Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, és annak a legkisebb fia. Elment szerencsét próbálni, legyőzte a sárkányt, kiszabadította a királylányt, aki rögvest beleszeretett, elnyerte a lány apjától, az öreg királytól a szerelme kezét és a fele királyságot, boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, a leggazdagabb és leghatalmasabb ember, a Fáraó lányának nevelt kisfia. Elment szerencsét próbálni, rájött, hogy ő igazából a szegény ember legkisebb fia, a rabszolgák ivadéka, legyőzte a Fáraó hatalmas Birodalmát, átállt a szegény ember legkisebb fiai és lányai, a rabszolgák táborába és hazaérkezett, elnyerte Isten egész királyságát.

A szabadító Mózes „ellenmeséjével” indul Izrael népének története, akiknek Istene a véget nem érő történet, a szövetség nyitott végű történetének Istene, a „leszek, aki leszek” Istene. Ennek a szövetségnek, ahogy minden szövetségnek, a történetét közösen írják, amíg csak el nem jön, aki lezárja, azon a napon, amikor „egy lesz az Isten és egy lesz az ő neve”.

A zsidóság: ellentörténet a bálványokkal, a világ hatalmaival szemben, a Seregek Ura, a rabszolgák Istene, a megalázottak és megszomorítottak Istene győzelméről. Az önazonosság, mondják egyes társadalomtudományi, filozófiai iskolák, elbeszélés. A kérdésre, hogy ki vagyok én, a történetem felel elsősorban. Ezt a viszonylag kurrens okosságot a széder este forgatókönyve jól ismeri. A zsidóknak kétezer éven át nem volt országa, diplomáciája, hadserege, csak Tórájuk volt, csak történeteik. Akiknek voltak hadseregeik, immár a történelemkönyvek lapjain laknak, a történet azonban megtartotta a zsidókat, mert a történet erősebb a fegyverekénél.

A Tóra sokatmondó, de szűkszavú és a midrások, a Tóra-kommentárok egyik fajtája betölti a hiányokat értelmezéseivel, illetve meséivel, ez utóbbi a gazdag zsidó meseirodalom egyik forrása, amely még ma sem apadt el egészen. Martin Bubert azért kritizálta a zsidó misztika nagy filológusa, Gershom Scholem, mert azt hitte, történeteikből, meséikből lehet megismerni a hászidok hitét, meggyőződéseit. Ki tudja, kinek volt igaza közülük.

Mivel az önazonosság mint történet jelentős részben zsidó találmány és a mese válasz – első körben – a gyerekek érzéseire azzal kapcsolatban, kik ők és micsoda a világ körülöttük, hogy lehet élni ebben az ijesztő világban túlzott szorongások nélkül, nem csoda, hogy a világ meseirodalma számos darabja zsidóktól inspirált, Popeye-t például zsidó szerző találta ki, történetének klasszikus Jiddise máme-tanulsága az, hogy aki nagyra akar nőni, egyen, ráadásul spenótot. Az Óz, a nagy varázslóban felhangzó Judy Garland megasláger, a Somewhere over the rainbow sokak szerint afféle cionista himnusz a második világháború küszöbén egy még és már nem létező, de a mesékből ismert országról, ahol lehet majd élni, a vágy birodalmáról, amelyet két zsidó kántorgyerek írt. Andersen egy darabig zsidó iskolába járt mozgalmas gyerekkorában és csak ott érezte igazán jól magát, sötét, de együttérző, fájdalmas meséit a kitaszítottakról, partvonalra kerültekről részben a filoszemitizmusa inspirálta. És így tovább.

A mese a psziché mélyrétegeiből érkezik és tele van szorongással és reménnyel, benne a zsidó diaszpóra-tapasztalat egzisztenciális szorongásként mutatkozik meg, ismerhető fel újra, tehető sajáttá, oldható fel. És végül ott van a híres zsidó mese Salamon királyról, aki elküldte emberét, hogy gravíroztasson be egy gyűrűbe valamit, ami az éppen szomorú királyt majd felvidítja, ha magáról megfeledkezetten boldog, észhez téríti. A bevésés, amely egyszerre képes mindkét feladatra, így szól: ez is elmúlik egyszer.

Ez végső szorongásunk és végső vigaszunk is egyben, minden mesei bölcsesség foglalata. Mert még ott, túl a szivárványon is csak addig éltek boldogan a beérkezett főszereplők, amíg meg nem haltak.

Rólunk szól a mese.

Egyszer volt, nagyon régen volt. Dávid király felriadt álmából, és mivel nem tudott aludni, imádkozott és tanult. Feltámadt az északi szél, befújt a nyitott ablakon is, és megrezegtette Dávid király hárfájának húrjait. A hárfa húrjai azt zengték: „Isten kegyelmezzen nekünk és áldjon meg minket, arcát felénk világíttassa / Hogy megismerjék a földön utadat, mind a nemzete között segítségedet / Magasztaljanak téged a népek, oh Isten, magasztaljanak a népek mindannyian / Örüljenek és ujjongjanak a nemzetek, mert egyenességgel ítéled a népeket, s a nemzeteket a földön vezérled / Magasztaljanak téged népek, oh Isten, magasztaljanak téged a népek mindannyian / A föld megadta termését; áldjon meg bennünket Isten, a mi istenünk. / Áldjon meg minket Isten és féljék őt mind a föld végei.”  Később Dávid király lejegyezte a hárfa zenéjét, azt a címet adta neki, hogy a „Húrok éneke” – ez lett a 67. zsoltár. (Ezt a mesét Rabbi Eleázár, Rabbi Simon bar Joháj fia jegyezte fel számunkra.)

Csodálatos ének a 67. zsoltár, nem csak azért, mert szép a tartalma: szövege azért az időért könyörög, amikor minden nép felismeri az isteni igazságot, és ez elhozza a békét a világnak. A zsoltár hét mondatból áll, éppen úgy, ahogyan a menórának is hét karja van. A Szentély nagy arany menórájának hét karját bimbók és virágok díszítették, és mindegyik tetején egy-egy aranycsésze volt az olaj befogadására. A menóra hét karja, a hét csésze, a bimbók és virágok száma összesen 49 (7 x 7), éppen úgy, ahogyan a zsoltár szövege is 49 héber szóból áll. A mondatok nem egyenlő hosszúak, a szavak száma így alakul bennük: 7-6-6-11-6-6-7. Elfordítva a menóra alakját láthatjuk benne, ahogyan a középső, leghosszabb mondat a menóra szára, és a rövidebb mondatok pedig a karjai. Mivel a menóra a csoda és a megváltás szimbóluma, megfelelő formát jelent a csodaváró szöveges tartalomnak.

A 67. zsoltár a mindennap elmondott imák része, és a megváltást remélő közösségekben élő tanítások szerint menóra alakban leírva óvó, védelmező erővel is bír. Ez az oka annak, hogy ábrázolása rendkívül elterjedt: imakönyvek lapjain, amuletteken, szertartási tárgyakon és akár zsinagógák falaira festve is megjelent.

Állandó kiállításunkban egy imakönyv oldalán láthatjuk. A Joszéf ben Móse Náftáli HáLévi számára készített imakönyvet a trebitschi Mose Léb ben Wolf másolta és illusztrálta. Az imakönyv címlapját követő oldalon találkozunk a menóra alakban leírt 67 zsoltár szövegével is.

A műtárgy adatlapja: http://collections.milev.hu/items/show/27289

Legnagyobb történeteink nagy részét a nyugati emberiség egyik legnagyobb története, a Tóra ihlette. Ha Hollywoodban készültek, akkor jobbára zsidók is rakják össze őket. Ez a helyzet az Oroszlánkirállyal is, minden verziójában.

Egy nagyra hivatott fiatalember száműzetik a szülői házból, mert enélkül a kitérő nélkül, ha nem kéne magányosan kifutnia a világba és bejárnia azt, sosem érhetne meg, nőhetne fel a feladatához – száműzetés nélkül sosem találhatunk igazán haza. Elég egyetemes, mégis elég zsidó bölcsesség.

Az első zsidó első dolga száműzetésbe menni, elhagyni atyái és anyái házát – ez Ábrahám. Elszaladni Mezopotámiába családja haragja elől, hogy gazdag, kemény és sokgyermekes férfiként, Izráelként térjen vissza – ez Jákob. Elmenekülni a Fáraó udvarából „Egyiptom hercegeként” és az elnyomottak Istenének követeként, a rabszolgák népének vezetőjeként visszatérni – ez Mózes. Elbujdosni a szégyentől, aztán visszatérni megküzdeni a zsarnokkal és elfoglalni apánk trónját – ez Szimba (a Hamlet is oldalági rokona az Oroszlánkirálynak, de Hamlet pechjére dán volt, mi meg zsidó online folyóirat vagyunk, úgyhogy csak egy zárójeles említés jut neki). József rabszolgából lett udvari emberré, a Fáraó bizalmasává. Mózes udvari emberből lett a rabszolgák felszabadítója a zsarnok uralma alól. Szimba kettőjük figurájának összegzése, duplán zsidó rajzfilmfigura tehát, ahogy alkotói is szorgalmasan hangsúlyozták. Jellegzetes, kételyektől gyötört, bűntudatra hajlamos diaszpórazsidó karakter, ha Woody Allen rendezte volna, már évtizedek óta pszichoanalízisbe járna. Továbbá minden igazságtalanságra érzékeny zsidó forradalmár is, az Országba visszatérni vágyó, az igazi „dávidi” királyságot helyreállítani remélő messianista zsidó. Talán ezért adott neki hangot a híres rajzfilmben Matthew Broderick zsidó színész, aki nemrég Röhrig Gézával kereste a választ arra, hogyan fogadható el az élet végessége a hászid abszurd általuk alapított vígjáték-műfajában, a Porrá című filmben, úgyhogy nekünk, magyar zsidóknak különösen kedves. Továbbá az a megtiszteltetés érte, hogy ő lehet időtlen idők óta a nagy Sarah Jessica Parker, a Szex és New York minden rajongásra méltó sztárjának férje (aki teheti, gyorsan nézze meg Parker, a már említett Woody Allen és Peter Falk, Columbo hadnagy szereplésével a Napsugár fiúkat, az Oroszlánkirály utáni második legzsidóbb filmet a teremtésben). Szimba történetének létrehozója, Rob Minkoff rendező szintén zsidó, ahogy a Forward.com nevű zsidó lap büszkén megjegyzi, neki lehetünk hálásak A kis hableányért és a Stuart Little-ért is, illetve Jeffrey Katzenberg stúdióvezető is zsidó volt akkoriban a Disneynél, később Steven Spielberggel megalapította a DreamWorksöt és ők ajándékozták nekünk Shreket és a Kung Fu Pandát az Örökkévaló még nagyobb dicsőségére. És továbbá Egyiptom hercege, a Szimbát ihlető Mózes története is a Dreamworks terméke, bár a forgatókönyv a héber Bibliában található.

Seth Rogen és Billy Eichner, két fiatal amerikai zsidó komikus Pumba és Timon, Szimba diaszpóra-beli barátainak szinkronhangja a tavalyi, új Oroszlánkirály-filmben, minden Oroszlánkirályra jut zsidó karakterszínész, ez a jiddiskeit-állandóság törvénye. És még valami. Két nő lép fel Szimba nagybácsijának zsarnoki uralma ellen először, a főszereplő édesanyja és menyasszonya. Mózes történetében is két nő, Szifra és Pua bábaasszonyok azok, akik nem teljesítik a gonosz parancsot a héberek fiainak elpusztításáról. Újabb két nő szervezi meg Mózes megmentését, Jochebed, Mózes édesanyja és Mirjám, Mózes nővére. Két nem zsidó lesz még nagy, életre szóló segítője, a Fáraó lánya, az első a Világ Igazai között és a felesége, Cipóra, aki körülmetéli elsőszülöttjüket, Gersomot (akinek nevében ott bújkál az idegenség, a száműzöttség), elhárítva Mózes feje felől Isten haragját. Mindkét történet rejtett hősei nők. Zsidó oroszlánok márpedig vannak.

Verő Tamással, a meseolvasó rabbival beszélgettünk a mesékről, a hallgatóságról, a zsidó mesék sajátságairól és arról, milyen kivételes csapat ők Bán Lindával, a feleségével, egy új típusú, vagány és modern rebecen-szerep megalkotójával, általában a nők zsidó közösségi szerepéről is.

Amikor elkezdődött a teljes lezárás, elsősorban a szülők tehermentesítése volt a cél az online mesemondással, a gyerekek megnyugtatása, vagy a tanítás? Kérték tőletek a mesét vagy ti találtátok ki, hogy legyen?  

Verő Tamás: Azt éreztük Lindával, hogy mindenképpen napi kapcsolatban kell maradni az emberekkel, törődni velük, de abban nem volt tudatosság, hogy ezt milyen módon tegyük. Az online mesemondás mint napi kapcsolattartási forma végül Lindának jutott eszébe. A visszajelzések alapján, úgy látszik, hogy ez bevált, az emberek várják a következő meséket, számítanak rá, hiányzik nekik.

Hányan követik a meséiteket?

Naponta 600-800 ember nézi meg, sokan már az élő adás alatt meg is osztják.

Hogyan válogattok a mesék között? Mi dönti el, hogy mikor melyik kerül sorra?

Az elején összegyűjtöttem az itthoni zsidó mesekönyveket és aztán az interneten elérhetőket is. Ünnepek alkalmával vagy sábát közeledtével előfordult, hogy aktualitásokhoz kapcsoltam a történeteket, de most már, ahogy szűkül a magyar nyelven fellelhető zsidó meseanyag, egyre nehezebb a választás.

Gondolkoztál már azon, hogy mi lesz, ha elfogynak a mesék? Írnátok, írnál-e szívesen meséket?

Egyszer az autópályán voltam éppen, és úgy meséltem, hogy semmi nem volt elérhető, amit előkészítettem, Linda mondta is, hogy miért nem egy saját történetet mesélek el. Régen nagyon is része volt a zsidó hagyománynak, hogy a rabbi elmond egy személyes történetet az életéből, de eddig én még nem gondolkodtam el azon, hogy mesét írjak. Linda tarsolyában viszont van még valami a Zsidongó könyvekkel kapcsolatban.

Fordítottatok angol vagy héber eredetiből?

Igen, előfordult már, segített nekünk Kardos Ági, a Lauder tanára, de az egy hosszú idő, nagy munka, hogy irodalmi is, élvezhető is legyen, amit csinálunk.

Eleinte arra gondoltunk, hogy, a mese, műfajából adódóan, a fiatalabbakat fogja leginkább érdekelni, amit csinálunk, de elég hamar kiderült a visszajelzések alapján, hogy sok felnőtt, egyedülálló és idős ember is igényli ezeket a meséket. Sok esetben személyes üzenetben írták meg nekünk, hogy mennyire tetszik ez az adás és mennyire sokat jelent nekik. Kellemes meglepetés volt, hogy arra a kérdésre, hogy kiknek szól a mese és meddig van igény rá, a gyakorlat adta válasz felülmúlta az elképzeléseinket. Annak ellenére, hogy én is látom, a színvonal nem mindig egyenletes, a legfontosabb mégis az az egészben, ami a folyamatosságát adja; maga a kapcsolat, hogy látjuk, halljuk egymást.

Szerinted milyen egy jó mese?

A jó mesének szerintem kell, hogy legyen tanulsága és fontos, hogy mindenképpen pozitív végkifejlettel rendelkezzen. Most egészen egyértelmű volt a visszajelzésekből, hogy csak a jó végkimenetelre vágynak az emberek, olyan befejezésre, amely vigasztaló, reménykeltő, azt üzeni, hogy a végén minden rendben lesz.

Mi az ami sajátos egy zsidó mesében? Mitől zsidó egy mese azonkívül, hogy zsidók a szereplői?

Ez egy nagy kérdés a zsidó művészet egésze esetében; mitől zsidó? Attól lesz zsidó egy mese, mert aki alkotta, vagy az, akiről szól, zsidó? Én azt gondolom, hogy pusztán attól, hogy egy zsidó ember meséli, már lehet a mese “zsidó”. Volt olyan mese, amibe beleszőttem két helyszínt, és ettől már zsidó mese lett. Nem tudnék egy sémát mondani, hogy mi az, ami zsidóvá tesz egy mesét, inkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy mese zsidó jellegét az adja, ahogy hozzánk szól, ahogy érezzük.

Felnőttként hiszünk valamennyire a mesékben?

Hiszünk is és hinni is akarunk. Én azt látom, hogy aki a mesébe bekapcsolódik, az arra az időre, és egy kicsit talán azután is, feltöltődik a mese hangulatából. Bár mindannyian tudjuk, hogy ezek nem valós történetek, de mégis, hinni akarunk, és jó érzés teret adni annak az élménynek, hogy jó együtt lenni és meghallgatni egymást.

Van-e olyan mese gyerek vagy felnőtt korodból, ami nagyon megfogott?

Egy kedvenc mesém nincsen, több olyan könyv is van, ami közel áll a szívemhez. Van olyan mese, amivel kapcsolatban eszembe jut, hogy vissza-visszatérjek rá, mert mást jelent az idő múltával. Volt a Rabbiképző idejében egy belső újságunk, ahol leírtuk, hogy “Minden rabbi volt egyszer fiatal” - most már nem az vagyok, de ez jó cím lehetne. De válaszolva arra, amit kérdezel, van egy nagyon emlékezetes, amit még a Benjamin oviban kezdtünk el Fricivel és Klein Judittal, amikor zsidó történeteket zenésítettünk meg és énekeltünk, az nagyon megmaradt bennem. Később kiadtuk még egyszer, Zsákai Feri - emléke legyen áldott - adta a zenei hátteret, Frici pedig megírta, és együtt énekeltük. Ezt az emberek valamiért mind a mai napig keresik.

Mennyire illeszkedett bele a mesén túli online tevékenységetek ebbe a digitális kapcsolattartási stratégiába? Úgy tűnik, hogy az első korlátozások bevezetésével kezdődő időszak alatt a Frankel felépített egy sokrétű, online jelenlétet. Szerinted mit kell ebből megtartani, ha lesz majd hozzáférhető vakcina, és a megszokott módon tudjuk folytatni az életünket?

Rabbiként azt tudom erre válaszolni, hogy amint Heisler Andrásnak a korlátozások enyhítését követő kijelentése “A zoom időszak vége” elhangzott, azonnal érkeztek hozzánk az érdeklődő, aggódó üzenetek “ugye nem lesz vége” “ ugye továbbra is maradunk” - írták sokan. Én azt gondolom, hogy amíg a vakcina nem elérhető, az online közösséget mindenképp meg kell tartanunk. Furcsa módon a közösségünk erősödött ettől. Nem is képzeltem volna azelőtt, hogy az első naptól kezdve, mikor elkezdtük, minden egyes nap, 30-40 ember ül le majd esténként a számítógép elé, hogy a zoom-on együtt legyen, tanuljon, egymásra mosolyogjon és megkérdezze a másiktól; hogy van. Ha azt nem is tudtuk még, hogy a mese lesz az mint közvetítő eszköz, ami ekkora szerepet játszik majd az online kapcsolattartásban, az már a koronavírus miatti zsinagóga-bezárások első napján egyértelmű volt számunkra Lindával, hogy a személyességet a tőlünk telhető legjobb módon pótolnunk kell, erre nagyon nagy szükség van, annak nem szabad elvesznie. Linda még aznap felvette a kapcsolatot a Breuer TV-vel, akik rögtön eljöttek hozzánk és felvettek egy szombatfogadó istentiszteletet. Ilyen értelemben volt ebben egy tudatos készülés, építkezés. Sokkal gyorsabban el lehet érni egy zoom-os eseményt, mint lemenni a zsinagógába, és ebből szerintem van, amit meg kell tartani, ami hasznos és segítség, de meg kell találni azt az utat, ami tulajdonképpen a visszatérés a zsinagógába. Értem a kollégáim félelmeit, aggódnak sokan, hogy az emberek elszoknak a zsinagógai léttől.

Közelednek az őszi ünnepek, nemsokára itt van Elul hava. Amennyiben úgy alakul, hogy a nagyünnepeken nem fogunk tudni személyesen részt venni a zsinagógákban, akkor felmerül-e a vallásjogi kérdés, hogy mi a fontosabb, a közösségi együttlét, tapasztalat vagy a halachikus munkatilalom, ami azt is magában foglalja, hogy nem lehet bekapcsolni ilyenkor a számítógépeket? Ros Hásánákor ez mindjárt két napot is jelent, ami egy magányos vagy beteg, idős embernél hosszú idő. Még az ortodoxia is beszélget erről, hogy ilyenkor mi az, amit ennek enyhítésére vallásjogilag meg lehetne tenni. Erről te mit gondolsz?

Egyrészről én nagyon nagyon fontosnak tartom azt a mozzanatot, hogy az emberekkel tartani kell a kapcsolatot és éppen ezért meg kell találni azt az utat, ami szerintünk helyes, és amit mostanáig is követtünk; péntek esténként, még az ünnep bejövetele előtt, elkezdjük az istentiszteletet és ezt online elérhetővé tesszük mindenki számára. Így találtuk meg azt az utat, amit követve törődünk is a közösséggel, de közben a vallási előírásokat is tiszteletben tartjuk. Erev Ros Hásánákor és Erev Jom Kippurkor ugyanígy fogunk tenni, hogy aki nem tud vagy nem mer lejönni a zsinagógába a koronavírus-fertőzés miatt, velünk lehessen, hogy mindannyian részesei lehessünk így az ünnepeknek. Ugyanakkor nem szeretném kikerülni a kérdést; én is hallottam azokról a külföldi ortodox döntésekről természetesen, amelyek segítséget nyújtanak vagy felmentést adnak különleges alkalmakkor, de úgy látom, hogy a magyarországi Rabbikar szigorítóbb utat követ, és az ünnep szabályait illetően és ez nem teszi lehetővé, hogy élőben közvetítsük az ünnepi imát a zsinagógákból.

Mesélnél arról, hogy ti hogy működtök együtt Lindával mint csapat? Sokak számára vagytok a rabbi és rebecen modellje.

Azt gondolom, hogy mi tényleg nagyon jó csapat vagyunk. Más, “hivatalos” zsidó szervezet esetében egy nagy csapat dolgozik együtt, egyszerre sokan ülnek össze és hozzák meg a döntéseket, nekünk ebben könnyebbség, hogy egy háztartásban, egy légtérben történik mindez. Hasonló hullámhosszon mozgunk azokban a kérdésekben, hogy mikor, mit és hogyan lenne érdemes csinálni a munka területén is. Szerintem, ami nagyon fontos és amit egyébként szerintem a Zsidó Múzeum is nagyon jól csinál, hogy meghallja, meghallgatja a közösség szavait, és úgy tűnik a visszajelzésekből, hogy ezt tapasztalják az emberek velünk kapcsolatban is, azt, hogy odafigyelni, gyorsan reagálva együttműködni mindenki megéri, működik. A Zsidongó is így indult útjára. A közösség tagjai azt kérdezték tőlünk, hogy nekünk miért nincs magyar nyelvű Ros Hásánái mesekönyvünk, Linda nekiállt és összeállította. Örülök, hogy ezt modellnek mondod, de ez, ahogy a beszélgetés legelején mondtam, egyáltalán nem tudatos, nem tanakodunk ezen naphosszat, ez belülről jön. Bevásárlás közben, vagy amikor elmegyünk együtt a gyerekekért, beugrik valami, akkor azt rögtön el tudjuk kezdeni és csináljuk együtt.

Hogy lettetek Lindával a gyerekek Rabbija és Rebecenje?

Nem volt pályatervezés. Adott volt, olyan értelemben, hogy én mindig nagyon szerettem fiatalokkal és egyáltalán az emberekkel foglalkozni, ezért is mentem a Rabbiképzőbe. A Zsidó Gimnázium idején a Somerben nyüzsögtem, aztán Szarvason, egyszerűen úgy alakult, hogy minden évben ott kellett lennem, mert jól éreztem magam és mert kialakult egy olyan plusz kapcsolat a gyerekekkel, ami miatt ez nagyon fontos volt. Ha azoknak a gyerekeknek, akik voltak Szarvason, azt mondod, hogy rabbi és rebecen vagy zsinagóga, akkor erről lesz egy képük, és ezt nem azért mondom mert fényezni szeretném magam. Azt gondolom én is, amit Schweitzer professzor úr mondott, amikor a Holocaust után Pécsre került és focizott a gyerekekkel, majd kérdőre vonták ezért, hogy “egy rabbi hogy focizhat a gyerekekkel?”. Azt,  hogy nincs olyan ami tabu lenne a gyerekek előtt. Nagyon jólesik, amit mondtatok, de ez egyszerűen csak így alakult. Elkezdtem járni a Benjámin oviba, nekem nem kell ezért fizetés, nem azért csinálom. Nekem öröm a boldog szemeket, arcokat látva a Szombatot együtt fogadni és a Scheiberben ugyanez a helyzet, amikor egy közös, nagy ünnepség van és látom az arcokat felragyogni, hogy na, végre, a rabbi röviden beszélt.

Látsz-e arra lehetőséget, hogy a többi rebecen is aktívabb legyen a magyar zsidó közösségben, szerinted ti szerepmintaként ezt a folyamatot talán beindítjátok?

Nem tudom, hogy a miénk példa vagy minta lehet-e, azt viszont tudom, hogy amit most csinálunk, Linda nélkül nem lenne ilyen. Azt gondolom, hogy ez nem olyan dolog, hogy a rebecennek lenne egy meghatározott feladatköre, hanem mindegyikük kialakíthatja a saját útját és annak, hogy Linda a magyar zsidóság életében egy kis segítséget jelent, annak a titka az, hogy ő milyen, mit szeretne és hogyan áll hozzá ehhez az egészhez. Ha ilyen értelemben gondolsz mintára, akkor ezt lehet követni vagy tanulni belőle de minden egyes nő más, és nagyon sok olyan nőre van szükség, mint a Bálint Ház, a Múzeum, vagy a Zsidó Gimnázium vezetőségében, akik nagyon sokat hozzáadnak ehhez a közösséghez, és az viszont lehet példa.

Szarvas nagyon sikeres, azok az emberek, akik azóta is nagyon nagy szeretettel gondolnak vissza Szarvasra, húsz éves koruk után nem találnak semmit a zsidó közösségben, ami újra meg tudná fogni őket igazán. Te is úgy látod, hogy húsz éves kor után eltűnnek ezek az emberek, nem járnak zsinagógába, és ha igen, akkor szerinted mit lehet csinálni ezzel a jelenséggel? Hogy lehetne kiterjeszteni a szarvasi zsidó élményt 80 éves korig?

Igen, a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor a gimnázium befejeződik, az emberek érthetetlen módon eltűnnek a zsidóságból, bármilyen háttérrel rendelkezzenek is, de ez talán nem magyar specialitás. Ez az életkeresés, párválasztás, tanulás időszaka. Ezzel küzdhetünk, de ez előfordul nagyon sok helyen és már az általános iskola felső tagozatában is egyre nehezebb megszólítani a gyerekeket. Erre most van egy nagyon jó programunk, a BBYO, ahol a bár-micvó utáni gyerekeket is meg tudjuk néha találni és pár gyereket ott tudunk tartani a Frankel környékén. Erről is talán meg lehetne kérdezni Lindát, hogy mi lehet ennek az oka. De a húsz évesnél idősebb korosztály visszatérésében nagyon nagy szerepe van szerintem a Múzeumnak és a zsinagógáknak. Ha tudnám a pontos receptet, hogy Szarvas miért jelentett olyasvalamit, ami életre szóló élményt adott sok gyereknek, és ezt át tudnám ültetni a mostani helyzetre, akkor még többen lennénk a Frankelben és még többen lennénk a zsidó közéletben, de hát ezt a receptet nem ismerjük ennyire tisztán. A Lauder, a Scheiber is próbálkozik, a Bálint Házban is van sok ilyen próbálkozás, hogy azt a légkört, miliőt megmutassuk, olyan pluszt adjunk, ami továbbvisz mindannyiunkat. Talán van egy olyan társadalmi elvárás is, hogy legyen egy kis kitérő, de amikor az emberek megtalálják azt a zsidó utat, ami miatt többek között fontossá válik, hogy zsidó esküvőjük legyen, kell hogy legyen folytatás, valamivel több annál, mint, hogy minden évben elküldöm a gyerekem Szarvasra. Valamivel több; legyen ez egy Sábát, egy Jom Kippur, vagy akár a Zsidó Múzeum meglátogatása.

Hogy telik a nyaratok, hogyan viseltétek az elmúlt hónapokat és hogyan készültök a következőkre?

A kötelező választ adom: Nagyon jól, minden rendben. Én úgy gondolom, hogy azért az emberek nagyon nagy része, a visszajelzések alapján, nehezen viselte, közösségileg, családilag, minden értelemben, de van pár ember, aki jelezte, hogy jó volt végre egy kicsit megállni és a családdal lenni. Nálunk ez olyan nagy változást nem jelentett, mi tényleg egy nagyon zárt család vagyunk és nagyon sokat vagyunk együtt, és ebben az időszakban még tovább bővíthettük ezt az együttlétet. Persze nem volt könnyű, de úgy gondolom, hogy továbbra sem fogunk menni sehova nyaralni, amíg vakcina nem létezik. Nem csak magunk miatt, az idősebbek miatt is, védenünk kell egymást. A Mamámhoz sem megyünk föl, pontosan ezért. Egyszer lementünk a Balatonra, de szörnyülködve jöttünk fel, mert senki sem viselt maszkot és rengetegen voltak.

E heti témánk a mese, ebből az alkalomból meseíró pályázatot hirdetünk. Az alábbi szavaknak szerepelniük kell a mesében: 

park, oroszlán, fa, gránátalma, mérőszalag, hegedű, távcső, levél

Továbbá egy műnek az állandó kiállításunkban található tárgyak közül:  http://collections.milev.hu/exhibits/show/365

A pályázaton korhatár nélkül bárki részt vehet, és érkezhetnek többszerzős, közösen írt családi művek is! 

A meséket a muzped@milev-hu email címre várjuk. Kérjük, hogy a mese szerzőjének vagy szerzőinek nevei mellé az életkort is tüntessétek fel.

Nyeremény: könyv- és füzetcsomag a legújabb kiadványainkból

A pályázat beküldési határideje: 2020. augusztus 31.