbbra is a tej árával és a kiújult reumánkkal? És továbbá miért kell a megváltásért mondott áldás után majd, jó pár további áldás után, visszatérni a szétszóratásban élők összegyűjtésére, Dávid királyságának helyreállítására, Jeruzsálem újjáépítésére, szóval a megváltás mindenféle aspektusaira? Ha van egy hosszú áldás-lánc a megváltásról máshol is a Főimában, mit keres itt ez a kis áldás külön benne? „Tekintsd nyomorunkra, s vívd meg harcainkat, válts meg minket mihamarabb – nevedért, s mert erős Megváltó vagy! Áldott vagy, Örökkévaló, Izrael megváltója." A szöveg azt sejteti, hogy ez a megváltás eléggé hétköznapi kéne, hogy legyen, mindennapi nyavalyáinkból kéne kihúzni inkább minket annak, aki a nyomorunkra tekint, semmint hogy a végső megváltást hozná el, minden egybevág, amit itt kérünk az isiász elleni védelmet és némi pénzt, szolid anyagi biztonságot megelőzően, az az, hogy az Örökkévaló segítsen nekünk eljárni, valahogy meglenni és elboldogulni mindennapi ügyeinkben. Miért ilyen szerény a Főima vonatkozó része, a következő három áldás? A hét műtárgya: Sírkő Nátán ben Gerson sírköve, 1654 E heti kiemelt műtárgyunk bár 1933 óta a gyűjteményünkhöz tartozik, kiállítva még sosem volt. A sírkő Nátán ben Gerson sírköve, aki 1654 Tisri hónap 13-án (abban az évben ez szeptember 24-ére esett) halt meg Budán. Sírkövének felirata: פה נקבר נתן בר גרשון יצו' ונפטר י'ג בתשרי שנת ת'ט'ו לפ'ק (Itt van eltemetve Nátán, fia R. Gersonnak, őrizze őt Szirtje és Megváltója. Meghalt Tisri 13-án az 1654. évben, a kis időszámítás szerint.) A sírkő 1910 körül, József főherceg Dísz téri palotájának építésekor került elő - aki 1933-ban a Zsidó Múzeumnak ajándékozta az értékes régiséget. A sírkövön Nátán ben Gerson neve után egy szinte állandó elemmé vált rövidítés olvasható, a héber jod / cadi / váv betűkből: jismeréhu curó vehajéhu: "őrizze őt Szirtje és Megváltója", ahogyan Scheiber Sándor fordította az 1686 előtti héber feliratos emlékekről 1960-ban megjelent könyvében. Ezzel a rövidítéssel későbbi sírköveken, de akár héber kéziratokban is gyakran találkozhatunk. ​ יִשְׁמְרֵיהוּ צוּרוֹ וִיחַיֵּהו Hála azért, hogy lyuk van a fenekünkön A judaizmus rengeteg kis megváltás vallása is. Amikor az ember felébred és kimegy a mosdóba, hogy elvégezze ilyenkor esedékes dolgát, távozta után imát mond, áldást azért, hogy a Teremtő a megfelelő testnyílásokkal látta el, amelyek hiányában nem lenne módja élni, tehát dicsérni Őt. És az áldás pontosan azért ad hálát, amiért a címben idézett magyar mondás is, szó szerint. Az áldások azt szolgálják, ahogy a zsidó életforma általában is, hogy a hétköznapok merőben profán világát átitassa Isten jelenlétével, jelenlétének tudatosításával, a hétköznapok megváltásait kísérik. Az étkezés előtti és utáni áldások a táplálékbevitelt, a kézmosás áldása a tisztálkodást, a virágzó gyümölcsfák áldása a tavaszt. Éppenséggel mélyen elköteleznek az áldások a világ mindenféle apróságai mellett ahelyett, hogy kivinnének belőle valamiféle tisztán szellemi valóságba. A hetedik áldás is ezért kéri talán a Főimában a merőben hétköznapi megváltást, hogy az Örökkévaló vegyen részt a mindennapjainkban. Kiállítás-archív: Az Ámidá Az elkövetkező hetekben, amíg áldásról áldásra bemutatjuk az Ámidá ima áldásait (mind a 19-et!), megnézhetik kiállítás-archívumunkban az áldások köré szervezett kiállításunkat: ott tárgyakhoz kapcsolva mutattuk be az egyes áldásokat, és az általuk felidézett zsidó értékeket. Mily szépek a te sátraid ...  Olvasmány ajánló: A háláhikus ember Az, aki a zsidóság, a törvénytartó, tanulós, „jesivis” háláhikus zsidóság egész filozófiáját alapozta tulajdonképpen erre a belátásra, a hétköznapi megváltás gondolatára, a múlt század talán legfontosabb ortodox gondolkodója, Ráv Jospeh Beer Soloveitchik volt, a Ráv, ahogy tisztelőinek százezrei hívják. Legeredetibb filozófiai műveinek egyikében arról beszélt, hogy a világot megérteni igyekvő embernek két nagy típusa ismeretes: a kognitív és a hagyományos nyugati értelemben vett (mondjuk, keresztény) vallásos ember: a homo religiosus. A kognitív megfigyeli a világot, rendszerezi megfigyeléseit és igyekszik törvényszerűségeket megállapítani, a