Hírlevelünk tartalmából

• Terasznyitás   
• A hét műtárgya: Abel Pann: Ádám
• Ki a hibás? Ádám és Éva 
• Az elnyomott lázadó visszatérése 
  
• A Frigyláda kerubjai: Ádám, Éva és a megbocsátás
  
• Műveljük kertjeinket – a kiűzetés és a visszatérés
  
• A kert, a kezdet és a vég: Jesájá és Walter Benjamin
  
• A megtérés és a visszatérés esélye
  
• Az elvonulás és a lemondás: a szecesszió kertje
  
• ​Instagram hírek 

A teraszok, amelyek most kinyíltak, a nagyvárosok szabad ég alatti, félig természeti társasági helyszínei. Kiváltképp a bulinegyed, a „zsidónegyed” romkertjei, amelyek szintén a még otthonos, még nem vad természet menekülőútvonalai lehetnek most, hogy megnyílhattak végre újra. A kert, a „szabadtéri” találkozás nagyobb vírusbiztonsága miatt, ma és nekünk is a kiszabadulás reményét jelenti. Ez a számunk, ezért is, a kert kultúrtörténetére pillant majd rá, az Édenben és itt, a világban, „az Édentől keletre”. A visszajutás stratégiáira, a messiási reményre a kezdetektől, Ézsaiástól Walter Benjaminig, a személyes bűnbánat és a megtérés esélyeit vesszük számba, a reménytelen történelmi korszakok „szecesszióját”, kivonulását, az Édenkert és a hedonizmus összefüggéseit és végül a gyűjtemény egyik, a kiűzött Ádámot ábrázoló litográfiáját.

A hét műtárgya: Abel Pann: Ádám 

A litográfián látható alak sötét egek alatt ballag lehajtott fejjel, oldalt-háttal nekünk. Távolodik a baljós felhők alatt, a pusztaságban, feltűnően magányosan. Az ember a maga teljes elhagyatottságában. A kert állati és növényi élete, a kert elevensége és a kert biztonsága nélkül. Nem keres minket, ahogy senki mást sem, tekintetével. Nem akar tetszeni. Nem érdekeljük. Erőteljes és szigorúan magára utalt. Magánya méltóság, és ez mégiscsak vigasztaló. Az alkotónak, Abel Pannak könnyű lehetett ráéreznie erre a magányra és nem csak azért, mert hús-vér, eleven alakokként szerette volna megmutatni a Tóra hőseit litográfiáin, minden hazug emelkedettségtől mentsen. Amikor húsz éves, képzőművészként mintegy dokumentálja a kisinyovi pogromot, aztán, miután visszajön a Szentföldről, ugyanígy rögzíti az első világháború jeleneteit. Visszatérése után, azután, hogy az összeomlás utáni Bécsben megismeri leendő feleségét, bibliai alakokon dolgozik elsősorban Jeruzsálemben. A függetlenségi háború idején eltemeti a legkisebb fiát és a holokauszt felé fordul. Nyolcvan éves, amikor meghal, némely finom műértők szerint kissé túlélve korát. És most, hogy ezt tudjuk, nézzünk rá újra a képre. Íme az ember.

Ki a hibás? Ádám és Éva 

Ádám és Éva egy halotti emléklapon, 1858. (MZsML 64.1206)

Az elnyomott lázadó visszatérése 

Feltehetőleg Babilonból örökölte a zsidó hagyomány Lilitet, ezt a jiddis femme fatale-t, démoni, alvilági csábítót, aki talán a két teremtéstörténet közötti hézagokból, meg nem felelésekből bújhatott elő: az első verzióban egyszerre, a másodikban egymás után teremtette az Örökkévaló a férfit és a nőt. Talán teremtett egyet Ádámmal együtt és egy másikat később. A második, az igazi lett volna Éva, miután Lilit elszabadult.

A héber Bibliában csak Jesájá könyvében jelenik meg a szó, lilit, ijesztő állatként egy vérfagyasztó látomásban, utána a midrásban Mózes egyenesen azzal érzelmi zsarolja az Örökkévalót, hogy ha a gyáva kémek jelentése után dühében elpusztítja népét, akkor olyan lesz, mint a saját gyermekeire támadó Lilit. Itt a női démon az Örökkévaló „megtérését” segítő ellenpéldává válik. Ugyancsak előkerül a Talmudban – például a spontán magömlés vélhető magyarázataként – a jámborokra vadászó, szenvedélyesen erotikus szellem képében, nem túl sok helyen, a középkori misztika képzeletét és, persze, a népi vallásosság fantáziavilágát azonban nagyon is megmozgatja ez a figura. A félelmetes, Éva előtti nő aztán, a bűnbakká tett Évával szemben a feminista ellenkultúra kitagadott Másikjaként tér vissza a modern „midrásokban”, magyarázatokban, a zabolázhatatlan és domináns nőiség kitagadott lázadójaként. Újra itt van – az Édenkert vonzó rémeként kísért minket és azt ígéri, hogy van esély visszatérnünk az egyszerre, egyaránt Isten képmására teremtett férfi és nő édeni egyenlőségéhez. 

