Júda élete talán még a reflektorfényben lévő „címszereplő”, József meséjénél is kalandosabb a héber Biblia „nagy történetében”, az első zsidó családi szappanopera, nemzedékeken átnyúló családregény utolsó felvonásában, József és testvérei történetében, amelyet nem véletlenül imád a tömegkultúra is.

József elkerül Egyiptomba rabszolgának és ahelyett, hogy az ő sztoriját követnénk, az elbeszélés hirtelen megszakad és megtudjuk, hogy Júda is elhagyta a családját, röviden vázolja a Biblia az élettörténetét, házasságát, gyerekei születését, kiházasításuk kísérletét, megözvegyülését, fiai halálát és így tovább, közben József vár rabszolgaként Egyiptomban a saját története folytatására. Júdát egy Támár nevű kánaáni nő tanítja önismeretre, miközben Józsefet saját egyiptomi tapasztalatai, hogy a nagyjelenetben ők találjanak egymásra, lezárva a bibliai Száz év magány történetét egy látványos happy enddel.

Júda lemenői később lassan átveszik a főszerepet, az ő házából származik majd Dávid király, akinek királysága örök és a messiási időkben újjászületik majd. Júdát haldokló édesapja nevezi búcsúszavaival oroszlánnak, Dávidról is azt jegyzi fel Sámuel második könyve, hogy oroszlánszívű volt, így jegyződik el örökre a judaizmus a nagyragadozóval, Júda egykori és leendő királyai az állatok királyával, a most telő Áv hónap, a gyász és vigasztalás hónapjának aszcendensével.

A nagy bibliai családtörténet, amelyet József és Júda egymásra találása zár le, éppen azt tanúsítja, hogy az ember nincs kiszolgáltatva a csillagok hatalmának, családtörténete kijelöli választási lehetőségeit, de választásaiban szabad és happy enddel zárhatja le a Száz év magány történetét. A zsidó hagyomány szerint Jákob leszármazói kiszabadultak a csillagok, a sors uralma alól azzal, hogy Istent és vele a döntés félelmetes szabadságát választották. A jövendőmondás, varázslás, a kiszámíthatatlan szabadság uralásának minden kísérlete meglehetősen szigorú elbánásban részesül a Tórában.

A zsidóság, története során, mégsem szabadulhatott a csillagok vonzásából, főleg misztikusabb hajlamú korszakaiban foglalkoztatta az asztrológia, a mázál szónak, amelyből a magyar mázli szó ered, csillagállás az elsődleges jelentése. Szorongató korokban, amikor másban egyre kevésbé, egyre inkább csak a szerencsében, a mázálokban bízhatunk.

Sámson, a legvadabb zsidó, puszta kézzel tép szét egy oroszlánt és a bendőjében talált mézből tenyerében visz enni a szüleinek. Kontrollálatlan erő és meglepő gyengédség hihetetlen együttállása ez a pillanat, amelyről a világhírű izraeli író, David Grossman önálló, magyarul is olvasható könyvet írt Oroszlánméz címmel.

Nagymacska-összeállításunkban a fentiek szellemében olvashatnak híres zsidó Arielekről, vagyis Isten oroszlánjairól az izraeli rock édesapjától, Arik Einsteintől a modern kabbala megálmodóján, a cfáti szent Árin keresztül Arik Brauer képzőművészig, aki egy haifai bevásárlóközpont homlokzatára festette fel Ádám és Éva „fogyasztói megkísértését”, a világ legnagyobb falfestményét, és fellép még a Zsidó Múzeum oktató-oroszlánja is. Frazon Zsófiával pedig egy másik nagymacska, a tigris kortárs nagyvárosi ikonográfiájáról beszélgettünk, saját hétköznapjaink tigriseiről.

Jó olvasást, jó szombatot, mázel tov! 

A domborított szívvel és fekvő oroszlán alakjával díszített ezüsttáblákba kötött Bibliát Löw Lipótnak ajándékozták hívei, amikor 1850–ben megvált a pápai közösségtől.

Löw Lipót jelentős szerepet töltött be a magyarországi zsidó közösségek modernizálásában. A morvaországi származású Löw Nagykanizsán, Pápán, végül Szegeden volt rabbi. Lelkes híve volt a zsidó emancipációnak, s ehhez fontosnak tartotta a zsidó közösség magyarosodását és a szertartások megreformálását is. Az elsők között prédikált magyarul, és a szertartások során orgonát is használt. Az 1848-as szabadságharcban tábori rabbi volt, amiért a szabadságharc bukása után börtönbe zárták. Ő alapította a Ben Chananja című zsidó tudományos folyóiratot, amely a korszakban európai jelentőségre tett szert.

Pápai hívei ezüst bibliakötést ajándékoztak neki búcsúzóul, miután négy év pápai rabbiság után Szegedre költözött. A kötéstábla egyik oldalán domborított szíven héber betűs német/jiddis felirat van: „Cum andenken von zammlikhen mitglidern der sohre tov cu Papa 1850.” (Emlékül a jót kedvelők valamennyi tagjától, Pápa, 1850. A másik oldalán fekvő oroszlán alakja látszik. Az oroszlán alakja a zsidó ikonográfia jellemző gyakorlatának megfelelően a tulajdonos (Löw) nevére utal. A kötéstábla héber és latin betűs könyvek bekötéséhez is használható. Latin betűs könyveknél a címlapon a feliratos szív látszik, míg a héber betűs könyvek olvasási irányának megfelelően ekkor az oroszlán–motívum van a címoldalon.

A műtárgy adatlapja: http://collections.milev.hu/items/show/28530

Négy Ariel (Isten oroszlánja) és Lőw, négy méltán híres zsidó, akiket oroszlánokról neveztek el és méltónak bizonyultak a nevükre. 

Isten száműzetése és a megváltás: a zsidó modernitás misztikus oroszlánja

Aki járt már néhányszor péntek esti istentiszteleten, legalább egy dologra, egy fülbemászó dallamra jól emlékszik, a „lehó dajdira” vagy „lehá dódira”, valahol a szertartás közepén. A dal meglehetősen hosszú, de – ha megnézi az ember a magyar fordítást az imakönyvben, látja – csak két kis versszakon keresztül foglalkozik a szombattal, amelyet köszönt, utána rátér arra, ami igazán érdekli, a Messiás érkezésére.

A szombatfogadás mai szertartását tulajdonképpen az 500 évvel ezelőtti Szentföldön, a mai Észak-Izraelben, Cfát városában találták ki, a spanyol kiűzetést követő évtizedekben. Az érdekelte őket, hogy hány csapását kell még elviselni a száműzetésnek, mielőtt eljön végre a Messiás. Hogy miért teszi ezt a Seregek Ura az ő választott népével? Hogy miért van a világon rossz, ha Isten jó és Isten mindenható? Mi ment tönkre a Teremtésben és hogyan tehető jóvá?

Erre válaszol a korszak nagy cfáti kabbalistája, Rabbi Jichák Lúria, ARI, az oroszlán. Ő maga majdhogynem semmit sem írt, jórészt tanítványa, Hájim Vitál feljegyzéseiből ismerjük mitikus, mély, nehezen követhető elgondolásait, amelyekre a Zohárt, a középkori spanyol kabbala nagy művét tanulmányozva jutott.

A történet a végtelen Isten összehúzódásáról szól, aki lenni engedi a világot és lemond arról, hogy minden legyen mindenben azért, hogy mi létezhessünk. A teremtés edényei azonban széttörnek az isteni energiát közvetítve és az Isteni szikrái aláhullanak, a „héjak” alá szorulnak. Az önmagáról részben lemondó Isten a teremtés miatt száműzetésbe kerül, igen, maga Isten is száműzetésben van, nem csak a népe. A Megváltás Isten száműzetésének megszüntetése lesz. Az, ha a héjak alól sikerül felemelnünk az isteni szikrákat a parancsolatok betartása, a világ megjavítása révén. A tikkun olam, amelyet a szociális igazságtalanságokat felszámolni vágyó zsidó aktivisták annyit emlegetnek, a modern, luriánus kabbala közvetítette nekünk.

