Hírlevelünk tartalmából

• Éjszaka a tárgyak életre kelnek​ 
• Múzeumok Éjszakája program és regisztráció​
• A titkok feltárulnak
  
• Műtárgyak és igazi tárgyak 
• Hávdálá: vissza a jövőbe 
• Tammúz 17: kilépés a történelemből 
• Programajánló 1: Trianon és a zsidók 
• Programajánló 2: Herzl séta
• ​Instagram hírek 

A Zsidó Múzeum megőrzi a múltat, Közép-Európában különösen sok visszahozhatatlan múltat, de közben a zsidóság lényegét jelentő hagyományfolyamat részeként gondolunk magunkra. A Misna híres aforizmagyűjteménye, Az Atyák tanításai szerint a hagyományt, a Tant minden nemzedékben továbbadták Mózestől kezdve, és mindenki hozzátett valamit. Pontosan így működik a Zsidó Múzeum, megőrzi a múltat, hogy belekapcsolhassa a hagyomány áramlásába.

Különös szerencse, hogy amikor végre újra személyesen találkozhatunk Önökkel, szombat este, a Múzeumok Éjszakáján, egyfelől, mint mindig, elbúcsúzhatunk kezdéskor a Szombattól, visszaléphetünk a hétköznapok idejébe, másfelől pedig a zsidó év egyik nagy időszakát nyithatjuk meg, ekkor kezdődik ugyanis (a zsidó naptár napjai este kezdődnek) Támmuz havának 17. napja. Abban az időszakban, amelyet ez a nap bevezet, arra emlékezünk, hogyan került ki bizonyos értelemben maga a zsidó nép az időből, a történelemből.

Kedvenc képzelgéseink egyike, hogy a tárgyak éjjelente, amikor alszunk, életre kelnek. Pontosan ez fog történni ezen az éjszakán is a Zsidó Múzeumban. Ebben különbözik majd ez az éjszaka a többitől és abban, hogy újra láthatjuk egymást. Már csak egyet kell aludni.

A Zsidó Múzeum különös éjszakája: a titkok feltárulnak

„Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, / Hogy sírnak a szobámban nesztelen / sötétedő, sejtelmes alkonyokkor / bús lelküket kitárják meztelen”,

írja a Nyugat első évfolyamában a 25 éves Babits Mihály a szecessziós érzékenység és a kissé koravén szenvelgés között óvatosan egyensúlyozva. A tárgyak, tudjuk, csak éjjel (vagy minimum „sötétedő, sejtelmes alkonyokkor”) élednek fel, életük olyan titkos, csak a fogékonyan virrasztó költő figyelheti ki titkaikat.

„tán azt hiszik, nem látja most szem őket: / ki járna a sötétben eleven? / De én, szobáknak baglya, nézem őket, / Örülve, hogy van, aki sír velem”.

A tárgyak titkolóznak tehát, sírásukat például azért titkolják, mert szemérmesek, nyilván. De további számtalan titkuk van még, mert némák, néma tanúk. A muzeológus, majd a tárlatvezető dolga, hogy kihallgassa, beszédre bírja őket, és, lám, a tárgyak lelke éppen este, a sötétben látszik igazán. Ezért alakulhatott úgy, hogy mindegyik vezetés, egy-egy tárgy és a hozzá kapcsolódó történet beavatást ígér, nyomozást, a leplek lehullását: „egy elrejtett márványszobor titkai”, „egy szekrény legendája”, „egy fordítási hiba nyomában”, lesz majd olyan tárgy is, amely „a mikrográfia varázslatosságát fedi majd fel”. Ezen az estén mindenre fény derül.

A „titok”, az ismeretlenség az, ami elzárja a múlt tárgyait a jelen embereitől. Ami nem engedi, hogy belépjünk a saját hagyományunkba, hogy megértsük, hogy magunkénak érezzük, folytassuk. A Zsidó Múzeum feladata, erőfeszítései ezért ennyire indiszkrétek, ezért kell minden tóraszekrényfüggönynek is elárulnia az este végére minden titkait. Hogy a múzeum visszavezessen az eleven életbe, a hagyomány folytonosságába. És létrehozza másfelől az immár tudók, a beavatottak közösségét. Hiszen a felfedett titok, a „kettőnk titka” összeköt Bennünket. Mindazoknak, akik eljönnek hozzánk, ettől az éjszakától fogva közös titkaik lesznek, és legyenek is velünk közös titkaik, amelyeket a csatlakozóknak – beszéld el gyermekeidnek – továbbadhatnak.

