A hálaadó áldásban található a legtöbb beszúrás, változtatás, alkalmi módosítás, attól függően, hogy mikor, az év melyik időszakában mondjuk és hogy hogyan mondjuk, közösségben vagy anélkül, egyedül. A hálaadó ima azért ennyire hajlékony, mert ennek kell leginkább alkalmazkodnia a zajló, történő élethez, mindahhoz, amiért hálát kell adnunk ennek során: „csodáidért, melyek nap, mint nap velünk vannak, csodás jeleidért, jóságodért - minden időben: reggel, este, délben” Darvas István szép fordításában. A csodára ő is kénytelen ugyanazt az egy szót használni magyarul a héber nész és niflá helyén, pedig a hagyományos kommentárok szerint az egyik itt a természetfeletti jelenségeket jelenti, a másik a hétköznapi csodákat, azokat, amelyeket észre sem veszünk és a hodáá, a hálaáldás juttatja eszünkbe naponta háromszor őket. 

"Hálásak vagyunk neked, hogy te vagy Örökkévaló, Istenünk, s atyáink Istene örökké. Életünk sarokköve, segítségünk pajzsa, nemzedékről nemzedékre. Dicsérünk, s tovább soroljuk dicséreted életünkért, mely a kezedben van, s lelkünkért, melyeket számon tartasz, s csodáidért, melyek nap, mint nap velünk vannak, csodás jeleidért, jóságodért - minden időben: reggel, este délben. Nem múló kegyelmed s jóságod, mindörökké bízunk benne. Mindezekért légy áldott s legyen állandóan magasztalt Neved, Királyunk örökkön örökké. Minden élő hálával tartozik neked, szelá, s valóban dicsőíti Neved. Megmentésünk Istene, és segítségünk, szelá. Áldott vagy Örökkévaló, kinek „Jó” a neve, neked adunk hálát."

Hálaadás 1938-ban: korszakhatár két nyelven 

Strausz Adolf Arcanum-életrajzában azt olvassuk, közgazdász, etnográfus, egyetemi tanár. Mutassanak ma embert a kerek világon, aki közgazdász és etnográfus, jogot végzett, katona és katonai tudósító. A híres polihisztorság, a 19. században még, színes életű, páratlanul eredeti figuráknak megadatott. A most szóba hozott polihisztor, a 91 éves korában, az 1944-es év március elsején meghalt Strausz Adolf még cionista is volt, akit tanítványai köszöntöttek a jisuvból, a leendő Izraelből a zsidótörvények életbelépésének idején. A kétnyelvű levél hálaadás, magasztalás, azok, akik az életvitelükkel, a döntéseikkel tettek tanúbizonyságot arról, hogy követik Strausz Adolfot, tanítványai a cionizmusban, bibliai idézetekkel átszőtt levélben ünneplik mesterüket, rávénu u morénu, ahogy a héber szövegben áll. Rabbink és tanítónk. A tudást, amelyet átadott nekik, Tóraként nevezik meg héberül. A magyar kultúra és a zsidó hagyomány elbűvölő keveredése a két levél, a magyar és a héber.

Az, hogy erőben, tisztánlátó szemmel és töretlen szellemmel érje meg az ősatyák korának teljességét, nyilván Mózesre utalhat, aki még 120 évesen is élesen látott, a héber szöveg ezt még világosabbá teszi azzal, hogy százhúsz évig tartó életet kíván Strausz Adolfnak; az évek számát a magyar levél nem adja meg. A következő nyomatékos utalás a jeremiási panasz, Ráhel siratja gyermekeit a régi időkben és most is, ez a világ állapotán borongó része a levélnek. A kereszténység számára ez az idézet az aprószentek miatt fontos, akiket Heródes megölt. A magyar kultúrába Arany János írta külön bele Ráhel sírását, a magyar levél a magyar emlékezetbe kapcsolódik bele, a héber a remélt újat és régit, a héber eredetit idézi.

A mondás a zsoltárokból, hogy akik sírva vetnek, vidáman aratnak majd, cionista kontextusba kerül. A vetés és aratás a föld birtokbavételét jelenti, a visszatérést a földhöz, ezután és ennek révén a rendes néppé válást, amely megszabadít majd a gyűlölettől, amelytől a mesterük itthon, ők maguk pedig a jisuvban szenvednek. A címzett nyolcvanöt éves volt és a nyáron annak is nyolcvanöt éve lesz, hogy köszöntötték.

(A szép levelet a győri Bencés rendház levéltárától kaptuk: ezúton is köszönjük!) 