spirituális pedig éppenséggel eltekint a világtól és valódi természetét, az élet valódi célját ezen túl keresi, a valódi törvényeket a látható világon túl próbálja, megfigyelés helyett ráhangolódással, intuícióval megérteni, megfejteni. A háláhikus ember a kettő kombinációja, törvényei a tapasztalattól függetlenek, örökek, állandóak, a Tóra előírásaival közelít a világhoz. A világra szeretné alkalmazni, a világot szeretné megérteni és formálni általa: „Amikor a halahikus ember a nyugati vagy a keleti látóhatárra tekint és látja a lenyugvó nap utolsó sugarait, a hajnalcsillag feltűnését vagy a napkelte fényét, tudja, hogy ez a fény vagy ez a napnyugta rendeletek, kötelezettségek és parancsolatok élet-belépését jelenti számára. A hajnalcsillag feltűnése és a nap­kelte, a nappal végrehajtandó parancsolatokra kötelezi őt: a reggeli sma olvasására, a szemlélőrojtokra, az imaszíjakra, a reggeli imára, az etrogra, a sófárra és így tovább… A napnyugta, az este végrehajtandó kötelezettségeket és parancsolatokat rója ki rá: az esti smá olvasását, a kovásztalan kenyeret, az ómert stb. Napnyugtával köszöntenek be a szombatok, és az ünnepek: hétköznap és ünnepnap, egy természeti kozmikus jelenségtől függ – a napnyugtától. A transzcendens semmilyen megnyilatkozása nem hívja elő az ünnepet, hanem csakis a nyílt valóság – a teremtés művének rendje…” - áll a Szombatban Schmelovszky Ágoston fordításában 28 évvel ezelőttről, egy korból, amely kortárs zsidó tudományosságot ígért a rendszerváltás után. A háláhá, a Tóra és az Örökkévaló törvénye kizárólag az anyagi világban érvényesíthető, azon túl nincs is semmi értelme. A hétköznapok megváltásáról van szó, mint egészen sajátosan zsidó típusáról a vallásosságnak, talán ezt tárja fel a megváltás előzetes kérése még az egészség és a stabil megélhetés előtt. A háláhikus ember jól ismeri a törvényt és jól ismeri a realitást. Ha a törvényt nem ismeri, tudatlan és istenfélelem nélkül való, ha a valóságot, akkor a Tórát üresbe futtató fundamentalista – mindkettő csillagtávolban van a Ráv eszményétől. A napi megváltás és a végső: a nagy egybeesés ​ Ez a munka – a vallási előírások ráillesztése a valóságra, beledolgozásuk a valóság szövetébe – tulajdonképpen messiási munka. A valóság egyelőre távol áll a tisztaság és szépség, jóság azon világos, matematikai ideáljától, amely a háláhá tökéletességében megnyilvánul. A háláhikus ember így fogadja el a világot, nem haragszik rá, nem duzzog, nem sértődik meg. Figyeli és alakítja, tanul belőle. Ezek a vágyak az ideális világ teljes és tökéletes megvalósítását célozzák a létező valóság kellős közepén. Arra az időre irányulnak, amikor a háláhá teljes díszében és szépségében fog tündökölni az érzéki világban, és amikor az élet egy olyan tiszta és fenséges teremtés képében részesül, amely Isten alkotása. A háláhikus ember ideálja az, hogy a valóságot a háláhá igájába kényszerítse. Azonban mindaddig, amíg az a vágy nem válik valóra, a háláhikus ember nem esik kétségbe és nem kezd el tűnődni az ideális világ és a realitás szembenállásán és azon az ellentéten, amely a vallástörvény és a tett, a rendelet és az élet között uralkodik. Járja az útját és nem taszítja el magától sorsát”. Szeretni a világot, érteni és összhangba hozni a Tórával ott és akkor, ahol és amikor nekünk adatott, ez a hétköznapok megváltása. Programajánló: Goldmark terem Címlapképünk: Színpadkép E heti címlapképünk a programajánlóhoz, a Goldmark terem című film csütörtöki bemutatójához kapcsolódik. Az 1930–as években hozott zsidótörvények értelmében a zsidó származású művészeket fokozatosan kiszorították a művészeti életből, így az 1931–ben megnyitott Goldmark terem színpada maradt az egyetlen, ahol fellépési lehetőséget kaphattak. A Goldmark teremben óriási érdeklődés mellett léphettek fel a korszak legkiválóbb művészei. 1942–ben Somogyi László vezényletével mutatták be Mozart Varázsfuvoláját. Sarastro szerepében Ernster Dezső állt a színpadra, aki később a new yorki Metropolitain Opera sztárja lett. A színpadképeket a karmester, Somogyi László készítette. A bemutatott tervlapon a finálé jelenete látható, amikor az opera meséje szerint a józan ész