Vér

A vér fogyasztását e heti, Cáv hetiszakaszunkban tiltja meg a Tóra.

A vér a héber Bibliában egyfelől tisztátalanná tesz, másfelől szent: érinthetetlen. Amikor az Örökkévaló, az özönvíz után, megismerve az emberiség agresszív késztetéseit, korlátait, megengedi, hogy állatokat egyenek Noé leszármazottai, a vér ivásának tilalmát is bevezeti. A vér valamiképpen az élet jelölője. Vért ontani, tehát gyilkolni tilos, szögezi le az özönvíz pusztítása után az Örökkévaló, ez a legszigorúbb parancsok egyike. Az ember, vagyis Ádám működését lehetővé tévő folyadék a dám, a vér, amely vörös, vagyis ádom (az izraeli Vöröskereszt Mágén Dávid ádom, vagyis vörös Dávid-csillag). A földről (ádámá), amelyre folyt, az Örökkévalóhoz kiált Ábel vére, az első gyilkosság áldozatáé, az első anyaszülte testvérpár egyik tagjáé, akit a másik ölt meg.

A vérnek jelentős szerepe lesz az áldozati kultuszban is, ugyanakkor a menstruációs vér tisztátalanná tesz és, ahogy láttuk, a kóser ételben sem lehet, maradhat vér. A kóserség és a családi tisztasági törvények, a zsidó jog két alapvető területe egyaránt közvetlen kapcsolatban van a vérrel. 

E heti kiemelt műtárgyunk e mára elfeledett, de egykor igen elterjedt kisnyomtatvány: postai levélzáró címke. A levelek lezárására évszázadokon keresztül a cinóbervörös spanyolviaszt használták, mely leragasztotta a borítékot, őrizte a levéltitkot, hiszen a levélhez csak ennek feltörésével lehetett hozzáférni, ráadásul a belenyomott pecséttel hitelesítette is annak feladóját. A 19. században a viasz kiváltására megjelentek a papír levélzárók, különféle nyomatokkal: reklámokkal vagy akár társadalmi célú hirdetésekkel. Ilyen a ma bemutatott tárgyunk is: esendő, olcsó kis nyomat, mely az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció (OMZSA) iratai között maradt fenn. A szervezet nevének rövidítése (OMZSA) mellett egyetlen mondat olvasható: "Ha nem most, hát mikor?" A szöveg héber eredetije a lap tetején a talmudi szöveghagyományban kevésbé járatosak számára is azonnal jelzi, hogy az elesettek támogatásának eszméje az ősi zsidó tanításokban gyökerezik. 

Az OMZSA-t 1939-ben alapították Budapesten azzal a céllal, hogy a diszkriminatív zsidótörvények miatt hátrányt szenvedetteket segítse. A neológ-ortodox-cionista együttműködésben működő OMZSA az adományokat és támogatásokat gyűjtötte és koordinálta, de emellett nagyon fontos, hogy ébren tartotta a zsidó közösségben a szolidaritás eszméjét. Amire ma megint hatalmas szükség van.  

A vér látványa azt jelzi, hogy már nem a „helyén”, az ereinkben van, hogy valami nem stimmel, ezért tesz a vér látványa, megjelenése a szemünk előtt tisztátalanná, a vérontásra, a halálra utal egyes elgondolások szerint, a halál a tisztátalanság elsőszámú forrása a Tórában. A magömlés, az elpazarolt élet lehetősége hasonlóan tesz tisztátalanná, mert, ahogy a 115. zsoltár is hangoztatja, csak az élők dicsérhetik az Örökkévalót. A mikve, a tisztátlanságot megszüntető rituális fürdő szimbolikus újjászületésünk tulajdonképpen, újbóli kilépésünk a magzatvízből, megújulásunk.

De akkor miért tesz tisztátalanná maga a szülés is, ráadásul miért tesz kétszer annyi időre tisztátalanná lánygyerek születése Mózes harmadik könyve szerint?