A két rokonságban lévő ünnep közül az egyik tényleg a csodáról szól, a fényről, amely egy helyett nyolc napig égett. A rabbik a hálaáldás hanukai betoldásában is vigyáznak rá, hogy a harctéri hősiesség és az emberi erőfeszítés helyett az Örökkévaló közbelépésére irányítsák a figyelmet. Először arról van szó, hogy ő adta a kevesek kezébe az erősebbeknek a sokaságát, aztán arról, hogy „utána” mi történt, hogy az Örökkévalót szolgálták a zsidók az újjáavatott Templomuk falai között és ez a lényeg, a háború másodlagos, még jó, ha eszköze az Ő dicséretének. Viszont Purimkor semmilyen csoda nem történt, ha az események abszurdan szerencsés alakulását, Eszter királyné bátorságát, Mordeháj jól időzítetten előkerülő érdemeit nem tekintjük efféléknek. A hagyomány nem győzi hangsúlyozni, hogy még a Teremtő neve sem szerepel a purimról szóló beszámolóban a héber Bibliában. Az áldás purimi betoldása „felfedezi” az Isten szerepét az eseményekben, ő intézett mindent úgy, ahogyan éppen le talált zajlani, meg talált esni. Akár úgy is vehetjük, hogy a hanukai csoda a nész, a purimi a niflá szép és jellemző példái, az egyik látványos, a másik hétköznapi. A híres hanukai mondat, a trenderli játszhatóságának alapja is az, hogy a hanukai csoda nész volt, nész gádol hájá sám, vagy Izraelben, nagy csoda volt ott, illetve itt.

A hanukai betoldás ráadásul jóval hosszabb és Samson Raphael Hirsch, aki a születő neológia kortársa és legkomolyabb ellensége volt, a modern ortodoxia gondolatának egyik első hirdetője, úgy gondolja, azért, mert a Purim helyzete más, a veszély nagyobb volt és éppen ezért mindenki értette, miről van szó, vagy sikerül Eszter királyné mentési kísérlete, vagy mindenki meghal. A Hanuka ennyire nem volt ijesztő, az élete nem volt veszélyben senkinek, csak a zsidósága. Ha a veszély komoly, de nem látványos, akkor hosszabban kell megmagyarázni, mi a baj. Ez érthetővé teszi, mi volt Hirsch rabbi baja a neológiával, félt, hogy az engedmények magát a zsidó létet veszélyeztetik. Hellenistáknak látott minket. 

Ugyancsak betoldunk egy rövid sort a ros hásáná és jom kipur közötti tíz napban, abban az időszakban, amelyikben éppen most járunk. És írd be jó életre szövetséged minden tagját. A hálaima most, amikor ítéletetét mondanak felettünk az égben, hasznos lehet, érdemes előre hálálkodni a leendő kegyelemért. A Félelmetes Napok, amelyeket éppen ezért félelmetes és magasztos napokként is lehetne fordítani, Isten közelségéről szólnak, amely egyszerre rettenetesen nehéz és felemelő is a hagyomány szerint, egyszerre érzünk félelmet és lenyűgözöttséget, tulajdonképpen hálát. Valami, ami messze több nálunk vigyáz ránk, kezében van az életünk és rendelkezik vele. Éppen ezért mondjuk el ebben a részében a Főimának a kohanita áldást is. Ilyenkor, az askenázi hagyományban az ünnepeken, a kohaniták a közösség elé állnak és a héber Biblia szavaival megáldják őket. Mi pedig a három részre tagolódó áldás mindegyik része után azt feleljük, igen, legyen így. A kohanita áldás utolsó szavai azt kérik, hogy teremtsen számunkra békét az Örökkévaló és ez szépen illeszkedik a következő, az utolsó áldáshoz, amely a békéért, a béke reményében fordul az Örökkévalóhoz. A kohanita áldást is a béke zárja, a Főimát is és a káddist is. 

Az elkövetkező hetekben, amíg áldásról áldásra bemutatjuk az Ámidá ima áldásait (mind a 19-et!), megnézhetik kiállítás-archívumunkban az áldások köré szervezett kiállításunkat: ott tárgyakhoz kapcsolva mutattuk be az egyes áldásokat, és az általuk felidézett zsidó értékeket.  

A tizennyolcadik áldás neve Hodáá (hálaadás). Az egyik legmeghatározóbb gondolata a zsidóságnak az a felismerés, hogy az Istennel kialakított viszonyunk aktuális színvonala tükröződik a zsidó közösségek és egyének sorsában. E kapcsolatban az állandóságot Isten képviseli, nekünk folyamatos erőfeszítéseket kell tennünk, hogy ha nem is egyenértékű, de legalább méltó résztvevői lehessünk ennek – az Egyiptomból való szabadulásunk napján kezdődött – szerelmi kapcsolatnak. A folyamatos tanulás és a vallási törvények betartása mellett, az imádkozás a harmadik legfontosabb rendelkezésünkre álló eszköz ezen törekvésünkben. Bár az egyénileg mondott imák is meghallgatásra kerülhetnek, de a közösségi imák bölcseink egybehangzó állítása (nagyon ritka, hogy valami ennyire egybehangzó legyen) szerint különösen kedves az Örökkévaló “szemeiben”. A kiállított kép egy ilyen – reményeink szerint embernek és Istennek egyaránt – kedves pillanatot örökített meg. (Lásd címlapképünkön is) 

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár új, "A láthatatlan arc" című kiállítása az egyes arcok történetét és a tekintet megjelenítésének történetét is bemutatja a gyűjtemény gazdag anyagának felhasználásával, a zsidó hagyomány perspektívájából. Úgy lát és láttat, ahogyan ez a hagyomány tekint a tekintetre. 