A titok, amelyet többen is tudnak lehet, hogy már nem titok igazán, de bizonyosan kapcsolat és együttlét.

Műtárgyak és igazi tárgyak

A múzeumnak folyamatosan küzdenie kell azzal, hogy egykor az eleven élethez kapcsolódó tárgyakat őriz, vág el régen letűnt világuktól. A Sixtus-kápolna freskói egy szakrális tér szentségéhez tartoznak, és nem lehet őket múzeumba vinni, noha a Vatikánban is át tud alakulni maga az épület vallási térből múzeummá.

A művészet jó kétszáz éve lett önálló életterület, a szépség ekkor vált csak el más életterületektől, az erkölcstől, a tudománytól, a helyestől, az igaztól, alapította meg saját országát, adta magának külön törvényeit. A múzeum is ebben a folyamatban született. Ami a múzeumban van, nem a hétköznapi használat tárgya többé, nem igazi, hanem „műtárgy”. Magába sűríti koncentráltan a múltat, e múlt tanúja a jelenben, mint a nagy idők azon élő tanúi, akik semmi másról nem tudnak beszélni, semmi más nem érdekli már őket, csak az, ami „az én időmben” történt. Élnek, de az „ő” idejükben”, velünk egy térben, de másik világban. A „valódi” élettel, egykori rendeltetésükkel már csak állagvédelmi okokból sem érintkezhetnek többé. („Mit képzelsz, kisfiam, hozzá ne érj, tudod, milyen értékes ez?”)

Épp úgy, ahogyan a bölcs és derűs idős embereknek, a jó és figyelmes nagymamáknak és nagypapáknak, úgy a jó múzeum tárgyainak is van mégis jelenük és jövőjük. A történetek, amelyeknek régen, múzeumi életük előtt a kellékei voltak, ha másképp is, de továbbra is érvényesek lehetnek, ha a múzeumi környezet képes összekapcsolni őket az aktuális világgal.

Az este kezdete, a Hávdálá: vissza a jövőbe

A zsidó vallás egyik legfontosabb erőfeszítése a szétválasztás, az idő tagolása, értelmessé tétele. Azért kell minden pillanatnak különböznie a többitől, különlegessé, egyetlenné lennie, hogy jelen lehessünk bennük, mindben, amennyire csak lehet. Szombaton este, a Szombat távozásakor hálát adunk, nem azért, mert örülünk a Szombat végének – Isten mentsen –, hanem az elválasztásért, azért, hogy vannak hétköznapok, saját feladatokkal, örömökkel, amelyek lehetővé teszik, legalábbis ebben a földi időben még, a Szombatot, amely közülük válik ki. Tüzet gyújtunk, tehát tevékenykedünk, belefogunk rituálisan a mindennapokba, miközben a tűz fénye emlékeztet még a szombat fényességére, a fűszer szaga – ez is kell a szertartáshoz – a távozó ünnep illataira, a bor íze újabb érzékszervünket foglalja le, ehhez járul még az éneklés ebben a rituális összművészeti alkotásban, amely mindössze pár perc alatt járja át célja szerint teljes fizikai lényünket. A Szombat ízelítő az Örökkévalóságból, ahonnan vissza kell még érkeznünk az időbe, a változás világába. Vissza kell térnünk a jövőbe, tehát le kell zárnunk, ami elmúlt, és nekiindulni annak, ami most kezdődik.

Hétköznapi szertartásaink jelentős része irányul az idő tagolására a szilveszteri bulizástól az évzáró ünnepélyekig. Az emberiség szertartásosan válik meg múltjától, és jól teszi. Lépjenek vissza újra a hétköznapok idejébe nálunk és velünk.

Vissza a jövőbe a Zsidó Múzeumban.

Szombatbúcsúztató fűszertartók a Múzeum állandó kiállításában 

Az este vége, Tammúz 17: kilépés a történelemből

Ez az a nap a zsidó hagyomány szerint, amikor az ostromlók, a rómaiak, de talán még a babiloniak is éppen ekkor, áttörtek a Jeruzsálemet védő városfalon. Ez a nap egy három héten át tartó gyászidőszak kezdete, amely a Szentélyek lerombolásának gyásznapján, Áv havának 9-én ér véget. A Templom lerombolása volt az a szimbolikus pillanat, amelyet követően a rabbinikus zsidóság végképp kilépett az időből, a történelemből és arra az időre, amíg eljön a Messiás, átmenetileg abban az alkalmi örökkévalóságban élt, amelyet a zsidó év ismétlődő ciklusa, az ünnepek körforgása biztosított számára. A gyásznapokba beletömködte minden történeti fájdalmát, veszteségét, megmenekülései „kis Purimok” voltak: e világ immár semmi újat, semmit, amit nem látott, nem mutathatott Izrael népének.

