A világ összes antiszemita előítéletekkel foglalkozó érzékenyítő foglalkozása azzal kezdődik, hogy a zsidóként azonosított külső jegyek csacsiságok. Mert lehet zsidó a szakállás-kaftános, széles karimás kalapú ortodox is, de nem kevésbé a szőke, mosolygós, fiatal lány vagy fiú, a fekete, a fehér, a nagyorrú és a pisze, a vézna szemüveges és a kigyúrt egyaránt. Jó, de honnan jött akkor a szakáll sztereotípiája?

Első körben alighanem a Mózes III. könyvének 19. fejezetéből, a 27. versből, amely azt kéri a zsidóktól, hogy ne vágják egészen körbe a fejükről a hajt és a szakálluk végét se, hát, úgy is szokás magyarra fordítani, hogy ne csúfítsák el. Vagyis borotvával teljesen levágni nem lehet, penge nem illetheti tehát az arcszőrzetünket az előírás szigorú értelmezése szerint. A villanyborotva ugyan jelentősen megkönnyíti a dolgot, tehát – visszatérve az előítélet-ellenes megfontolásokhoz – vannak rendszeresen borotválkozó, simaarcú ortodox zsidók is, de az ultraortodoxia köreiben jórészt megmaradt a szakáll hagyománya, illetve a különböző méretű pajeszok meghagyása, amely szokás szintén ebből a szöveghelyből ered. Ez ma már a hovatartozás jelzése is, a szabályok szigorú komolyanvételét mutatja, ha tetszik, akkor jámborsági teszt. A kabbala hagyományától ihletett hászidizmus különös vonzalmat tanúsít az arcszőrzet érintetlenül hagyása iránt, a legnagyobb hatású kabbalisták egyike, a szent Ari, Jichák Lúria a 16. századi Cfátban különösen vigyázott az életéről szóló legendák szerint minden szál hajára, szakállára, gyermeke haját viszont a nagy talmudi rabbi, Simon bár Joháj nyughelyén – ő írta a kabbala fő művét, a Zohárt a hagyomány szerint. Meronban vágatta le a fáma szerint, ahol ma is, Lág báOmerkor, hároméves fiúk tömegeinek vágják le ünnepélyesen a haját. 

E heti kiemelt műtárgyunk különleges ajándékként került a gyűjteményünkbe a héten. A győri bencés levéltárban találtak két olyan dokumentumot, mely a szerzetesek szerint inkább ide tartozik, mint hozzájuk, ezért átadták a levéltárunknak. Ezek egyike egy Strausz Adolf 85. születésnapjára készített köszöntőlevél, melyet a már alijázott (azaz Izraelbe kivándorolt) magyar zsidó "jisuv" , közösség írt agg tanítójának, a Magyar Cionista Szövetség díszelnökének 1938-ban. A levelet a közösség számos tagja aláírta - a dokumentum szövege és az aláírások a képre kattintva, műtárgy-adatbázisunkban nagyobb felbontásban is megtekinthetőek, böngészhetőek. 

Erről a dokumentumról jutott eszünkbe egy másik, egy kilenc évvel korábban készült fénykép, melyen Strausz Adolf látható az elnöki pulpituson:  

A magyar zsidóság tiltakozó gyűlése a jeruzsálemi zsidóellenes pogrom ellen. Az elnöki emelvényen balról jobbra: Friedmann Ignác kormánytanácsos, Fischer Gyula főrabbi, Székely Ferenc udvari tanácsos, Osztern Lipót, a Magyar Cionista Szövetség elnöke, Kiss Arnold budai vezető főrabbi, Török Lajos egyetemi tanár és Strausz Adolf, a szövetség díszelnöke. A Budapesten 1929-ben a Gárdonyi testvérek által készített felvételt 2002-ben vásároltuk meg a gyűjtemény számára.  