Az arc egy-egy egy történet feltárulása, és annak jelzése is egyúttal, hogy a Másik teljes egészében hozzáférhetetlen. Ahogy mondani szokás, az arcunkért harmincon túl felelünk, mert az életünk alakítja, belevésődik, leolvasható róla. Másfelől megtanuljuk mind, körültekintő óvatosságból, elrejteni arcunkat mások elől, mint a Tóra szerint alkalomadtán az Örökkévaló Isten. Hogy ne legyen leolvasható. Eltakarni és remélni, hogy mások sem látnak minket, mint a gyerekek.

És megint másfelől aztán megörökíteni az arcot, ami a leginkább a miénk volt, jellemző ránk, a leginkább megőriz minket. A halotti maszk a halálba dermedt örökkévalóság. A portréfotó saját próbálkozásunk arra, hogy a világ úgy lásson majd minket, ahogyan mi önmagunkat szeretnék látni – ma az elénk kerülő tekintetek jelentős része arcokkal szeretne eladni valamit, vagy éppen arcokat, személyiségeket kíván eladni. A fénykép elkészítése ugyanakkor, Susan Sontag szerint, mindig agresszió, dominancia, a világ akarja rajta keresztül megmondani, kik vagyunk.

Kié az arcunk? Uralhatjuk-e vonásait, történetét és utóéletét, rendelkezünk-e a saját életükkel és történetünkkel? Mit mond minderről a képzőművészet története és a zsidó hagyomány története? Ezt nézi végig, kutatja és válaszolgat rá, sokféleképpen és további kérdéseket is felkínálva a Zsidó Múzeum és Levéltár október 6-án nyíló, A láthatatlan arc. Portrétípusok és nem tipikus portrék című kiállítása a 2B Galériában, folytatva a két intézmény régi, jól működő együttműködésé. A tárlaton többek között Aba Novák Vilmos, Anna Margit, Abel Pann, Kádár Béla, Perlmutter Izsák, Perlrott Csaba Vilmos, Scheiber Hugó munkáin keresztül rajzolódik ki – és húzódik homályba – az arcok története, az, ami megmarad az emlékezetben múlandó, cserélődő vonásai(n)kból.

A helyszín: 2B Galéria, 1090, Bp, Ráday u 47. 

A megnyitó: október 6., 18 óra

A kiállítás megtekinthető: október 7. és november 23. között, H-P, 14-18 óráig

Szeptember 28-án a szlovákiai Szakolcán adták át a szlovák örökségvédelmi és múzeumi díjakat, melynek keretében a „Bárkány Jenő és az első szlovákiai zsidó múzeum” című projekt kapta a múzeumi díjat.

Bárkány Jenő eperjesi építész volt, és az első judaika gyűjtők egyike. Amellett, hogy felkutatta és összegyűjtötte az eperjesi zsidó közösség múltjának emlékeit, az utolsó pillanatokban, közvetlenül a második világháború előtti időszakban Kelet-Szlovákia és Kárpátalja térségében is gyűjtött. Austerlitz Tivadar helyi ügyvéddel közösen alapított múzeum-egyesületük tevékenységének hála, 1928-ban megnyílt az Eperjesi Zsidó Múzeum, s közel tíz évig fogadta a látogatókat. 1938-ban Prágába szállították, ahonnan 1993-ban kapta vissza az Eperjesi Zsidó Hitközség, s a legérdekesebb tárgyakból kiállítást rendeztek a zsinagóga karzatán. A gyűjtemény múzeumi és tudományos feldolgozása csak 2018-ban kezdődött, szakmai-baráti együttműködésben, s egyben a gyűjtemény nyelvi-kulturális hátterének is megfelelően. Az elmúlt négy évben dokumentáltuk és adatbázisba rendeztük a tárgyakat, könyveket és dokumentumokat, s közülük 163-at konzerváltattunk vagy restauráltattunk is. A tárgyakból az elmúlt években négy kiállítást rendeztünk Pozsonyban, (mindhez tartalmas katalógus is készült), és szakmai konferenciákon mutattuk be az eredményeket. A jövő már látható és reális tervei között szerepel, hogy korszerű raktárat építünk a gyűjteménynek Eperjesen.

A négy éves munkát, a projekt munkatársait: Maros Borskyt (akivel Pozsony számunkban​ olvashattak interjút), Jana Svantnerovát és Toronyi Zsuzsannát díjazta most a Szlovák múzeumi szakma, amikor 2021-es múzeumi szakmai díjat ennek a projektnek ítélte. 

A második Eperjes kiállítás bemutató videója 

E heti címlapképünk az Amida-kiállításunkban a tizennyolcadik, Hodáá áldáshoz választott tárgyunk: egy kortárs fénykép, a Lágymányosi zsinagóga egyik reggeli imádkozásáról. Ha alaposabban megnézzük, szépen látszik, hogy a hétköznapi, iskolakezdés vagy munkába indulás előtti közös imádkozásnál a tfilinek szíja és az imasálakról lógó szemlélőrojtok (cicit) mellett a fülhallgatók zsinórja is ott lóg. A kép hét éve készült, akkor még zsinórral készültek a fülhallgatók.