Melegek Áv havának első napjai, minden évben egyre inkább. Három éve, 2020 nyarán szabadultunk ki az első világkaranténból, átmenetileg megszűntek a Covid-korlátozások, kimehettünk a strandra, és mi is első számaink egyikének a vakációt választottuk témájául. Akkor arról írtunk, hogy néha szabadságra lehet menni a történelemből, és az élet jó része, szerencsés esetben, nem a történelemben zajlik. Erre is érdemes lenne odafigyelnünk, és a történelemírás ma egyre inkább figyel is a hétköznapokra, az életmódtörténetre.

A történelem, persze, mindenhol ott van, valójában nem lehet belőle szabadságra menni. A tavak, tengerek partján a társadalmi integráció folyamata is zajlott például a 19. századi „boldog békeidőkben”, a reformkori kezdetektől a dualizmus időszakáig, ezt meséli el csodálatos tanulmányában Schweitzer Gábor történész: 

„A fürdőre járás ugyanakkor a lassanként kialakuló polgári létforma egyik attribútumává lett, jóllehet a koraújkorban még túlnyomórészt arisztokraták hódoltak a fürdőzésnek. Hideg és meleg vizes fürdők, hegyi fürdők, gyógyító hatású tófürdők várták a pihenni, gyógyulni, vagy csupán kikapcsolódni vágyókat. A Balatont, a gyógyvizes kúráiról már korábban elhíresült Füredtől eltekintve, lényegében a reformkorban fedezték fel, az Adria-parti fürdőhelyeket csak a 19. század végétől kezdték intenzívebben látogatni. A fürdőhely megteremtette a fürdőkultúrát és kialakította a maga sajátos fürdőtársadalmát. A státusznak, így a tovatűnő rendi, ám változatlanul fontos társadalmi, nemzetiségi és vallási hovatartozásnak a kezdetektől fogva kiemelt jelentősége volt a fürdőéletben. Ez az adottság, a zsidók jelenlétére is tekintettel, idejekorán felkeltette a szépirodalom figyelmét”.

A döbbenetesen gyors tempójú zsidó polgárosodás egyik következményeként zsidó családok is részt vettek az alternatív, de az „otthoni” viszonyokat leképező és alakító fürdőtársadalmak kialakításában. 

Gombos Lilly: Balatoni táj vitorlással →​​

A csendélet Balatonja nyugodt, békés, emberi tevékenység, emberi alak csak a távolban látszik. A vitorlás mintha elhagyatott lenne. Az emberalakok a hegyek előterében hangsúlyozottan vázlatosak, furcsa kis mozdulataik, mintha valamin serényen dolgoznának, szinté belemosódnak a víz mozdulatlanságába. Maguk a vitorlások is hangsúlyozottan vázlatosak. Mindent a víz ural, de nem úgy, ahogy Petőfinél, aktívan, hanem a békéjével. Szürke az ég és a víz is hasonló színű. A háttérben a hegyek sem ütnek el élesen. Minden víz végső soron. A léleknek ez a melankolikus, magányos békéje Gombos Lilly Balatonja, magyar táj magyar ecsettel a Párizsban otthonosabb és sikeresebb festő képe.

„az emberi lélekmélységeit akarom megörökíteni, és ha ezt sikerül elérnem, megelégedett leszek önmagámmal. Hiúsági kérdések nem bántanak, és nem fáj, ha itthon kevesebb elismerésben van részem, mint külföldön.”  A portréiről mondta mindezt, de erre a tájra legalább annyira igaz. Párizsban is halt meg, hagyatékát mi, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár őrzi. 

GOMBOS LILLY MŰVEI GYŰJTEMÉNYÜNKBEN →​

Munk Lajos és Adler Kató a Balaton partján →​

Három ember fekszik hason a sekély, Balaton-parti vízben, elégedetten nézve a kamerába. Módos, magas státuszú zsidó polgárok. Egyikük, Munk Lajos, Munkácsi Bernát, múzeumunk egykori igazgatójának első unokatestvére, nagyvonalú adományozónk, az áldott emlékű Peter Munk magyar-kanadai üzletember édesapja. Aki talán már él ezekben a napokban, talán nem, a kép datálása nem egyértelmű, valahol a húszas években vagyunk, a Bethlen-konszolidáció idején. Béke, Balaton, családi kép. A fiatal nő középen Adler Kató, Munk Lajos testvére, Peter Munk – leendő? – édesanyja. Akitől később elvált, Adler Kató a kép készítése után 20 évvel, már kevésbé fiatalon, megjárta Auschwitzot, később öngyilkos lett. A harmadik férfi és az ő sorsa ismeretlen.

