Amikor ennek a lapszámnak a hőse megszületett a száz évvel később egyesülő mai Németország területén, a hétéves háború zajlott Európában és Amerikában, és leendő működési területét, a Habsburg Birodalmat Mária Terézia császárnő irányította vaskézzel. Pozsonyban, ahol óriássá vált, átgyalogolt rajta az első modern tömegháború, Napóleoné. Amikor meghalt, városában már a magyar reformországgyűlés ülésezett. Mellette született meg az európai és a magyar, általa a magyar zsidó modernitás.

Ő is talmudista csodagyerek volt, 13 évesen már szédületes tudás birtokában járta iskoláit a legkiválóbb mestereknél. Amikor felnőtt, a Habsburgok birodalmába tette át székhelyét, cseh földre, Burgenlandba, majd Pozsony rabbija lett 30 éven át. Nevét, Moses Schreiber, németről héberre fordítva, Szóférként szoktuk emlegetni, nagy műve címéről pedig Hátám Szóférként ismeri, aki ismeri, az Írnok Pecsétjeként.

Hátám Szófér Közép-Európa egyik legfontosabb, éppen virágkorát élő városának, Pozsonynak a rabbijaként pontosan értette, mi történik körülötte, értette és elutasította. Munkáját végig ellenszélben végezte, a vallásreform elleni küzdelem inspirálta művét, ez a szenvedély hevítette és növelte nagyra teljesítményét. Jelszava az volt, egy talmudi szójátékra építve, hogy „minden újdonság tilos a Tórában”, a Tóra szerint. Ő volt az ultraortodoxia ízig-vérig modern ihletésű mozgalmának elsőszámú inspirációja, az örök, történelemfeletti, változatlan Tóra elképzelése a történelemnek ellenszegülve született meg, válasz volt, sikeres, hatásos válasz a modernitásra. Az Írnok Pecsétjének 77 éven át tartó földi munkája a látszat ellenére sem lezárása volt valaminek, hanem a zsidó modernitás, a mi történetünk kezdete. Ezért lehet különösen fontos azok számára is, akik a lehető legtávolabb állnak világnézetétől.

Rendkívüli, elementáris hatású jesivájának növendékei közül kerültek ki, harminc évvel a halála után, a kiegyezést követően, a mi neológiánkat eredményező magyar zsidó kongresszus kulcsfigurái – természetesen mind az „ellenoldalon”, de egymással is vitatkozva. Az ő tanítványa volt a jellegzetesen modern ortodox Maharam Schick és a megveszekedetten fundamentalista Hillel Lichtenstein rabbi – idegen, ismeretlen nevek, hiába a magyar zsidó történelem kulcsfigurái, hiába Deák Ferenc, Eötvös József és Arany János kortársai.

Sírja Pozsonyban, a Vár alatt található, ami túlélte még a Hitlerrel szövetséges második világháborús szlovák bábállam időszakát is és a város egyik nevezetessége lett, de örökségét nem Közép-Európában őrzik immár, a holokauszt az ultraortodoxiát is eltüntette ebből a térségből. A Pozsonyi Jesivát kereken 70 éve alapította újra Hátám Szófér dédunokája, immár az újjászülető Izraelben. Az ő nevét viselő, az ő szellemétől ihletett tanházak működnek Bnei Brakban, New Yorkban és Londonban.

Hagyatéka időben és térben egyaránt távol van tőlünk és mégis fel kell ismernünk saját múltunkként. Hátám Szófer egy olyan történet korai főszereplője, a magyar zsidó modernitásé, amely ma is zajlik, itt velünk, Budapesten. Legyen áldás számunkra Nagy Tanítónk emléke.

A mai napra esik a Hátám Szófér halálozási évfordulója. Ha csak pár szóban lehetne elmondani, hogyan foglalnád össze, mit jelent az ő neve a zsidó történelemben általában és mit jelent különösen Pozsony városának zsidó történetében?

Hátám Szófér Pozsony történetének legismertebb rabbija. Többféle közösség számára is fontos az emléke: az ortodox zsidóságnak kitüntetetten fontos tanítója, sírhelye népszerű zarándokhelye az ortodox és ultraortodox zsidó látogatóknak. Ezen túl pedig a város zsidó múltjának szimbólumává is vált. Amikor megérkezel a belvárosba, négy útjelző táblába ütközöl, amelyek a legfontosabb kulturális-építészeti emlékekhez vezetnek. A régi Várhoz, a történelmi Operaház épületéhez, a Szent Márton Dómhoz és a Hátám Szófér Emlékhelyhez. Az újjáalakított földalatti tér Pozsony "újjászülető", ismét a figyelem fókuszába kerülő zsidó örökségének szimbóluma lett, amely egyre nagyobb mértékben válik részévé a múltja minden aspektusát újrafelfedező város önazonosságának.  

Ehhez, a város zsidó múltjának „belakásához” szerettél volna hozzájárulni, amikor megalapítottad a Szlovákiai Zsidó Örökség Központját? Kihez szerettél volna szólni, milyen új szempontokra próbáltad felhívni a figyelmet? 

Ezt a múzeumot a Pozsonyi Zsidó Hitközség alapította, és szükséges gyorsan megjegyezni, hogy a városnak két zsidó múzeuma van. Az egyik a Szlovák Nemzeti Múzeum része, ennek tágabb kerete Szlovákia történetének elbeszélése általában, illetve a mi múzeumunk, amely a pozsonyi zsidó közösség történetére koncentrál, és - ez nagyon fontos - a kiállításnak helyet adó tér a jelenleg is működő, ortodox zsinagóga épülete.  

Hogyan jellemeznéd ezt a ma is aktív, eleven közösséget, a szlovák zsidóságot? Mi jellemzi ennek a közösségnek a nyilván eltérő, különböző csoportjait? 

Pozsonyban körülbelül 1500 zsidó él és még 1500 a fővároson kívül. Kis közösség ez, amilyenek általában a legtöbb olyan európai országéi, amelyek keresztülmentek a holokauszton. Küzdenek a demográfiai helyzettel, az asszimilációval, a hitközségi politika turbulenciáival, a fiatalok elfordulásával és a Hábád-közösség tevékenysége révén megjelenő kihívással is. A hagyományos közösségi intézmények válságaként lehetne szerintem jellemezni a mostani helyzetet. Leegyszerűsítően szokás ezt asszimilációnak nevezni, de ez az intézményi válság szerintem kiterjed a többségi társadalom intézményeire is. Arra gondolok, hogy talán már nem akarnak sokan stabilan, életformaként intézményekhez tartozni, inkább a közösségi médiafelületeken próbáljuk kielégíteni a közösségi igényeinket, a közösségi intézményekre pedig szupermarketekként tekintünk, ahová akkor megyünk be, ha éppen szükségünk van valamire. Például oktatásra a gyerekeknek vagy szociális szolgáltatásokra, gyakran olyan zsidó emberek számára, akiknek eszük ágában sem volt közösséget vállalniuk a zsidósággal mielőtt elmúltak volna 70 évesek.    

Magyarország kivétel ez alól a szabály alól, soktízezres zsidó közösség otthona és ez - talán - felelősséget ró rá a térség többi zsidó közösségével szemben. Mit várhat, vár-e valamit a szlovák zsidóság Magyarországtól? 

Kitűnőek a közösségi intézményeink közötti kapcsolatok, erősek közöttünk a családi-baráti kötelékek, mégis úgy vélem, hogy mindegyik zsidó közösség a maga sajátos problémáival küszködik és a saját mindennapi feladatainak menedzselése foglalja le elsősorban.   

Azért beszélhetünk közép-európai zsidó reneszánszról? Ha igen, hol érdemes keresnünk? 

Ha a mai helyzetet az 1985-össel hasonlítjuk össze, feltétlenül. Ha körbenézünk, számtalan zsidó intézményt és kezdeményezést látunk, továbbá, és ez még fontosabb, mindenki szabadon választhat közülük. Nincs állami hatóság, amely ellenőrizné ideológiai szempontból, mit tanítanak a zsidó iskolákban, ki szeretne Izraelbe látogatni, senki sem akarja beleártani magát a vallási életünkbe.

Miben hasonlít és miben különbözik egymástól a közös múlton, hagyományokon osztozó magyar és szlovák zsidóság? 

A legfontosabb dolog, ami elválaszt bennünket, az anyanyelveink különbözősége. Négy szlovák zsidó hitközség, a komárnói, az érsekújvári, a dunaszerdahelyi és a galántai Dél-Szlovákiában fekszik, ahol értelemszerűen erősek a magyar nyelvi és kulturális hagyományok. A közös kulturális és történeti örökség okán a magyar, illetve a cseh zsidóság áll a legközelebb hozzánk. 

Milyen tervei vannak a múzeumnak a jövőre nézve most, amikor minden tökéletesen tervezhetetlen, így elég meglepőnek tűnik, hogy fel merjük tenni a kérdést: mik a terveid a közeljövőben? 

Éppen most ért véget a kilencedik kiállítási szezon nálunk. Az aktuális gazdasági és járványügyi helyzetet figyelembe véve jövő tavaszi újranyitásban reménykedhetünk. Az első, Eperjesen, 1928-ban alapított zsidó múzeum gyűjteményét dolgozzuk most fel, ebből tervezünk kiállítást Az Eperjesi Zsidó Múzeum Kincsei III. címmel, amelyet egy, a kutatásaink eredményét bemutató katalógus kísér majd. Szeretném meghívni mindazokat, akik olvassák ezt a beszélgetést, jöjjenek el Pozsonyba és tekintsék majd meg.

Múzeumunk egy szép litográfiája a pozsonyi múzeum állandó kiállításában látható. Története oda köti, ottléte intézményeinket tartja állandó kapcsolatban.

A zsidó közösségek modernizációjában jelentős szerepe volt a korszerű, világi ismereteket is nyújtó oktatásnak. Jelentőségét a zsidó felvilágosodás képviselői és a jozefinista központosító politika egyaránt felismerte, ezért a 18. század végén sorra jelentek meg a felvilágosodás oktatási elveit követő elemi népiskolák, a Normalschulék, melyekben a latin, a német írás és olvasás mellett matematikát, földrajzot és más hasznos világi ismereteket is tanítottak.

A pozsonyi hitközség reformokra fogékony tagjai 1820-ban megnyitották a modern elemit, melyben már leányosztályt is indítottak. V. Ferdinánd király (1835-től osztrák császár) 1830. november 2-án, nem sokkal megkoronázása után, a legmagasabb katolikus egyháziméltóság, az esztergomi érsek kíséretében meglátogatta az iskolát.

A látogatást, melynek hatalmas jelentőséget tulajdonítottak a kortársak, Weissenberg Ignác, az iskola rajztanára örökítette meg, s művét kőnyomatként sokszorosítva árulták. litográfiája a korabeli zsidó önkép jeles forrása, melyen a felvilágosult zsidó közösség idealizált képe látható. A biedermeier ízléssel berendezett tanteremben polgári ruhás, fedetlen fővel tanuló kisdiákok láthatóak, ami a hagyományos zsidó oktatási rendszerben elképzelhetetlen. a falon függő uralkodói portré ellentmondott ugyan a második parancsolat szigorú értelmezésének, de teret engedett a lojalitás és udvarhűség kifejezésének.

A tárgy adatlapja: http://collections.milev.hu/items/show/31643

Tisri 25-én (idén október 13-án), Hátám Szófér jahrzeitján, halálozási évfordulóján sokan keresik fel a neves rabbi pozsonyi síremlékét. Idén a járvány miatti utazási korlátozások miatt ez nem lehetséges, de az alábbi videóval felidézhetjük: