Az 1948-as év tavaszán, Ijár havának ötödik napján, szűk három évvel azt követően, hogy véget ért a második világháború, addig példátlan dolog zajlott le a világtörténelemben. Egy ókori állam az atomkor első éveiben új életre kelt, feltámadt kétezer évnyi tetszhalált követően, David Ben Gurion bejelentette Izrael államának megalakulását, hogy néhány órával később, az állandó háborús helyzet folytatásaként, elkezdődjön az újszülött állam első háborúja is. Vérben és tűzben fogant, mint minden a világon, ami születik.

Azóta lakossága tizenkétszer akkora, mint akkor volt, amikor Ben Gurion szavai hivatalosan létrehozták, és folyamatosan nő, az első világ talán egyetlen népességrobbanását produkálja. Hi-tech-nagyhatalom, gazdasági hatalom, amely a világ egyik legerősebb hadserege fölött diszponál. A világ zsidósága közel felének ad otthont. Integrált számtalan kultúrát és életformát Afrikától Európán át Ázsiáig, miközben eredendően az askenázi, európai zsidók projektje volt. Valószínűtlen volt, hogy újjászülessen, valószínűtlen, hogy életben maradjon, hihetetlen, hogy már 75 éve megvan, hogy lassan idősebbé válik polgárai nagy többségénél. Azoknak a zsidóknak is kihat az életére, akik nem ott élnek. A Tóra-tanulás, a zsidó tudományok központja, Izrael révén lehetséges jórészt, hogy ma a zsidó hagyomány elmélyült ismerete többek sajátja, mint talán bármikor a történelemben. Izrael mindenki zsidó önleírását alakítja, senki sem zsidó az államtól függetlenül többé, még ha neheztel is rá, ha nem is szereti.

És, persze, irtózatos belső ellentétek feszítik ezen a születésnapon is, most különösen. Katonai nagyhatalom, de így is halálos veszélyben él. Gazdasági nagyhatalom, de a gyerekszegénységi mutatói szörnyen magasak. Kultúrák összeolvasásának terepe, de még ma is vannak feszültségek keleti és nyugati zsidó lakosai között, arab, zsidó, drúz stb. lakosai között. Csoda, hogy él, csoda, hogy túlél napról-napra. Olyan csoda, amelyről azt mondja a naponta háromszor elmondandó főima, hogy minden nap velünk van, a legnagyobb csodákat van idő megszokni, hogy fel se tűnjenek. A csoda zajlik és folytatódik. 

Vida Sándor porcelánfestő, Herendi Porcelán Manufaktúra: Tál Herzl portréjával  →​

Theodor Herzl a mai Budapest területén született, élete jó részét nem a mai Magyaroszág területén élte le. Miközben közeli rokona, Heltai Jenő fontos magyar író volt. Herzl története csak érintőlegesen találkozik a magyar történelemmel. A herendi porceláné azonban ízig-vérig magyar zsidó történet. És amikor Herend öt évvel ezelőtt, a legutóbbi kerek évfordulón, amikor 70 éves volt Izrael, megemlékezett erről a nagy történetről, a „Herend zsidó öröksége”-kiállítás megnyitójára kézzel festett porcelán tálat ajándékozott a Magyar Zsidó Múzeum gyűjteményének. A tálon Herzl Tivadar ismeretes, magabiztos, távolbanéző, prófétai ábrázolása látható, amellyel magabiztosan néz az azóta elérkezett jövőbe. Herend zsidó öröksége mintegy találkozik ezen a portrén a zsidó állam történetével alapítóján keresztül, a tárgy visszaírja Herzl és így a cionizmus történetét a magyar történelembe. Visszanemzetiesíti magyarrá. A tárgyak néha nem csak őrzik, hanem értelmezik is a történelmet.

És igazuk is van, erre tanú Herzl levele, magyar megszólítással Ágai Adolfnak. 

Herzl levele Ágai Adolfnak →​

Ágai Adolf a magyar hírlapi tárca megteremtője, a Borsszem Jankó nevű úttörő politikai élclap alapítója, akinek Herzl 1898-ban, hat évvel korai halála előtt német nyelvű levelet ír magyar megszólítással, amely bensőséges és derűs. Kedves mester uram, szólítja a nála majd 25 évvel idősebb Ágait, aki jócskán túléli majd őt. A magyar tárcairodalom, újságírás – és az újságíráshoz igazán van némi köze Herzlnek – születése összekapcsolódik, persze, lazán, a cionizmus idejénak születésével, kortársak voltak és egy helyen voltak egy időben. Ebből valószínűleg olyan nagyon sok dolog nem következik, de jó látni, hogy így van, jó elolvasni „a cionista Mózes”, a modern Mózes kézírásával, hogy kedves mester uram, az Ágai Adolfnak szóló levél nyitányában. Így gondolhatták elődeink is, akik beszerezték ezt a levelet a magyar-zsidó történelem legsötétebb korszakának kezdetén, 1937-ben. 

Majdnem két évezreden keresztül a zsidóság életét ténylegesen a hétköznapok és az ünnepek ritmusa tagolta, felvethetetlen volt a kérdés sokáig, ki vallásos, ki nem. Az a probléma, lehet-e új ünnepeket beiktatni a naptárba, csak vallási problémaként merülhetett fel, fel is merült időről időre, még ha többnyire csak helyi közösségekben is. Izrael folytonos a zsidó hagyomány évezredeivel, ünnepnapjai nem lehetnek tisztán szekuláris ünnepek, zsidó vallási ünnepek is részben.

És a második Templom lerombolásától fogva Izrael népének nem volt közös ünnepe többé. Elvileg sem lehetett: az az ünnep, amelyre várunk, már nem ennek a világnak az ünnepe lesz, más pedig úgysem számít már. A zsidóság előreszaladt a történelem megígért végpontjáig, ott várja, hogy a Messiás is megérkezzen végre régóta esedékes randevújuk helyszínére. Az ünnepek az egyiptomi kivonulást, a sivatagi vándorlást, a Tóraadást, a szír-görögök legyőzését, a templom újraszentelését ünneplik, a Templom lerombolását gyászolják, a zsidó történelemmel foglalkoznak, amely immár, legalábbis számunkra, zsidók számára, véget ért. 

Izrael Állam kikiáltásának napján, Budapesten →​

Hetek-hónapok vannak csak hátra a teljes egypárti rémuralom kiépítéséig 1948 május 14.én, amikor Izrael állama ismét a világra jön. A pártegyesítés folyamata már megkezdődött, a szociáldemokrata pártot lényegében bedarálták, a többi pártot is csak dísznek, ha tartják a moszkovita kommunisták. A „koalíciós időszak” nemsokára véget ér, és 3 évvel a nyilasok országlásának lezárása után elkezdődik a vegytiszta magyar sztálinizmus periódusa. Ebben az időben ünnepli a kikiáltás éjjelen valahol Budapesten néhány fiatalember, szinte bizonyosan mind a holokauszt fiatal túlélői, a távoli ország első szívdobbanásait. Feszes vigyázzállásban. Lehet találgatni, mi lett velük. Itt maradtak és csak a lelkük mélyén voltak cionisták? Elfelejtették az egészet, élték az itteni életüket úgy, ahogy lehetett? Elmentek? Mikor? Izraelbe? Meg tudtak ott maradni? Szinte biztos, hogy ma már nem élnek, ha mégis velünk volna valamelyikük, a száz évet közelítené az életkora. Vajon mit gondoltak aznap? Nem akartak semmit az egésztől, de mégis jó volt tudni, hogy van zsidó állam a holokauszt után? Terveztek odamenni, vagy eszük ágában sem volt? Működtek valamilyen betiltására váró szervezetben? Melyikben vajon? Hogyan képzelték a lakóhelyük, a hazájuk és Izrael viszonyát? Ki mondaná meg, hova lettek a boldogtalan álmodók – írta Vas István egy eggyel előbbi nemzedékről, a sajátjáról és Radnóti Miklóséról. Ki mondaná meg, hová lettek ők is. Most mindenesetre itt állnak előttünk egy 75 évvel ezelőtti napon, a történet kezdetén. Itt állnak, amíg a Magyar Zsidó Múzeum őrzi a múltat. Itt állnak túlélőként, majdnem gyerekként, telve reménnyel egy számukra és itthon reménytelen korszak kezdetén, egy távoli világot ünnepelve, ahol alighanem sohasem jártak és ahol otthon remélnek lenni. Az ő életük és az újjászületett ókori ország életének kezdetén, túl annyi mindenen már. Érdemes őket nézegetni még kicsit.

Csak a messiási folyamat kezdi újra, hogy végleg befejezhesse. És a politikailag egyre befolyásosabb, erősebb vallásos cionizmus elgondolása szerint éppen ezt indította el az állam megálmodása és létrejötte. A történelem újraindult, elkezdődött az utolsó fejezete. Ezért kell és lehet új ünnepe a zsidó naptárnak, a Függetlenség Napja.

Lényegében ezen vesztek össze azok a zsidó hívők, akik elutasítják Izraelt és azok, akik ünneplik. Az előbbiek szerint a messiási kort emberi erőfeszítés nem hozhatja közelebb, ha a zsidóság fellázad a rá kimért büntetés, a száműzetés ellen, akkor csak még súlyosabb isteni csapásokra számíthat. A cionisták „a vég siettetői”, akik beavatkoznának Isten dolgába.

Mások szerint, ahogy a híres mondás tartja, „nem mi siettetjük a véget, a vég siettet bennünket”. A történelem nem közvetlenül Isten alkotása, mi vagyunk a szereplői, az isteni terv emberek által valósul meg. A jobbára vallástalan cionista alapítók nem voltak tudatában annak, hogy Isten tervét hajtják végre. Gyalogok voltak Isten gigantikus sakktábláján, a világban, a most folyó végjáték előkészítői.

És lehet azt is gondolni, hogy Izrael léte egyszerű és örömteli gyakorlati kérdés, jó, hogy van, de a zsidó naptárban nem ér ünnepnapot. És mint mindig, most is a legjózanabb álláspont a legkevésbé izgalmas.

Tallit →​

A tálit az Örökkévaló parancsaira segít emlékeznünk, de kiváló kiegészítő amúgy is, amelynek széles felületére – az áldás azt kéri, burkolózzunk bele – sok minden hímezhető. Például a Dávid-csillag, amelyet jórészt a XIX. század és a cionizmus tett a zsidóság szimbólumává, illetve az izraeli címer. Az 1956-ban érkező ajándékot a hőskor lelkesedése szülte Izraelben, fiatal ország fiatal szurkolói csinálták meznek és küldték ide, abba az országba, amely már nem volt jóban Izraellel, de még voltak diplomáciai kapcsolataik. Ezekben az időkben Izrael már kérdés és probléma volt a magyar zsidók számára, a cionizmus megbélyegzett meggyőződés idehaza. Az, hogy az 1956-os évszám nagyon fontos Magyarország és Izrael történetében is, ez a véletlen, a tálit érkezésének dátuma még érzékletesebbé teszi, mit jelenthetett ez a cionista propaganda-tárgy akkoriban a Magyar Zsidó Múzeum gyűjteményének friss darabjaként, milyen kontextusba érkezhetett. 

A Függetlenség Napját az Omer-számlálás gyászidőszakában kéne megülni, vagyis egyszerre kéne szomorkodni és örülni is ilyenkor, megosztva. És ezen a ponton az elvi ellentétek gyakorlati problémákká válnak. Elvileg nem lehet ilyenkor hangosan zenélni, bulizni, gyakorlatilag pedig az elmúlt kétezer év legnagyobb fordulatát kéne átélni és kifejezni. Kérdés, lehet-e Hállel-zsoltárokat mondani, mint a megszabadulás nagy ünnepein, Peszáhkor, Hanukakor stb.? Lehet-e például neológ rabbit avatni, mint ahogy most történt, Jom háÁcmáut estéjén? Fel lehet-e függeszteni legalább annyira a gyászt, hogy leborotválhassák a férfiak több hete növekvő szakállukat, amelyet szintén tilos nyírniuk az Omer-számlálás alatt? Átírhatja-e az ünnep a zsidó vallásjog évszázados-évezredes előírásait? Alakítja-e a történelem a zsidó vallást, ha ünnepei a zsidóság történetének fordulópontjaira emlékeznek?

A Brit Mandátum 1948 május 14-én éjfélkor ért véget Izrael földjén. Péntek éjjel. Sábeszkor. És sábeszkor, még ha nem is vallásos az ember, nem kiáltja ki az önálló, modern Izraelt. Előrehozza péntek délutánra. Így is történt. A sábesz legyőzte a szétesőfélben lévő brit birodalmat, és legyőzte a történelmet. Izrael állama néhány órával előbb született, mint amikorra ki volt írva, hogy ne zavarja meg első felsírásával a Szombat Királynőjét. 

Seelenfreund Salamon: Újévi üdvözlet  →​​​

Úgy látjuk a fákat és a dombokat, mintha vonatból látnánk egy pillanatra, az út mentén őket, elsuhanni. Úgy siklik végig a tekintenünk az út vonalát követve a képen, mintha már robognia is kéne tovább, a jövőbe. A fák koronája szinte felmutat az égre, amely mintha a perspektíva meghosszabbítása volna Seelenfreund Salamon képén, amelynek hivalkodóan egyszerű és tolakodó cionista szimbolikája is ezt üzeni, hogy a jövőbe száguld a világ. A nap izzó magjában Dávid-csillagot látunk, a háromszögek csúcsai a napkorong körének „átmérői”, a Dávid-csillag közepén nemes egyszerűséggel annyi áll csak, Cion, héber betűkkel. Nem bízott az alkotó a véletlenre semmit. A Dávid-csillag körül a híres könyörgés egyik sora áll az őszi ünnepek időszakából, Ávinu Málkénu, hádés álénu sáná tová. Újíts nekünk új évet, Atyánk, Királyunk. Kezdd el végre a jövőt. Arra kérik a jól ismert szavak az Örökkévalót, csatlakozzon Ő is a cionizmus ügyéhez. És a jövő 75 éve elkezdődött. 

* Ómerszámlálás: Az ókori Izraelben pészah második napján kezdődött az árpa aratása, ezen a napon kezdték el az ómerszámlálást, mely a hetek ünnepén, sávuótkor ért véget, ekkor ettek először új kenyeret. Úgy számolták a napokat, hogy naponta egy-egy kalászt félretettek, s ha hét kalász összegyűlt, kévébe (héberül: ómer) fonták őket. Amikor a hét kéve összegyűlt, a következő (az ötvenedik) napon tartották az új kenyér ünnepét (sávuot jelentése: hetek ünnepe).  Az ómerszámlálás idején pestis pusztított Ákivá rabbi tanítványai között. A járvány huszonnégyezer áldozatára gyásszal emlékezünk. Ilyenkor nincs esküvő, nem vágatnak hajat, tilos a tánc és a zene.