Amikor Sábtáj Cvi, a nagy modern ál-Messiás kitért moszlimnak a Lúria életét követő században, volt, aki úgy értette, lemegy a „héjak” alá az Isteni szikráiért. A hagyomány elleni lázadás a messianisztikus hagyományból indult ki sokak szerint.

A magányosan meditáló misztikus, a szent ARI félelmetes oroszlán volt, megváltoztatta a zsidó történelmet a zsidó képzelet foglyul ejtése által Gershom Scholem szerint a zsidó modernitást készítette elő.

Löw – Arszlán Pesten 

A pesti közösség rabbija az 1848-as forradalom előtti mozgalmas évtizedben a morvaországi születésű Schwab Löw volt, aki a morvaországi Prossnitz rabbiszékét adta fel a pestiért. A korszak legjelentősebb közép-európai rabbijainál, a nikolsburgi Mordeháj Benetnél és a pozsonyi Schreiber Mózesnél tanult, de emellett jelentős világi műveltségre is szert tett. Amikor 1836–ban Pestre jött, itt már majd’ tíz éve betöltetlen volt a rabbihivatal, mert az első pesti rabbi, Wahrmann Izráel halálát követően a reformpártiak és a konzervatívok nem tudtak megegyezésre jutni a megfelelő rabbi személyét illetően. Schwab Löwnek végül mindkét zsinagógában prédikálnia kellett, a konzervatívban jiddisül, a haladóban pedig irodalmi németséggel. Lelkes híve volt a zsidók emancipációjának, és a negyvenes években a magyarosodásnak is, olyannyira, hogy nevét Löw helyett magyarosan Arszlánként – mindkettő jelentése oroszlán – használta. 1837-ben még József nádor felépülése alkalmából mondott hálaadó díszbeszédet, ám 1849-ben már a Habsburg-ház trónfosztását köszöntötte, amiért később hat hetes fogságra ítélték. A pesti közösség az ő rabbisága idején határozta el egy új, haladó szellemben berendezett reprezentatív zsinagóga felépítését a Dohány utcában, amelynek felavatását már nem érhette meg.

Arik Einstein, az izraeli rock halkszavú, szerény királya

Először is végy – legalább gondolatban, ha máshogy már úgysem lehet – egy Cseh Tamást. Ez a legfontosabb. Aztán adagolj hozzá némi folk-rockot, mondjuk, egy kis Bródy Jánost a taoista ihletésével, a tanító-guru ambíciók nélkül, Szörényi Leventével. És ha volna, fontos lenne még egy magyar Bob Dylan. Körülbelül megkapod, mit jelent, mit jelentett Arik Einstein Izraelnek.

Konstatálós rock. Szerelmesek vagyunk és elmúlik, messze vagyunk és hazavágyunk, de nem nyafogunk, csak úgy megemlítjük. Hogy ez van. Felnőnek a gyerekek. Hirtelen üres lesz újra az életünk, csak már nem áll előttünk semmi. Ne aggódj, jó lesz együtt megöregedni. Lassan történnek a dolgok. Mindenféle, meglepő, mégis ismerős érzések jelentkeznek, nehéz, de végül minden jó lesz, mert lesz valahogy és minden, ami már valamilyen, emberi, az jó.

Ilyen volt Izrael, amikor még kamasz volt. Fanyar, nyers, kétkedő, mégis bizakodó. Arik Eistein nem politizált, nem ezzel foglalkozott, Izrael közérzetét énekelte ki egy szál gitárral halkan maga elé dörmögve. Egy kamasz ország kapott nála hangot a ’60-as évektől fogva. Egy nemzedék, amelyik szinte egyidős volt az országgal. Ahogy Cseh Tamás – Bereményi Géza – megállapította, hogy „a 60-as években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma”, úgy beszélt, még sokkal szelídebb iróniával és gyengéd szeretettel Arik Einstein Izraelről közérzet-lírájában.

A virággyerekek izraeli himnusza, az Áni veÁtá, én és Te átalakítjuk majd a világot. Elkezdjük, aztán majd jön mindenki. A pionírok lelkesedése a hippikorszak szelídségével ötvözve. Aztán világossá lett, hogy az élet tényleg egyszerű, csak nehéz. És azért így is szép.

Ha egy nemzedék és egy ország éppen egyidősek, a nemzedék hangja az ország hangja lett. Nézzenek bele bármelyik klipje, száma kommentjeibe a videómegosztókon. Hét évvel a halála után búcsúznak tőle úgy ezrek, hogy az ő dalaival gyászolják vagy – koruk függvényében – ünneplik saját fiatalságukat a legkülönbözőbb nemzedékek. Ez szólt, amikor messze voltam, amikor megérkeztem, amikor megismertem, amikor elváltam tőle. Arik Einstein mintha mindig ott lett volna, amikor történt valami fontos Izrael lakóival, ő marad örökre Izrael elmúlt kamaszkora.

Az oroszlánok alapvetően nyugodtak, szelídek, csendesek és halkak. Tehetik, mert ők a legnagyobbak. Amilyen Arik Einstein is volt.

Egy 91 éves osztrák oroszlán és a világ legnagyobb falfestménye

Hermann Brochtól Joseph Rothig, Sigmund Freudtól Stefan Zweigen át, mondjuk, a kortárs Robert Menasséig: alig felmérhető, hogy a szomszéd Ausztria milyen kivételes központja volt a zsidó kultúrának a 19. század utolsó évtizedeitől az Anschlussig és valamelyest még tovább is. Nem is annyira Ausztria, elsősorban Bécs. A magyar baloldali írók menedékhelye, a vörös Bécs, köztük Déry Tiboré vagy Sinkó Erviné. Aki valami igazán nagyszerűt akar olvasni erről a Bécsről, a huszas évek Bécséről, Elias Canetti fantasztikus életrajzát, vagy Joseph Roth írásait kell forgassa. 

Mindezt azért mondtuk el, mert egy idős oroszlán még ennek a világnak az örököse, Arik Brauer, a 91 éves festő, költő, énekes és táncművész, aki Bécsben és Észak-Izraelben, Haifa mellett él. Litván zsidó bevándorlók gyerekeként született Bécs Canetti-korszakában, 1929-ben és a háború után alapított „fantasztikus realista bécsi iskola” egyik világszerte elismert tagjává vált, realizmus és szürrealizmus elegyítésével kísérletező művészete révén.

Épülethomlokzatok megálmodója Bécsben és Izraelben, főleg Haifa környékén. Lebilincselően, nagyszabásúan áhítatos és szemtelen az egyik haifai nagyáruház homlokzatán megcsodálható falfestménye, az Ádám és Éva az Édenkertben. A fogyasztás paradicsomának hívogató képe az első, még oly puritán, megkísértett és elbukó fogyasztókat mutatja be a történelem hajnalán, érdemes összeolvasni egy másik kontinens másik zsidó és szürrealista ihletésű alkotójának látomásával, Allen Ginsberg Nagyáruház Kaliforniában című versével. A bevásárlóközpont „freskója” a világ legnagyobb méretű falfestménye. 

Lánya, Timna Brauer jazzénekes szintén két világ, Ausztria és Izrael polgára.

Ariel - A Zsidó Múzeum oroszlánja

Ariel, az oroszlán 2019-ben született és 2020-ban már be is költözött hozzánk a Zsidó Múzeumba. Azzal a céllal érkezett, hogy a múzeumban dolgozók munkáját segítse legjobb tudása szerint. Mivel nagyon szeret játszani és új dolgokat felfedezni, ezért először arra gondolt, hogy szívesen segítené a múzeumpedagógusok munkáját. Ezért el is kezdte felfedezni gyűjteményünket. Ahogy sorra ismerkedett a különböző izgalmasabbnál izgalmasabb műtárgyakkal, egyre többször vette észre, hogy rajta van a tárgyakon. Tulajdonképpen megtalálta magát mindenhol: fűszertartókon, hanukai menórákon, tóraszekrény függönyökön, imakönyvekben és természetesen a tóradíszeken is. Ekkor született meg az az ötlete Arielnek, hogy bemutatja a gyerekeknek, fiataloknak ezeket az izgalmas tárgyakat, legelőször a tóradíszeket.

Ariel segítségével végigjárható egy kis séta a kiállításban, amely során a tóradíszekkel és a rajtuk látható ikonográfiai elemekkel lehet ismerkedni. De nem csak a különböző díszek szerepét mutatja be Ariel, hanem azt is, hogy a rajtuk látható minták mi mindent adhatnak az egyes tárgyak jelentéséhez. Például a zsidó kultúrában az oroszlánnak is különleges szerepe van, hiszen az erőt, a hatalmat, a bölcsességet, és sok esetben magát a zsidó népet szimbolizálja. A tárgyak megismerését egy játékos kiadvány is segíti, melynek címe: A tóradíszek titkai, és természetesen Ariel is szerepel benne. Így lett Ariel a múzeumpedagógiai csapat része, és ő is várja szeretettel a hozzánk érkező fiatalokat egy izgalmas felfedezőútra.

A tigrisek valóban köztünk élnek, a spájzban vannak? Hogyan népesítik be a mi világunk tárgykultúráját a veszélyeztetett nagymacskák, mit jelent a használatuk, fontos-e, hogy nőstények vagy hímek, hogyan kerültek be a magyar pásztorkultúrába és miért nem jelennek meg zsidó képeken, szövegekben? 

Elsősorban a kortárs hétköznapok tárgykultúrájával foglalkozol, a múzeumra pedig szeretünk úgy gondolni, mint régi korok reprezentatív tárgyainak gyűjtőhelyére. Miért érdemes a mindennapok tárgyait megőrizni, muzealizálni, miért érdekes, mit tudunk meg belőle? 

Frazon Zsófia: Ez mindig is meglévő muzeológiai gyakorlat volt. A múzeumot nem csak a művészet vagy a történettudomány felől szemlélhetjük, a néprajz és a kulturális antropológia ugyancsak kialakította a maga múzeumát és egészen más szemlélettel fordult a kezdetektől fogva a tárgyakhoz és az emberekhez. Nem feltétlenül a híres emberek és a nagy események voltak érdekesek, hanem sokkal inkább egy nagyon különös és meghatározhatatlan, a nemzet ideológiájához illeszkedő, népként jelölt társadalmi réteg hétköznapjai. Tehát a néprajztudományban alapvetően benne van, hogy elfordul a nagy eseményekre koncentráló, eseményközpontú és “kincs-szemléletű” muzeológiától. Mondjuk úgy, hogy társadalmi muzeológia, ami viszont már eleve nemcsak a múlt felől közelít a társadalomhoz, a mindennapokhoz. Váltás ott érzékelhető, amikor tudatosan kialakítja a néprajzi muzeológia a jelenkutatás módszereit, ami alapvetően különbözik az archívum és gyűjteményalapú muzeológiai munkától. 

Talán ehhez a kérdéskörhöz tartozik az, hogy hagyományos értelemben vett gyűjteményt egyre nehezebb építeni a virtualitás egyre nagyobb térnyerése miatt, például egy irodalmi múzeum nehezen fogja tudni eltenni a kortárs írók levelezését az e-mailjeiből vagy a messengerből. Ez meg fogja változtatni a tárgykultúrához fűződő viszonyunkat? Ráadásul most a múzeumok világszerte bezártak és online működnek. 

Az biztos, hogy a digitális kultúra teljesen más gondolkodásmódot igényel, és egészen más módszertan és szemléletmód kell ahhoz, hogy ezt jól tudjuk integrálni a múltorientált és tárgygyűjtemény alapú tudáshoz. Mindenféleképpen fontos, hogy mások a médiumok, más a kommunikációs forma, és virtuális a világ: de fontos, hogy ezek a terepek és források tudjanak kommunikálni azokkal a hagyományosabb múzeumi médiumokkal, amelyek alapvetően tárgycentrikusak. A források esetében azonban az, hogy a tudás és a tapasztalat papíron van vagy virtuális, az információtartalom szempontjából tulajdonképpen mindegy. Ami viszont nem szabad, hogy megtörténjen: hogy egy az egyben áttevődik a múzeumi élmény vagy tapasztalat egy virtuális, online térbe. Most, hogy átéltük, hogy a múzeumokban is átmenetileg megszűnt a személyes találkozások lehetősége, még világosabb, hogy ez így tartósan nem működik majd, ahogy a színház sem működik a személyes találkozás tapasztalata nélkül, a színházakban sem pótolják az online közvetítések vagy a felvételek azt a típusú színház-élményt, amelyhez szokva vagyunk, amit szeretünk. A múzeumok esetében is nagyon nagyon fontos lenne kidolgozni azokat az új stratégiákat, amelyek lehetővé teszik mindennapi, tapasztalati, fizikai térre fordított működést, és a múzeumhasználókkal való személyes találkozást. Nem vagyok orákulum, nincs nálam a csodaszer erre vonatkozóan - bár lenne -, nem tudom, hogy ez majd hogy fog történni, de biztos, hogy nem lesz az elégséges a virtuális környezetben mozognunk. Gondoljunk bele a saját emberi kapcsolatainkba! Egy ideig megvoltunk az online platformokkal a személyes és munkakapcsolatainkban, de amikor először láttuk egymást végre egy kávézóban, világossá vált, hogy ezt semmi sem pótolhatja igazán. Az viszont szerintem nagyon jó – annak ellenére hogy nem szeretem az életben a kényszerű és robbanásszerű változásokat -, hogy az intézmények és a munkatársak jelentős része megtanult alapszinten online kommunikációs platformokat használni, és megtanultunk “fenntartható” online kapcsolattartás stratégiáit: milyen tartalmak kiküldhetők, feltehetők, lájkolhatók. 

Jó példája mindennek, hogy egy facebook-csoportban közösen építesz gyűjteményt, keresel hétköznapi tárgyakon tigriseket a “látogatókkal”, bevonod őket. Azért is beszélgetünk, mert éppen Áv hónapja van a zsidó naptárban, amely egy másik nagymacska, az oroszlán jegyében áll. Mit jelent a tigris, illetve az oroszlán figurája nekünk, a kortárs közkultúrában, itt és most? 

A hímoroszláné, bocs, de a nőstényoroszlán senkit nem érdekel. 

Akkor térjünk ki a gender-problémára is. 

Hogy ez az egész tigristörténet ma, 2020-ban miért érdekes, azelőtt bevallom őszintén egy icipicit én is megrökönyödve állok. Ez a “gondolta a fene” tipikus esete. A Tigristár alaptörténete csak annyi, hogy egy frappáns mondatot kerestem egy múzeumtudományi beszélgetés sorozatcímének. És ezt egy angol múzeumkritikus szövegében találtam meg, ami úgy hangzik: „A tigris a múzeumban, az tigris a múzeumban, és nem a tigris”. Ebből jött a címötlet, és ezt követte spontán kezdeményezésre a tigrisgyűjtés. Eleinte csak hobbi-tevékenységnek tűnt, de most már a 690 tigrisnél és kapcsolódó történetnél tartunk. És a tárnak lassan kezd kirajzolódni egy érdekes történeti és kortárs mintázata: miként tűnik fel a tigris a logókon, az utcák elnevezésében, mindennek milyen művészettörténeti, történeti, vallási utalásrendszere van. Vannak szuper és „megveszekedett” kutatók, akik nagyon szépen tudják illeszteni a különféle tudásokat. Izgalmas terep a kortárs művészeti kontextus is, ahol például a nemek kérdése, a gender-kérdés is előkerül. Az oroszlánoknál az állatok biológiai neme egy nagyon erős szimbólumból, a sörényről jól leolvasható. A tigrisnél ez így nem áll fenn. Amikor látunk egy tigrist, és nem tudjuk megállapítani, hogy hím vagy nőstény, akkor tulajdonképpen a szerző dönt arról, hogy fontos-e neki, hogy az állatnak mi a társadalmi identitása. Ha igen, akkor erre tesz utalásokat; például rátesz a nősténytigrisre két cicit, átviszi az emberek világába, erotikus olvasatot ad  neki. És gyakran  válnak rajzfilmfigurává az állatok. Ilyenkor, annak ellenére, hogy felnőtt tigrist ábrázolnak (lásd Micimackó), valahogy mégis gyermekinek érezzük a történetet és a figurát. És ilyenkor szinte mindig mindegy, hogy fiú vagy lány.

