Egyiptom az ókor talán legstabilabb szuperhatalma volt hosszú időn keresztül. A zsidók sosem voltak hatalmi tényezők a történelem során, a legutóbbi időket kivéve esetleg. 

Egyiptom istenei magyarázták és fenntartották Egyiptom hatalmát, a hatalom megtestesítője, a fáraó a Napisten gyermeke volt. A hatalom – régi és hosszan folytatódó hagyomány ez – Istentől eredt, isteni volt és szent, örök és megváltoztathatatlan. A kozmosz rendjéhez tartozott a fáraó hatalma, aki ellene lázadt, a világ rendje ellen lázadt fel. És akkor egyszer csak megérkezett Mózes, hogy máig tartó kihívást intézzen ez ellen a világ ellen, amelyben az, ami adott, egyúttal indokolt és szükségszerű is. 

A mostani hetiszakasz szerint Mózes bementa palotába, és tudatta a fáraóval, hogy van még hatalom az ő földi hatalma felett: az Ég és Föld teremtője. Ő az, aki megalkotta a hatalmi viszonyokat és, ha kedve van hozzá, meg is változtathatja azokat. A történelem, az ígéret, a változás Istene, aki az ősatyák Isteneként és a „leszek, aki leszek”-ként mutatkozott be Mózesnek: az időben kibomló, megvalósuló remény Isteneként, aki azt üzeni mindenkinek, aki hozzá fordul, hogy „másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre”. 

Azt az üzenetet viszi tehát Mózes, röviden szólva, a fáraónak, hogy a hatalom nem szent és nem is örök. Az az Isten, akinek lényegéhez tartozik, hogy kétségbe vonja a világ rendjét, magától értetődően a rabszolgák Istene lesz, és ő lesz az, aki szabadságra vezeti őket az akkori világ legstabilabb hatalmának, Egyiptomnak a földjéről. Ezért ünnepeljük a Pészachot „szabadságunk idejeként”. 

A szabadság előfeltétele az, hogy a puszta erőt ne tekintsük egyúttal igazságnak is, az adottat ne tekintsük indokoltnak is. A Tóra a tíz csapás szimbolikájával is ezt tanítja: először a Nílus vízét, Egyiptom nagyságának természeti feltételét változtatta vérré, amelynek kiáradásáért Hápi istenség felelt . Rögtön azzal kezdett, hogy szimbolikus csapást mért a földi hatalom forrására. Az utolsó előtti csapás pedig a Napot sötétítette el, Ré napistent taszította le trónjáról. Ezzel az örök és változatlan rend idejébe betört a szabadság lehetősége, amely azóta is kísérti e világ minden hatalmasát. Tőle fél, tőle retteg a vén világ minden hatalma azóta is. Az Atyák Istenének, az ígéret Istenének, a múlt és jövő Istenének színrelépése a történelemben a szabadság megszületését jelentette. 

Mózes történetének öröksége ezért is eleven a zsidó nép történetében: az ő nevében fordultak szembe a próféták később Izrael és Júda királyaival, őt idézték a szovjet zsidóság elengedéséért tartott, százezres amerikai zsidó tüntetéseken, ahol az első titkár-fáraótól követelték, hogy „engedd el népemet”, Izraelbe, Amerikába. Ez az amerikai zsidóság egyik nagy szabadság-története. 

A hatalom, az erő szentségének újpogány kultuszaként is érthető nácizmus sokak szerint talán éppen ezért fordult szembe Mózes népével, a zsidósággal, ezért akarta a világnak az uralma alá hajtott részén megsemmisíteni. 

Erről beszél a múlt század egyik legmegrendítőbb novellája, Jorge Luis Borges Deutsches Requiemje, egy elképzelt náci vezető rövid emlékirata, feljegyzése kivégzése előtt, amelyben összefoglalja élete értelmét, David Jerusalem költő halálra kínzását. A költőét, akinek verseit becsülte, mivel lelke egyik részében végig kifinomult ízlésű humanista volt (a Deutsches Requiem Brahmsra utal). Épp ezt a humanistát kellett megölnie magában David Jerusalem által. És ahogy ő is sikerrel járt az önpusztításban, úgy válik hazája, a Harmadik Birodalom pusztulása is győzelemmé: az erőszak, a hatalom legtisztább megnyilvánulásának végső diadalává: minél kegyetlenebbül pusztul el Németország, Brahms, Goethe és az ő világa, annál inkább. Mindegy, ki az áldozat, David Jerusalem, vagy ő, a zsidók vagy a németek, a judaizmus szelleme így is, úgy is legyőzetik. 

Ezért nem tudjuk ma sem biztosan, végső győzelmet arattunk-e a nácik fölött, amikor a budapesti gettó falai, a napokban 76 éve, leomlottak, és lehetővé vált, hogy a mai magyar zsidók megszülessenek. Volt megszabadulás, amiért hálásnak kell lennünk, de az erőszak, a földi hatalom bálványozása velünk maradt. Az erőszak jelen volt akkor, közvetlenül Budapest ostromát követően is, az azutáni években, évtizedekben. Máig is. 

Élünk, és ezért örökké hálásnak kell lennünk. Budapest zsidósága, egész Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége menekült meg azokban a drámai napokban, amelyekre most emlékezünk. A félig elpusztított város felépült, „vagyunk lakói”, mindannyian. A szabadulás ideje volt, az életé akkor, és eljön majd a végső szabadságé is a zsidó hagyomány szerint, amelynek még maga az egyiptomi kivonulás is csak az előképe. Jöjjön el minél előbb, még a mi napjainkban. Addig is: emlékezünk.

Vas István: Pesti elégia

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.
Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog
A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.

A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.
A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.
A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.

A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,
Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,
Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.

Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig.
A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.
Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.

De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!
Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,
S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.

Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk –
Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?
A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.

Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,
Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:
Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.

S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.

Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.

A golyónyomok a házfalakban, az időről-időre előkerülő aknák, a Duna fenekéről pár éve előkerülő halottak, a Dunába robbantott hidak kísértő, kitörölhetetlenül bevésődött képei: ezek között élünk. Ezt a fiatal, alig 150 éves várost, fiatalkorában a kontinens leggyorsabban fejlődő városát kis híján meggyilkolták 1944-45 fordulóján. Hasonlóan, mint ahogy Varsót a felkelés után a nácik, vagy a szövetségesek bombázásai Drezdát. És a gyilkossági kísérlet nagyon kevés híján sikeres volt. A körülzárt városban, kettős börtönben éltek a gettófalak közé zárt zsidók, közöttük Vas István családja, látta távolról, ahogy a gettóba kísérik édesanyját a nyilasok. 

„Pest felszabadult romjai./ Jaj, nem tudok ujjongani” – írta Vas összegzésként verses ostromnaplójába. Ezután 12 évvel született a fentebbi vers. 

Tizenkét éve azokat várta, akik ostromolták fanyalogva imádott városát, városa lakói között pária volt, folytonos életveszélyben – Ottlik Gézánál vészelte át ezeket az időket. Mindez még jobban elmélyítette szülővárosa iránti kettős érzéseit. Idegennek érezte magát, mert verseiben is a nagyváros – szerinte rossz – magyar nyelvét beszélte („itt a magyar szó nem száll tisztán, torz, kitekert”), mert lelkes és progresszív patriótaként asszimiláns volt (ő volt valódi nagyapám – írja Arany Jánosról), és mert városa, ama sötét napokban, gettóba zárta az anyját, míg őt magát kitagadta belőle.  

Április. Furcsa tréfa járja:
szívem fölött kanárisárga
Csillagot illik hordanom.
Igy rendelik azok a szittyák,
Akik a gótokat behívták
– Ó, ritka szittya szorgalom! – így kommentálja Vas a sárga csillag-rendeletet. Örül, hogy életben maradhat az ostromlók kegyéből, de nem tudja megtagadni hűségét az egyetlen helytől a földön, amelyet otthonának remél. Örül, hogy él, de nem tud ujjongani. 

Egészen addig nem tud ujjongani, amíg újból nem lövik a várost, amíg körbe nem néz egy másik rémséges télen, 1957 mocskos, esős, gyászos februárjában, és újra meg nem pillantja „a város megcsonkított testét”, és már tudja, „most sem” fog belefulladni a sárba. Ez a „most sem” árulja el, miről van szó tulajdonképpen, mit idéz fel újra a megvert, téli Budapest látványa. Mert most nem az ostromlóknak kellett drukkolnia. Mert most minden fenntartás nélkül a városé és lakóié lehetett minden szívverése. Mert ebbe a leigázott városba, amelyben mindig is élt születése óta, hazatalált végre – és örökre. Az, ami 1956-ban történt, megváltotta 1944-45-öt, immár örökre. A másodszor is súlyosan megsebzett város ezért fog majd feltámadni újra, ezért lesz halhatatlan: S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,/ Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.// Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,/ Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:/ Meg tudta örök életét a Haláltól váltani” (Ne tagadjuk le, eltéveszthetetlen a keresztény szimbolika). 

„S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat”. Így mutatkozik meg az ostrom, a gettó a magyar irodalom egyik legszebb Budapest-vallomásának, rejtett ’56-idézésének mélyén, tulajdonképpen a szívében.

Szántó T. Gábor: A szabadulás íze
Ha Amerikában járok, kéri apám évek óta,
hozzak neki húskonzervet, apró kockákra vágott
marhahúst saját levében, vagy talán sós lében.
Nem emlékszik pontosan, de kéri, hogy ezt hozzak,
s ha lehet, nagy tömbökben, fekete Hershey csokoládét.
Jártam párszor ott, s ha tudtam, hoztam, amit kért,
de sosem találtam el, melyik az igazi.

„Nem rossz”, mondja, miután megeszi,
„de nem ilyen volt”, rázza a fejét.
„Azóta se ettem olyan jót”, csettint nyelvével elismerően,
„mióta felszabadítottak bennünket”.
 
New York utcáit járom, ismerősöket kérdezek,
boltról boltra keresem azt a konzervet és csokoládét,
de mindenki csak a fejét csóválja és széttárja kezét.
Nem tudják, s azt sem, amit én már tudok:
hiába találnám meg azt a konzervet és csokoládét,
a szabadság íze sosem olyan, mint a szabadulásé.

A szabadulás pillanat, amelyet egy erős érzéki tapasztalat őriz meg Szántó T. Gábor versének tanúsága szerint. Rengeteg családtörténet őrzi ezt a pillanatot: az orosz katona mozdulatát, kiabálását: hleb, kenyér. Élet. Többé senki nem akadályozza meg, hogy hozzáférjünk legalapvetőbb szükségleteinkhez: szabad és lehet ennünk, ha éhesek vagyunk. Van jogunk és módunk fenntartani létezésünket, a világ visszafogad élőlényei közé. Emberek leszünk újra. Ennek az újjászületésnek az érzéki emléke „a szabadulás íze”. Az ízek élménye arról tanúskodik, hogy a szabadság nem magasztos elv elsősorban, nem a történelem célja és nem absztrakció. Hanem marhahúskonzerv (talán) sós lében és csokoládé. Az ízek egymást kiegészítő, roppant eleven teljessége. A semmiből a mindenbe hazatalálás szinte misztikus tapasztalata: legyen sós és édes egyszerre. A világ ismételt birtokbavétele. 

Amely végül, mivel csak a túlélők számára megtapasztalható, újfent magányossá teszi őket. A szorongások közvetíthetőek, a gyász közvetíthető, a szabadulás íze megismételhetetlen és továbbadhatatlan. 

A versben végig két személy beszél, az apa szólamával indít, amelyet keretez és közvetít a fiúé, de a találkozás lehetetlen. A fiú érti, persze, hogy, bár az újjászületést az ízélmény sűrítette magába, de nem fogja semmi reprodukálni. A fiú pedig, hiába tudja pontosan, hogy a múlt nem tartósítható, nem kerülhet be soha az élmény közösségébe, járja azért a New York-i boltokat, apja múltjának konzerválását keresve. A kapcsolódás, a részvétel reménye hajtja a háború utáni évek nemzedékét, a szégyen kompenzálása, hogy ők nem voltak ott, nem voltak ott velük. A bűntudat, hogy ők megúszták, nem velük történt. A remény, hogy a konzerv és a csokoládé megteremti majd a jelenlét közösségét. Lehet osztozni a megszabadulás örömében. Ez a vers ezzel a reménnyel számol le úgy, hogy közben nem adja fel mégsem. A szeretetről szól tehát, vagyis a vágyról szól, hogy megérezhessük a szabadulás ízét.

A Budapesti Zsidó Hitközség a fővárosi gettó felszabadításának 76. évfordulója alkalmából rendhagyó, online megemlékezést szervez a vírusjárvány biztonsági intézkedéseinek szem előtt tartásával a Dohány utcai zsinagógában. 

A mű szerzője Hans Krása (1899 - 1944) cseh zeneszerző. A felhangzó Passacaglia és Fúga vonóstrió az utolsó műve, mielőtt Auschwitzban meggyilkolták.