Egyfelől az életadás, nemhogy a távoli, ókori keleten, a héber Biblia születésének idején, de még az aránylag közeli múltban is halálos veszély volt az anyára nézve és a gyerekre nézve is, az ősanyák talán legvonzóbbika, Ráhel Benjámin születésekor halt meg. A születés a halál közelében zajlik, véres és fájdalmas folyamat. Másfelől az édesanyából eltávozik a kettős élet, újra egyetlen élet, a magáé, lakik benne a szülés után, immár nem az „élet fája”, hanem gondozó, ha a szimbiózis nem is múlik el még viszonylag sokáig. Harmadrészt, aki megszületik, belép és halál körforgásának ciklusába, „ki születik, az halálra küldetik a napvilágra és a sírban szendereg”, írja Vörösmarty Mihály hangján a keresztény hagyományt részben a zsidó vallás belátásainak visszakapcsolása révén elmélyíteni remélő Borbély Szilárd, aki e „testies” hagyományokra szerette volna emlékeztetni a kereszténységet. És a nőkben van jelen az életadás ereje, ők örökítik tovább az életet és a halált számunkra az élet részeként. Talán ezért lehet hosszabb Lauren Eichler Berkun amerikai rabbi szerint.

És valóban, ki ne gondolkozott volna el, bárhol, persze, de különösen Közép és Kelet-Európában, szabad-e gyermeket hozni a világra, erre a világra, amelyben a pusztítás egyelőre nem akar véget érni? Minek teszi ki a gyerekét, aki életet ad neki? A menstruációs vér és a szülés és születés során kiömlő vér ezeket a kérdéseket kapcsolja össze, összekapcsolja az élet elejét és véget és a véges élet teljességét jeleníti meg.

Vannak, akik szerint az elkülönülés, az érintés tilalma a házasfelek között a menstruációs ciklus idején sértő és érzéketlen a nőkkel szemben, a házastársak közötti intimitás átmeneti felszámolása a nők „tisztátalanságának” idejére. Mások szerint játékként is fel lehet fogni az intimitás fokozására, átmeneti önmegtartóztatásnak és vágykeltés, amely lehetővé teszi a házassági rutinok elkerülését, fenntartja az egymás iránti izgatott vonzódást. Megint mások női „énidőként” fogják fel, az érinthetetlen magány időzónájaként, amikor a nők csak önmagukéi, tudnak kizárólag önmagukkal törődni. 

Napok múlva lesz húsz éve, hogy intézményünk a zsidó nők emancipációjának történeti folyamatát bemutató kiállítást szervezett, illetve arról beszélt, hogyan váltak az emancipáció össztársadalmi folyamatának úttörőive számos téren, például a felsőoktatás első női hallgatói között. És ezen a kiállításon megjelent a menstruációs vér is, a gesztus a női test biológiai folyamatainak emancipációját célozta és egyúttal arra is emlékeztetett, hogyan tette a héber Bibliától, a Tórától kezdve a zsidó életmód rituális dimenziójának nagyon fontos részévé a mi hagyományunk, vagyis hogyan szakralizálta, vonta bele a szentség szférájába. A kiállítás leírását itt lehet megtalálni és ebből kiindulva is átgondolni a század és az új évezred első húsz évét:

(Installációs titok: apró hungarocell golyókat festettünk pirosra majd fűztünk damilra. Ezekből lett egy függöny, melyet hét tiszta gézből készített függöny követett.)  

Pár évvel ezelőtt pedig a londoni Zsidó Múzeum épített teljes kiállítást a vér témája köré, amely átívelt a történelmen és a héber Bibliától a vérvádakon át eljutott egészen a kortárs genetikáig. A kiállítás bemutató videója angolul értő olvasóinknak: 

A vérvádakra, a gyűjtemény egyik különösen érdekes tárgyából kiindulva mi is vetünk egy Purim utáni pillantást. 

Amikor 1882-ben Solymosi Eszter eltűnt, szegény, a zsidókat kezdték gyanúsítani a megölésével, a liberálisok a nyomorult eszlári zsidók mellé álltak a vérvádperben, így az ország liberális vezetése is, a bátor függetlenségi képviselő, Eötvös Károly védte őket, de az emancipáció évtizedeinek közepén ez a méreg mégis jól tudott terjedni és megmutatta, hogy a történetnek nincs happy endje, még nincs. A zsidókat végül Eszláron felmentették, de a közbeszédet időről-időre még ma is beszennyezi a vérvád legendája és aligha kérdés, hogy ez a rég elfeledettnek, meghaladottnak hitt ostobaság volt a modern antiszemitizmus zászlóbontása nálunk, bő évtizeddel a Dreyfus-per előtt. Akadt a kortársak között valaki, aki felismerte, hogy ez is Purim volt és megírta, a fenti szójátékot mozgósítva, héberül, az Eszter-könyve stílusában a Megilát Eszlárt, az Eszlár-tekercset. A világtörténelem, benne a zsidó történelem, ilyen félig-meddig megmenekülések, túlélések sorozata. Ha minden jól megy.

Ezen a világon a szabadulás mindig csak részleges, mindaddig, amíg helyre nem áll Dávid királysága, „s a viszály elvérzik a csatákon”, hogy újra Vörösmarty beszéljen. Addig maradnak az átmeneti megnyugvások, tavaszvárások és bulik. A Purim azonban, a rabbinikus hagyomány szerint, így, ahogy van, a megváltás után is velünk marad. Egy átmeneti, törékeny világ nagy emlékünnepeként alighanem. 

A Megilat Eszlár szerzőjéről írta szakdolgozatát az ELTE Hebraisztika Tanszékén Bartha Bianka. A szakdolgozatból egy részlet megjelent múzeumunk 2018-as évkönyvében, melyet elérnek a képre kattintva a műtárgy adatlapjáról, vagy innen: ÉVKÖNYV 2018

A modern, felvilágosult, racionális ember, szóval mi, már nem a hiteire támaszkodik. Megvizsgál, bizonyít, mérlegel és dönt. De ki tud eligazodni az információk szakadatlan áramlásában, a „narratívák” végtelenjében? Mindennek utána lehet járni? Ki tudja, hogyan működik a mobiltelefonja, amelybe kihelyezte a memóriáját, ki látta az épület tervrajzát, amelyben dolgozik? Van-e gazdasági működés, akár egyetlen tranzakció is bizalom nélkül? Hogyan, miért bízunk meg valakiben? A nagy hitelválságok, gazdasági válságok hitelválságok, a hitelesség válságai is? Mennyire múlik életünk minősége a hallgatólagos, ki nem kényszeríthető megállapodások betartásán? Mi a bizalom szerepe, értéke a társadalmak működésében és a modern gazdaságban. Mit mond minderről a zsidó jog és filozófia, mit a közgazdaságtudomány. Felcsúti Péter bankár beszélget Balázs Gábor eszmetörténésszel, Dóra Bálint moderál.

Időpont: március 22. kedd, este 6 óra

ZOOM LINK ​

A huszti zsinagóga belső tere @Király Mátyás felvétele

Címlapképünk ezen a héten csak egy apró, a vér színére utaló töredéke egy nagyobb tárgynak, mely szintén töredékes, és szintén kapcsolódik a vérhez. Egy kettős Elijáhu szék székpárnáinak héber feliratos darabjai.

A kétüléses szék az askenázi zsidók körében elterjedt bútordarab, ilyet használtak régebben a körülmetélések alkalmával. A szokás szerint a baloldali ülésen ül a gyermeket az ölében tartó kvater vagy szandek, míg a jobboldalon az újszülötteket védelmező Élijáhu foglal helyet láthatatlanul.

A zsidó nép Istennel kötött szövetségének a szombat megtartása mellett fontos szimbóluma a nyolcnapos fiúgyermekek körülmetélése. A körülmetéléshez számos rituálé kapcsolódik, melyek egyrészt a rabbik körültekintő szabályozásából, másrészt pedig a népi hiedelmekből és legendákból alakultak ki. Élijáhu alakja a hagyományban szorosan összefonódott a születés és a körülmetélés eseményeivel, hiszen ő az, aki jelenlétével távol tudja tartani a rontó, ártó démonokat, különösen Ádám legendabéli első feleségét, Lilitet, aki kíséretével együtt az újszülöttek elpusztítására: vérük és csontvelejük kiszívására tör. Élijáhu e szerepének eredetét a rabbinikus bibliakommentárok között kell keresnünk: ő volt, aki megújította a szövetséget Isten és a bibliai zsidó közösség között, így ő az is, aki őrködik, amikor egy újszülött a körülmetélés révén a zsidó nép tagjává válik. 

(A tárgyon szereplő feliratok olvashatók a műtárgy adatlapján, mely a képre kattintva elérhető.)