A Szombat lezárultával belépünk az időbe újra, hogy ezzel belépjünk abba a gyászperiódusba, amely ki is vezet minket belőle és megint elölről - tárlatvezetőink mutatják majd az utat.

És közben egy sérült tárgyra, egy építészeti emlékre, egy híres töredékre is érdemes gondolnunk. A Templomból tárgyi emlékként megmaradt nyugati falra, a Siratófalra, és tudatosítani, hogy a legtöbb ránk maradt tárgy: töredék. Hogy a múlt elmúlt, titkai nagy részét elvitte magával, és csak nyomok maradtak utána. Ezért is lehet talán a tárgyaknak könnye. A múlt nem feltámasztható, de kapcsolódni azért mindig lehet hozzá.

Goldziher Intézet - kerekasztal beszélgetés 

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem és a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár 2021-ben Goldziher Ignác Zsidó Történeti és Kulturális Kutatóintézetet hozott létre. A kutatóintézet a zsidósággal kapcsolatos kutatásokat végez különböző tudományterületek keretein belül, leginkább a történelem, művészettörténet, filozófia, valamint szociológia és pszichológia területén, valamint interdiszciplináris formában. Célja a közösséget leginkább érintő és foglalkoztató kérdésekkel kapcsolatos kutatások végzése és az eredmények közzététele. Bővebben az intézetről: https://goldziherintezet.hu/

A Goldziher Ignác Zsidó Történeti és Kulturális Kutatóintézet első nyilvános eseménye a Trianoni békeszerződés ezen hatásait, következményeit fogja megvitatni egy kerekasztal-beszélgetés keretében.

A trianoni békeszerződés alapvetően befolyásolta a Kárpát-medence magyar zsidóságának életét, több százezren más államokba kerültek, természetes útvonalak alakultak át. A hazai zsidóság demográfiai szerkezete és társadalmi rétegződése is átalakult, csakúgy mint vallási megosztottsága, hiszen a neológia aránya a trianoni határokon belül jóval magasabb lett, míg a kárpátaljai területek elcsatolásával a magyarországi zsidóság ultraortodox, részben haszid rétegei szinte maradéktalanul az ország határain kívülre kerültek.

A kerekasztal beszélgetés résztvevői:

Hatos Pál történész, az NKE Közép-Európai Kutatóintézet vezetője, Karády Viktor, szociológus, a Közép-európai Egyetem volt tanára, Kelemen Ágnes, történész, a Cseh Tudományos Akadémia Masaryk Intézet és Levéltára tudományos munkatársa. Moderál: Novák Attila, történész, az NKE Molnár Tamás Kutatóintézet tudományos munkatársa, a Goldziher Intézet munkatársa

Az esemény online kerül megrendezésre. A beszélgetés az Intézet Facebook oldalán lesz követhető.

Herzl emlékséta 

Múzeumunk árkádsorán lévő egyik emléktábla büszkén hirdeti, hogy az épület helyén álló házban született Herzl Tivadar, 1860-ban. Jahrzeitján, halálozási évfordulóján a Bálint ház szervezésében emléksétát rendezünk. A séta során megnézzük a szülőház valódi helyét, és végigjárjuk azt az útvonalat, melyet Herzl is naponta megtett. Megnézzük, hogy mit láthatott, milyen benyomások érhették az akkoriban kiépülő modern nagyvárosban. Herzl az érettségijét követően (melynek helyszínét szintén megnézzük), Bécsbe költözött – de oda már nem követjük.

• Sétavezető: Toronyi Zsuzsanna // Időtartam: kb. 1,5-2 óra // Férőhely: 20 fő // Praktikus kérés: készüljenek kényelmes cipővel, ivóvízzel és napvédő sapkával, kalappal. // Két megállónyit kisföldalattival fogunk megtenni, amihez érvényes bérlet, vagy egy darab jegy szükséges.   
• A sétára jelentkezni, regisztrálni a Bálint ház oldalain lehet: