Távozol a Bálint Ház vezetéséből és kétlakivá válsz, ezentúl megosztod az idődet Bécs és Budapest között. Ugye azért nem veszed le a kezed rólunk, magyar zsidókról annyi évtizednyi intenzív figyelem után?
Nem, már ki is alakult nagyjából, mit fogok ezentúl csinálni. Az mindvégig világos volt számomra, hogy a Bálint Házat nem szeretném teljesen otthagyni, ha nem muszáj, és adódott is lehetőség arra, hogy együtt dolgozzunk a továbbiakban is. Nagyszerű utódom, Kenesei Marcell vezetésével elindult egy új stratégia megtervezése, és világossá vált, hogy a Bálint Ház legfőbb tevékenysége az innovatív közösségi programok szervezése, ezt támogatja majd egyfelől egy zsidó tudástár, másfelől egy közösségi háló. Ennek a zsidó tudástárnak, tudásközpontnak (majd kitaláljuk, mi legyen a neve) leszek én a koordinátora. Ennek a központnak a feladata az, hogy hozzáférhetővé tegye ennek a régi, nagyszabású civilizációnak a (még ha ez sokszor nem is így tűnik) ma is releváns mély és gazdag tudását, tapasztalatait. A közönsége elsősorban a magyar zsidóság jelentős többségét kitevő réteg lesz, azok, akiket szekuláris zsidónak szoktunk nevezni. Sokakkal beszélgettem erről, szerintem ezek az emberek nagyobbrészt nem szekuláris zsidók, vagyis még nem tudnak eleget hozzá, hogy szekulárisként határozzák meg magukat. Van valami laza, homályos kötődésük, de nem mennek el a zsinagógába. Vagy azt gondolják, hogy oda ők nem valók, hiszen nem tudnak semmit, nem tudják, hinnének-e bármit abból, amit tudniuk kellene. Világos, hogy ők a hatalmas többség, hozzájuk kéne szólnunk.
Mi kéne ahhoz, hogy a zsinagógák maguk keressenek választ erre a nehézségre? Mit tudnának tenni? Mit javasolnál, ha egy rabbi tanácsot kérne Tőled?
Azt mondanám, hogy próbáljon meg olyan dolgokról beszélni, amelyek összekapcsolják az emberek mai életét a zsidó szövegekkel és a beszélgetésre, vitára, közös gondolkodásra épülő zsidó szöveghagyománnyal és ne meneküljön, ne meneküljünk a szertartások „levezénylésébe”. Idegennek, érthetetlennek ható szertartásokkal nem lehet megfogni senkit szerintem, elsőre nem erre van szükség. Olyan zsidó közösségi tevékenységeket kell kitalálnunk közösen, amelyekben mindenki meglátja a feladatát, amelyekkel azonosítani tudják magukat, amelyben megtalálják, ami hiányzik az életükből. Olyan kérdésekre keresnek az emberek spirituális választ a judaizmusban, amelyek amúgy, a hétköznapjaik során foglalkoztatják őket: nagy, filozófia és kicsi, személyes, aktuális kérdésekre. A szertartásoknak szintén jelentésessel kell bírniuk, hogy lehetővé tegyék a bevonódást, és ne a kívülállás érzését erősítsék. De, persze, ezek mind legfeljebb problémafelvetések, én sem tudom a válaszokat, más sem, mindannyian csak keresünk. Illetve gyakran még csak nem is keresünk. Nem tudjuk, működne-e, mert senki sem kísérletezik, mindenki fél, hogy mások mit szólnának hozzá, ha valamit elhagyna vagy bevezetne. Én sem mertem sábbátkor programot csinálni, féltem, hogy valaki a fejemre koppint. Pedig nélkülözhetetlen lenne.
És akkor Te fogod most mindezt felvállalni mindenki helyett, amolyan zsinagóga nélküli Frici rabbiként?
Á, nem, azért nem, inkább az lesz a feladatom, hogy magam köré gyűjtsek olyan embereket, akik ezeket a tartalmakat el tudják készíteni, tudják tanítani, el tudják juttatni a címzettekhez, akik kreatívan, modernül, XXI. századian tudnak gondolkodni a zsidóságról és ezzel közel tudják hozni a hagyományt azokhoz az emberekhez, akiket ez érdekelne, csak még nem tudják esetleg. De többen mondták már, hogy miért nem leszek rabbi, nos, azért, mert nem szeretnék.
De miért nem?
Jó, ez attól is függ, mi az, hogy rabbi.
És szerinted mi az? Te hogy képzeled el az ideális rabbit, a lelki vezetődet?
Nagyon sokat tud, de nem csak abban az értelemben, hogy sok tárgyi ismeretre tett szert, be tudja kapcsolni a mondandóját a hagyományba, hogy legyen érzelmi és társas tudása is. Van empátiája és képessége arra, hogy közösséget építsen a körülötte lévő emberekből és megszólítson távolabb lévőket. Merjen sebezhető lenni és merje vállalni kifelé, folyamatosan tanuljon önmagáról és ismerje a világ zsidóságának a trendjeit is és tudja a dolgokat sokféle persepektívából nézni. Ne mondja soha, semmikor, semmilyen kényszer súlya alatt, hogy zsidónak lenni azt jelenti, hogy…, vagy ha mégis válaszolni akar rá, akkor legyen nagyon sok, egyformán érvényes mondata arról, hogy ez mi mindent jelent. Szigorú voltam.
Belőled mi hiányzik?
Nem érzek elhívást. Imádok tanítani, Tórát magyarázni, hiszek Istenben, egy transzcendens, felső lényben, ennél pontosabban nem tudom megfogalmazni, hiszem, hogy van olyan személyes elhívás, amely elindított egy kacskaringós úton, amelyen odáig, ahol én csatlakoztam, sok nemzedék léptei vittek el, akik már jártak ezen az úton, mielőtt én megszülettem volna. Hiszem, hogy van célja az utamnak, hogy a múlt nem csak vezet, de néha ki is siklat, letérít erről az útról, viszont nekem egyedül kell újra megtalálnom azt. Most azt hiszem, irányban vagyok, nincs okom rá, hogy rabbinak menjek.
Ha mához öt évre újra egymás mellett ülünk majd, mivel, milyen eredményekkel lennél elégedett? Miből tudod majd, ha jól végezted a dolgod?
Ha lényegesen, érezhetően több ember vesz majd részt a zsidó közösségi életben, mert lépten-nyomon zsidó karakterű, mégis releváns dolgokkal találkoznak. Az első Szarvas-nemzedék tagjai már családanyák, családapák, akik imádták a tábort, de azóta sem találnak semmi érdekeset, érdemlegeset, amit a közösség kínálni tud számukra, sem ők sem a gyerekeik. Ki kell találni a formáját, a kereteit annak, hogy mindenki be tudjon kapcsolódni a közösségbe, ne én csináljam, hanem együtt csináljuk, mindenki adja bele a tudását, legyen beleszólása, érezze a sajátjának. Izgulok egy kicsit, nagy feladat áll előttem.
Micsoda számít zsidó közösségi tevékenységnek? Ha elmennek több ezren meghallgatni a Dohány utcai zsinagógába Koncz Zsuzsát, az annak számít már?
Ez is az. A nemzedéki különbségek alapvetőek. Azok a tagjai a közösségnek, akik fiatalon hallgatták őt, tehát Koncz Zsuzsa nemzedéktársai a fiatalságukat egy olyan világban töltötték, ahol nem sok tere volt a zsidó művelődésnek, közösségi bevonódásnak. Ha voltak is kivételek, nekik fontos, biztos másnak is, hogy Koncz Zsuzsát hallgassák és, hogy őt a zsinagógában, zsidó közösségi térben, valamiképpen ismeretlen ismerősökkel, hasonló élettörténetű, családtörténetű emberek közösségében, egy ismerős és a családtörténethez köthető térben együtt hallgassák, otthonos körülmények között. Azt mutatták a belső kutatásaink is, hogy ahogy a Dohány utcai zsinagóga, úgy a Bálint Ház is afféle safe space sokak számára. Jó, ha valaki bejön a zsinagógába koncertre, de az a kérdés, hogy mi lesz a következő alkalom, hogyan kapcsolódik be, beljebb a közösség életébe, hogyan lesz aktívabb annál, mint hogy csak hallgató legyen. Fontos lenne, hogy részt vegyen valamiben, hogy ismerkedjen meg, működjön együtt másokkal. Ne csak hallgassa a zenét, hanem csatlakozzon a kórushoz például, próbáljon, lépjen fel ő maga is, mint Koncz Zsuzsa képzeletbeli hallgatója – ebből kellene minél több, illetve, a harmadik fázis az lenne, hogy ő maga is szervezzen be, vonjon be másokat. Vannak ma olyan zsinagógák, amelyek erre törekszenek, a Bálint Háznak is vannak ilyen kezdeményezései, egyes ifjúsági szervezetek is ezen az úton indultak el, de most még az út elején vagyunk. A szarvasi tábor nagyon nagy sikertörténet, csak a folytatását nem tudjuk kitalálni egyelőre.
Mit lehet tenni, hogy versenyben maradjunk a beláthatatlan, óriási szabadidő-eltöltési kínálattal és az atomizálódással, a bezárkózással szemben? Rengetegen panaszkodnak, jellemzően arra, hogy még ismerkedni sem lehet, annyira nincs közegük. Hiányoznak a közegek, a zsidók és nem zsidók egyaránt?
Igen, én is azt látom, hogy nagyon megválogatja mindenki, mire használja fel a szabadidejét, ez a ’80-as években, a zsidó reneszánsz idején, amikor én kapcsolódtam be a közösségbe ez még nem így volt. Az embereknek volt szabadidejük és szerettünk együtt lenni, ma már a hét legtöbb napján én is fáradtan érkezem haza és magamra zárom az ajtót, olvasgatok, tévézek, ülök a teraszon. Aztán ez elmúlt és a zsidó szervezetek lemaradtak róla, nem vették észre, nem követték a változást, hogy most már nagyon magas színvonalú, nagyon érdekes programokra van szükség ahhoz, hogy rávedd az embereket a részvételre. A ’90-es évek végére fokozatosan kiürültek az intézmények, szervezetek. Most próbáljuk meg, számos szervezetben elölről kezdeni a dolgokat, újratervezni. Valószínűleg kevesebb programot kell csinálni, koncentráltabban. Össze kell kapnunk magunkat, de ez össze is jön majd, én optimista vagyok. Újlipótvárosban például, ahol lakom, sok helyi kezdeményezés van már, persze, ez nyilván atipikus közeg sok tekintetben. Nyilván segítene a kapacitások összehangolása, hogy a nagyobb és a kisebb zsidó szervezetek ne egymás elől próbálják elszipkázni az érdeklődőket. Ne arra fordítsák az erőforrásokat, hogy párhuzamos programokat szervezzenek kooperáció helyett. És, persze, közösségi vezetőkre lesz szükség, ehhez pedig átgondolt, egymásra épülő fázisokból álló zsidó oktatásra, amely felkészült és nyitott rabbikat, judaisztika és hébertanárokat termel vagy integrál, ha külföldön tanultak. Illetve az informális oktatás utánpótlását kell biztosítani, ehhez pedig befogadó környezetet, valódi életpálya-modellt kínálni. Most a Rabbiképzőn bíztató folyamatok zajlanak, komoly tanárok érkeztek, maga a rektor, Vajda Károly, vagy Komoróczy Szonja, Balázs Gábor. Mintha a stratégiai gondolkodás is elkezdődött volna, de azért még nagyon az elején járunk ennek a sürgető folyamatnak és a magyar történelem rossz mintái megjelennek a magyar zsidó közösségben is, szóval összességében nagyon óvatosan vagyok optimista, de hátha. Csak fel kell hagyni a bezárkózó kommunikációval, hogy az legyen a fő üzenet, hogy nő nem lehet rabbi és hogy a vegyesházasság meg van tiltva, hogy minden tilos és semmit sem lehet. Jó lenne arról beszélni kicsit többet, mennyi mindent lehet, mennyi lehetőséget, utat nyit meg a zsidóság vallása, kultúrája.