A Frigyláda kerubjai: Ádám, Éva és a megbocsátás

A Frigyláda fedelén a Tóra tanúsága szerint kerubok szobrai állnak szárnyaikat egymásra borítva. Először akkor találkoztunk kerubokkal, amikor lángoló kardjukkal kiűzték Ádámot és Évát az Édenkertből és őrt álltak, hogy soha többé ne térhessenek vissza. Most pedig ők azok, akik Isten földi lakhelyét őrzik, immár fegyvertelenül. Ők engednek vissza bennünket Istenhez. Az előzetes tervek szerint az ember a többi teremtménnyel együtt az Örökkévaló által berendezett kertben élt, egy védett wellness-szállodában, az Ő közvetlen közelében. Végül máshogy alakultak a dolgok, mint ismeretes, és az Örökkévaló udvartartásában, az Égi Seregekben szolgáló kerubok elzavarták első őseinket, Évát és Ádámot a kertből, az Örökkévaló pedig határőrnek rendelte őket az „Édentől keletre”, hogy őrizzék a bejáratot. Nincs többé visszaút a problémátlan közelség és biztonság világába. Az ember élete időben egyirányú, soha semmihez sincs visszaút. Ami elromlott, örökké úgy marad, elromolva. Se a szenvedést, se a bűnt nem teszi jóvá semmi. És a kerubok mégis újra feltűnnek a Frigyláda fedelén, a Seregek Ura földi lakhelyét vigyázva, fegyvertelenül és egymást átölelve. A Frigyláda amolyan mozgatható mikro Édenkert, a hely, ahol beléphetünk újra abba világba, amelyből kiűzettünk. Mit üzen a kerubok jelenléte? Mit remélhetünk?

Kerubokról több részletet itt olvashat:  

http://collections.milev.hu/exhibits/show/icon/kerubok​

Műveljük kertjeinket – a kiűzetés és a visszatérés

Műveljük kertjeinket – a középiskolai magyaroktatás tele van ilyen mondatokkal, szentenciákkal, amelyekről fogalmazást kell írni, meg kell tanulni őket kívülről, megmaradnak bennünk, de jóformán semmit sem jelentenek. Ez a mondat Voltaire – amúgy a művelődéstörténet egyik legmarkánsabb antiszemitája – Candide című szatirikus regényének végéről való, lemondás a világ megjavíthatóságáról. A felvilágosodás reprezentatív figurája nem sok jót remélt a „haladás” jótéteményeiről. Ha a széles nagyvilágban nincsen remény, akkor le kell, ha lehet, hasítanunk belőle egy darabot magunknak, a többitől pedig el kell zárkóznunk és be kell rendeznünk egy élhető, szabad, természeti kisvilágot: ez a kert. A kert így értett kulturális metaforája a héber Biblia Édenkertjére utal vissza, arra a reményre, hogy vissza lehet menni a rémes és kilátástalan történelem elé, abba az idő előtti időbe, amikor még minden jó volt. A gunyoros és kritikus Candide egyedül ezt a kert-nosztaligát hagyja érintetlenül. Minden kert, minden biztonságos, védett kisvilág, minden olyan képzeletbeli hely, amely a természet és a mikro-civilizáció harmóniáját ígéri, a héber Biblia teremtéstörténetének örököse, akár az utópikus, akár a nosztalgikus képzelet szülötte.

A kert, a kezdet és a vég: Jesájá és Walter Benjamin

Jesájá próféta híres, „messiási” látomása szerint az Édenkert nem csak a múltja, de a jövője is az emberiségnek. Eljön majd újra az az idő, amikor „lakozik a farkas a báránnyal és a párduc a gödölyével heverész; borjú, oroszlánkölyök és hízóbarom együtt, és egy kisfiú vezeti őket. Tehén és medve legelésznek együtt heverésznek kölykeik; az oroszlán pedig, mint az ökör, szalmát eszik. És játszadozik a csecsemő a vipera lyukánál és a baziliszkus szemére az elválasztott gyermek nyújtja ki kezét. Nem ártanak és nem rontanak egész szent hegyemen” (11, 6-9).

A táplálékláncot felszámoló természeti egység, a civilizáció romlottságát és a nyers természet vadságát meghaladó kert, az újra megszelídített – vegán nagymacskákkal benépesített – természet emlék és az emlék erejéből táplálkozó messiási ígéret is. Ez a kép ihleti a kétségbeesés történelemfilozófiáját író Walter Benjamint is, a zsidó misztikát kutató Gershom Scholem ifjúkori barátját, amikor arról beszél Paul Klee képét​ elemezve, hogy az Édenkert, a „Paradicsom felől fújó szél” egy angyalt sodor keresztül az emberiség történetén. Egy angyalt, aki háttal áll a leendő megváltásnak, szemben a széllel és a történelem egyre növekvő romhalmazát bámulja: így néz velünk is szembe a képen. Vagyis – ahogy Voltaire is mondta – nincsen semmiféle „haladás”, a megváltás nem nő ki fokozatosan a történelemből, hanem majd berobban a világba és az angyal azért figyel, hogy akkor majd visszamenőleg mindent jóvá lehessen tenni. 