Az első világháborút lezáró békerendszer változásokat hozott a Közel-Keleten is. Az 1917-ig a török Birodalomhoz tartozó Szentföld brit mandátumi igazgatás alá került. A britek eleinte támogatták egy zsidó nemzeti otthon megteremtését, s engedélyezték a cionista bevándorlás (héberül alija) keretében Palesztinába érkezők letelepedését. Ezekben az években több ezer, főként európai zsidó költözött Erec Iszraelbe (Izrael földjére), ahol a mocsarak lecsapolásával, a pusztaság termőterületté tételével új társadalmi-gazdasági modellt mutattak a Közel-Keleten. 1929 augusztusában a jeruzsálemi arab lakosság egy része késekkel és botokkal felfegyverkezve benyomult a jeruzsálemi Óvárosba, és megtámadta a már évszázadok óta ott élő zsidó közösséget. A zavargások átterjedtek más településekre is, sok zsidót megöltek, másokat otthonuk el hagyására kényszerítettek. A zsidó közösségek világszerte felemelték szavukat a mészárlás ellen. A magyar zsidóság képviselői tiszteletreméltó történelmi helyszínen, a régi képviselőház Sándor (ma Bródy Sándor) utcai épületében gyűltek össze, hogy tiltakozzanak hittestvéreik üldözése ellen.​

​Az 1929-es eseményekről egy korábbi blog-bejegyzésünkben is olvashatnak: 

Az Ómer-számlálás idején végképp tilos borotválkozni, a gyászidőszak egyik tiltó előírása ez, személyes gyász idején és a nyári három hétben is így van, amely Tammúz 17-ét választja el Áv havának kilencedikétől, a Szentély pusztulásának emléknapjától. A harmincharmadik napon azonban felfüggesztjük a tilalmat és mivel történetesen ezen a napon halt meg Simon bár Jóháj, ezért tartják a hajvágó bulikat és egyéb szórakoztató rendezvényeket Meronban. A cfáti kabbalisták szerint ez a hajlevágós szokás meglehetősen régi és bevett, de ránk csak a cfáti kabala hagyományozta. Mindebből úgy tűnik, hogy a hajkorona óvása valamiféle tisztasághoz, szentséghez kapcsolódna a zsidó képzeletben

A Tóra beszámol arról, hogy aki szeretne „názirrá” lehet egy időre, vagyis fogadalmat tehet, hogy tartózkodik a bor, szeszes italok fogyasztásától, kerüli azt is, hogy a halott test közelsége tegye tisztátalanná és a haját sem vágja le egy évig. Az első kettő fogadalom olyan jellegű, mint a papságé, csak szigorúbb, de a papoktól egyenesen azt kéri a Tóra, hogy ne hagyják gondozatlanul a fejüket, amikor belépnek a Frigysátorba. Vannak, akik azt gondolják a zsidó hagyományban, hogy a kócos hosszú haj, a torzonbort külső kevéssé vonzóvá teszi a názirt az ellenkező nem képviselői számára, így hozzájárul az önmegtartóztatásához, olyasmi ez, mint a szeszes ital fogyasztásának tilalma, de másfelől a hosszú haj ékessége volt például Dávid király lázadó fiának, Absolonnak, aki legendás szépség volt, hiú és becsvágyó, mint az édesapja és éppen olyan elbűvölő is (Dávid még későbbi ellenségét, Sault is az ujja köré csavarta hárfázó fiatalemberként) és éppen ezért sem tudtak meglenni, két dudás egy csárdában. A haja, ahogy a héber Biblia hangsúlyozza, különösen ellenállhatatlanná tette és a döntő ütközetben, amelyet apja ellen vívott, ez lett a végzete, fennakadt egy fán lovaglás közben, kiszolgáltatottá lett gyilkosának. Akárhogy is, a haj, ha nem is a hosszú élet titka a történet szerint, vonzó.

Annyira, hogy a Talmud egyik bölcse szerint a nők hajának látványa szinte már meztelenség, szemérmetlen dolog, el kell takarni. Vagy éppen egyenesen levágatni és parókát hordani helyette. Kertész Imre Kaddisa beszél el egy pillanatot, amikor észrevette, hogy jámbor nőrokona parókát hord, véletlenül, gyerekként, a zsidóság, egyáltalán a problémátlan identitás azóta is ebben a képben jelenik meg előtte, leleplezvén abszurditását: kopasz nő a tükör előtt piros pongyolában.

A paróka természetesen, világos és nem túl tág keretek közt, de mégis divatokat, típusokat, ízlést teremtett: tárgyak és tárgyak különbségei a túlzott aszketizmus ellen. A tárgykultúra jelentős részben mindig az egyformaság uralma elleni lázadás eredménye. 