A képen a boldog békeidők második, jelentősen gyengített kiadása mosolyog ránk vissza, amikor talán úgy tűnhetett némelyeknek a zsidó középosztályból is, hogy a dolgok majdnem úgy mehetnek tovább Bethlen alatt, ahogy a háború előtt mentek. Már messze-messze nem volt meg minden, de el lehetett hinni még pár röpke évig, hogy azért nagyjából minden megvan. De a történelemből nem lehetett szabadságra menniük a kép szereplőinek, bárcsak lehetett volna. 

Munkácsi család kiránduláson, 1915 →​

A dualizmus utolsó, már világháborús éveiben kirándul a Munk-Munkácsi család, Abbáziában, a korszak divatját követő ruhákban reprezentálva a polgári életforma fontos kellékét, az adriai vakációt.

Abbázia a polgárság, közöttük nem kis mértékben a zsidó polgárság kedvelt fürdőhelye volt a kettős Monarchia idején, egy országhoz tartozván Budapesttel, amolyan saját tengerpart. Schweitzer Gábor idézi is Szép Ernő és Szirmai Albert kupléját arról, hogy itt mindenki izraelita, / Zsidó a pápa és zsidó a czápa / Abbáziába,! Abbáziába”.

A zsidók, akik megjelentek a társadalmi érintkezés egyre több terében, sokan voltak maguknak és sokan voltak azoknak is, akiknek meg kellett szokni őket, a zsidók létszámának karikaturisztikus eltúlzása kedvenc vicce a zsidóknak maguknak éppen úgy, mint a szalon-antiszemitáknak. És ebből a motívumból bomlik ki a vers slusszpoénja is, hogy a tengerparton, míg a férj otthon dolgozik, a felhőtlen románcok következményeképpen „gyarapodik Izrael, hiába/ Abbáziába, Abbáziába”. 

Hochstädter Bora Balatonlellén, egy strand-tusoló mellett  →​

Egy a ’30-as évei második felében járó nő 1943 augusztusában, szokatlan módon nem fürdőruhában üldögél egy stégen a kissé sötéten hullámzó víz fölött, egy stégen egy tusolót fogva, Balatonlellén. Van a képben valami statikus és megnyugtató, de mintha lenne benne, vagy csak a dátum miatt látjuk bele, némi feszültség is. Az arc mintha gondterhelt volna. Ez a kettősség kíséri végig, láttuk, ezeknek a holokausztot megelőző hétköznapi képeknek a történetét. Ezt vette észre, erről beszélt a család fényképein alapuló 2019-es kiállításunk megnyitóján Krusovszky Dénes író: 

"Hochstädterék története, ahogy minden elveszett család története, szomorú. De nem volt az az életük. Akkor sem, ha tragikus eseményeket is meg kellett élniük, nem is egyet. Ha végignézünk a képeken, látni fogjuk, hogy közülük számos vidám pillanatokban készült. Ami, ha másra nem, arra mindenképpen figyelmeztet bennünket, hogy sem a bánat, sem az öröm nem egynemű, és pláne nem örökké tartó. Mivel egy család privát fotóiról beszélünk ma itt, gondolom számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb idézni fogom Tolsztoj híres kezdőmondatát az Anna Kareninából. Hát tessék: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” De szerintem nincs igaza, a boldogság is épp annyira sokféle és kiismerhetetlen tud lenni, mint a bánat. És az elmúlás sem jelentősebb, mint amilyen az élet maga volt. Ezért vagyunk most itt, nézzünk csak körül!"

Ez az 1943-as kép Balatonlelléről mindennek igazolása és illusztrációja.

Zádor István: Holt tenger, 1927 →​​​

Ez az alkotás Zádor István Izraelről szóló színezett ceruzarajzainak egyike. A halott part és a halott víz rajza, a vízé, amelyben valóban nem él meg semmi, ezért lett a magyar neve Holt-tenger, héberül jám hámeláhnak, Sós-tengernek hívják. A tisztán természeti tájban az élet nyoma a hajóroncs, azt, ami ma már újra faanyag pusztán, lassan újra a természet részévé válik, egykor nyilván emberek csinálták. Ráadásul az, aki szeretné, kettétört vázának roncsaiban akár egy vízi élőlény, egy óriási emlős gerincoszlopát is megláthatja, mintha egy állat teteme is lehetne a vízparton. Minden más azonban öröktől fogva halott a néma izzásban. A növényzetnek is csak az emléke kísért. A semmi poézise ez, jó nézni mégis. A kopár hegyeket, a kopár partot, a kopár és mozdulatlan víztükröt az Izrael-kép részeként. 

Zádor István képeinek jelentős része a mi múzeumunk gyűjteményében van. 

ZÁDOR ISTVÁN MŰVEI GYŰJTEMÉNYÜNKBEN →​

Hírlevelünk küldésének napján,  Áv hó 3-án van a Jahrzeitja, halálozási évfordulója verőczei Balázs Mórnak. Amit biztosan tudunk róla az az, hogy Óbudán, egyszerű zsidó családban született 1849-ben, Kohn Mózes néven. Ezen a néven ment Angliába tanulni, ahol nyilván lenyűgözte az ipari forradalom korát élő metropolisz megannyi modern vívmánya. Tanulmányai végeztével hazatért, és nagy lendülettel vetette bele magát az éppen világvárossá váló Budapest fejlesztésébe. A három kisvárosból 1873-ban egyesített Budapest lakossága a századfordulóig közel háromszorosára nőtt, s a rengeteg (addigra körülbelül 700.000) ember közlekedésének megoldása egyike volt a megoldandó problémáknak. Balázs Mór elképzelései nyomán indult el Budapesten az első villamos 1889 nyarán az Egyetem tér és az Orczy tér között, majd ugyanazon év ősszén a Podmanitzky utcai villamos. A millenniumi ünnepségekre a főváros elképesztő modernizációs tervekkel készült, s ezek egyike volt Balázs nagy álmának, az Andrássy út alatt húzódó földalatti vasútnak a megépítése. 1895-96-ban mindössze 21 (!) hónap alatt elkészült a kontinens első földalattija, mely a belvárost kötötte össze a millenniumi rendezvényeknek helyet adó Városligettel. Az ünnepségsorozat részeként az uralkodó a „székesfőváros fejlesztése, főleg pedig a villamos vasutak meghonosítása körül” szerzett érdemei elismeréseként magyar nemességet és a verőcei nemesi előnevet adományozta Balázs Mórnak és családjának: feleségének Deutsch Malvinának és négy gyermeküknek, Aurélnak, Károlynak, Verának és Pálmának. A korszakban 346 zsidó család kapott magyar nemesi címet, jellemzően a gazdasági és a tudományos életben elért eredmények elismeréséért. A nemesi címmel korábban együtt járó előjogokat ekkorra már eltörölte a polgári fejlődés, de a hagyományokat követve ők is kaptak „címeres levelet” szépen megformált, a nemességet érő dicsőséget megmintázó címerrel. Ezek a címerek számos érdekes új motívummal gazdagították a magyar heraldikát: Balázs Mór címerében például a földalatti vasút látható, a villamosítását szimbolizáló kis villámokkal.

A földalatti nagy elismerést jelentett a városnak is, hiszen ekkor még nem volt ilyen a nagy rivális Bécsben sem, de Párizsban és New Yorkban sem – az ő szakembereik később mind Budapestre jöttek tanulmányozni a megvalósult csodát. Balázs Mórt a siker és az elismerés ellenére is megviselte a megfeszített munka: az átadást követően nem sokkal szívinfarktust kapott, melyből már nem tudott felépülni, és alig 48 éves korában, külföldi gyógykezelése során elhunyt. Holttestét leplombált koporsóban, vasúton szállították haza, és a Keleti pályaudvarról szállították az abban az évben megnyitott Kozma utcai zsidó temetőbe. Síremlékét 2018-ban Budapest főváros, melynek közlekedésfejlesztési terve is Balázs Mór nevét viseli, a hitközséggel közösen helyreállíttatta. 

A Házi Segítségnyújtó Szolgálatról részletesen a képre kattintva olvashatnak