A megtérés és a visszatérés esélye

A Frigyláda kerubjai a megbocsátásról üzennek, de nem úgy, ahogyan azt elsőre képzelnénk. Emlékeztetnek rá ugyanis, ők tudják a legjobban, hogy a megtörtént dolgok nem visszavonhatóak. Isten ideje végtelen, a miénknek viszont egyetlen pillanata sem térhet vissza. A megbocsátás tehát nem „jár” senkinek és nem is lehet kiérdemelni, elvárni pedig végképpen nem lehet. A megbocsátás mindig valamelyest árulás is, egykori fájdalmaink elárulása, megbántott szeretteink elárulása, saját múltunk, önmagunk elárulása. Újabb fájdalom, újabb szenvedés. És egyúttal esély, hogy valaki mássá legyünk. Hogy megfordítsuk az egyenletesen telő idő folyamát, hogy újjászülessünk. Nem szabály, hanem kivétel, ha megtörténik, de megtörténhet néha anélkül, hogy bármit is jóvátenne. A megbocsátás nem visszaút a bűn nélküli múltba, az Édenkert kapuja bezárult örökre. Csak a megbocsátás halvány esélye szökött ki rajta, közénk, csak annak a reménye, hogy ez egyáltalán lehetséges. Olyankor az egymást átölelő, fegyvertelen kerubok visszaengednek minket az Örökkévaló közelébe. De csak azután lehetséges mindez, hogy lángoló kardjaikkal kiűztek minket onnan. A düh, a kétségbeesés, a harag megspórolhatatlan, még a megbocsátás puszta, halvány esélyének is nélkülözhetetlen előfeltétele. A megbocsátás nem járandóság, nem bizonyosság, de mindig: esély.

Ugyanaz az ige áll a kiűzetés történetében a kerubokat említő versben (jáSKeN), mint amelyikből a Frigysátor szava, a MiSKáN is származik: azt jelenti, tartózkodni valahol. Az Édentől keletre, az Édenkert határán, vagy a Frigyláda fedelén, az emberek között.

Kerubok mindenütt, lehetőségeink határpontjain.

Az elvonulás és a lemondás: a szecesszió kertje

Ha esetleg nincsen mégsem remény sem arra, hogy a haladás hozza el, vissza újra az Édenkertet, marad Benjamin minden reményen túli reménye, vagy a kivonulás, a világ elhagyása, a szecesszió, a szépségkultusz, a dekadencia: a kert filozófiája. A privát édenkertek a lemondásból születnek. Legszebb és hozzánk legközelebbi példájaként már megidéztük a 19. század végi Bécset, a haldokló Osztrák-Magyar Monarchia Bécsét, a várost, amelynek barokk alapozású építészete, tágas barokk kastélyparkjai és közparkjai a világ talán legdekadensebb kertkultúráját hozták ekkor létre. Ironikus módon ez a rezignált, menekülő, a halál kultuszát építő, jórészt zsidó alkotókból álló társaság fiatal Bécsnek, Junge Wiennek nevezte el magát. (Hasonló, csak alacsonyabb színvonalú menekülés a bécsi és pesti operett álomvilága, „túl az Operencián”, sírva vigadva. Az Édentől a hedonizmusig).  

„A csodálatos osztrák parkokban, melyekben az élveteg rokokó megszakítás nélkül éli világát, Hoffmannstahl úgy sétafikál, mint egy színész, aki az utolsó, legpompásabb és legelőkelőbb szerepét játssza éppen; néhány évvel később Rilke nyit be a már elnéptelenedett parkok nyikorgó kapuin, és élvezettel bolyong az elvadult ösvények labirintusaiban”. 

Aztán a megbomló elméjű Georg Trakl költő zárja a sort, akit a zsidó Bécs legnagyobb filozófusa, Ludwig Wittgenstein próbál egy ideig pénzelni, megmenteni, de hiába. Az idézet a kortárs olasz író, Claudio Magris egyik könyvében szerepel (a Habsburg-mítosz), forrása Magris mestere, az apai ágon magyar mestere, Ladislao Mittner olasz irodalmár, aki maga még a Monarchia szülötte volt. Őt is kiűzték a maga hervadó Édenéből, ez ihlette az életművét, ahogy később jórészt Magrisét is, aki a 2012-es Budapesti Könyvfesztivál Budapest Nagydíjas díszvendége volt. Az alkotás fontos lelki előfeltétele a kiűzetés a kertből és a vágy, hogy visszatérjünk oda.