Sámson olyan názir volt, aki helyett a szülei tettek egy életre fogadalmat, a hajában volt az ereje. Ez a hippi Herkules a héber Biblia egyik férfiideálja, hol gyengéd és kétségbeesett, hol agresszív érzelmi analfabéta. A Talmud híres rabbi-szereplője, Rabbi Johánán éppen ellenkezőleg, feminin karakterű szépség volt a hagyomány róla festett portréja szerint, azért nem juthatott be csak a legendás szépségű zsidó férfiaknak az ősatyákig visszanyúló all-star válogatottjába, mert nem volt szakálla. Jellemző rá, hogy a mikve bejáratánál üldögélt üres óráiban, hogy az onnan kijövő nők őt lássák először most, hogy újra élhetnek tisztán házaséletet, rá gondolhassanak majd közben és ez segítse őket szép és okos gyerekekhez. A Talmudot az ilyen rabbik kiegyensúlyozott önbizalmáról beszámoló részletek miatt is érdemes olvasni. Csak az a szakáll ne hiányzott volna.

Újabb csavar ugyanakkor, hogy Jákob és Ézsau párosában az ösztönlény Ézsau volt szőrös a civilizált, jólfésült mamakedvence ősatya, Jákob szőrösre kellett maszkírozza magát, hogy ellophassa az atyai áldást. Annyi csavar van ebben a történetben, mint egy jámbor zsidó göndör szakállban az Omer-számlálás 32. napján. De hát a hagyomány már csak szerteágazó, kócos, ezerféleképpen összegubancolódott hálózat.

És aki szívesen hasonlíthat össze szubkulturális szakálldivatokat, nézegessen az interneten hászid vagy hipszter-kvízeket az Omer-számlálás napjaiban. Tényleg nem könnyű mindenkiről megmondani.

Rabok legyünk vagy ne? A szabadság és akiknek nem kell.

Egyértelmű vajon, hogy jó szabadnak lenni? Mennyire vagyunk szabadok a hétköznapjainkban? Szabad-e az, akit a megélhetés kényszer tart a munkahelyén heti 40-60 órában? Szabadon döntünk-e arról, mit fogyasztunk, vagy a reklámpszichológia manipulál minket? Szabadok vagyunk-e a saját kényelmünk végett kitalált technológiától, bezár-e minket, és ha igen, akkor hová pontosan, a telefonfüggés? A zsidó hagyomány, a lélektan és a filozófia tele van egymásnak ellentmondó válaszokkal, ezeket teszi mérlegre Indries Krisztián terapeuta és Kapelner Zsolt politikatudós. Vári György moderál.

Az elmúlt héten, április 26-án a Városligeti fasor 40. számú házon emléktáblát avattak Gábor Marianne festőművész és férje, Rónai Mihály András költő, műfordító és publicista egykori lakásának megjelölésére. Az emléktábla avatásról beszámolt a Szombat​, mi pedig Farkas Zsófia írásával emlékezünk Gábor Marianne-ra. 

Ismeretlen festő: Strájmlis fehér szakállú zsidó férfi  

Szakállas zsidó férfiak portréiból sok van a gyűjteményünkben, most mégis egy szinte érdektelen festményt választottunk címlapképként. Azért döntöttünk így, hogy felhívjuk a figyelmet a múzeumokban jellemzően látható kiváló képek és különleges műtárgyak mellett a hétköznapok valóságára is: mert bizony, eleink környezetében nem Isidor Kaufmann vagy Daniel Oppenheim képei lógtak a falon, hanem ezek olcsó nyomatai, vagy esetleg névtelen kismesterek őket utánzó, a jellegzetesnek vélt zsidó vonásokat és viseletet bemutató portréi. Ebből van több, szépen jelezve, hogy a nagyvárosokba költöző, a régi zsidó hagyományoktól már elszakadó rétegek nosztalgikus vágyakozással gondoltak arra az elveszített világra, mely talán sosem volt úgy igaz, ahogyan látni szerették volna, de lakásukban azért ezekkel a képekkel is jelezték hovatartozásukat.  

(A strájmli a haszid férfiak jellegzetes, állati szőrméből készített fejfedője, egy példányát megtekinthetik gyűjteményünkben is ezen a linken.)