A tigris kora is érdekes kérdés, nagyon szépen keresztezi ebben az emberi tudás az állat ábrázolását.  A tigris esztétikai felület is, gyönyörű: a testfelépítése, a szőrzete, elképesztő a gyorsasága. Tulajdonképpen a természetben nincs ellensége (csak az ember), és ebben nagyon hasonlít az oroszlánra. Dominancia-jel is. 

Az nekem is feltűnt, hogy ezek szinte mindig hím állatok, ez egyértelmű nyilván az oroszlán esetében, de ha bárhol találkozom más nagymacska-ábrázolással, valahogy fel sem merül bennem, hogy esetleg nőstény állat lenne. A nagymacskák egyik jellemzője, ahogy az előbb mondtad, hogy nincs természetes ellenségük. Vajon a dominancia jelzéséhez egyezményesen társítjuk a nemet? Aki domináns, az szükségképpen hím?

Vagy pedig nem beszélünk arról, hogy milyen neme van, hanem valahogy evidenciának tekintjük, miközben persze a nőstény ugyanúgy gyors és ugyanúgy szép, persze nyilván kisebb testalkatú. 

Mi a helyzet a zsidó tigrisekkel? 

A zsidó hagyományban nem ismert állat. Toronyi Zsuzsa, a Zsidó Múzeum igazgatója írt erről a projekt részeként (NEM A TIGRIS 198_201 számon olvasható a tárban): a mintázatról, a fordítás hibáiról és a hiányról. De az tud fontossá, jellé válni, ami hiányzik: ahogy a tigris a zsidó hagyományból. A régi szövegekben, amikor az utazás nehézkes volt és médiumok sem közvetítettek távoli látványokat, az, ami nincs jelen, nem jelenhetett meg, vagy csak nagyon furcsa, elgondolkodtató (tk. nagyon kreatív) formában. A nagymacskák beazonosításánál például rá vagyunk utalva a szövegértelmezésre, mire gondolhattak. Megmutatkozik ilyenkor, milyen tapasztalatokból születik egy-egy kultúra egyezményes képi világa, és hogyan válik el a hétköznapi tapasztalattól később. Akárcsak a zsidó képi kultúra emberarcú oroszlánjainál. 

A ténylegesen ismert nagymacskák lassabban válnak szimbólumokká, jobban köti a fantáziát, hogy ténylegesen milyenek? 

Ahogy most így mondod; abszolút. Ha valamiről van tapasztalati tudásunk, és ábrázolunk, akkor számíthatunk mások tudására is. Tehát nemcsak a létrehozás, hanem az olvasás is ugyanazon a tapasztalaton alapul. Ilyenkor sokkal kevesebb információ képrevitelére (vagy leírására, mert itt a szöveg meg a kép azért az sok esetben szerintem összeér) van szükség. A hétköznapi tapasztalat megléte vagy hiánya nagyon erős kép- és szövegformáló erő. Mit emel ki a kép vagy szöveg, mit hangsúlyoz? Miért választ olyan állatot, amelyet nem látott élőben? A magyar pásztorkultúrában, nálunk a Néprajzi Múzeumban például van egy sótartó; egy vadászjelenettel (NEM A TIGRIS 004), amin van egy madár, egy szarvas, egy őz és egy „tigrisnek látszó állat” is. Miért van a magyar parasztkultúrában egy sótartón a vadászpuska, a szavas és az őz után egy tigris? Nyilván mert az egész reneszánsz képkultúra, a nemesi címerek, a mennyezet-ábrázolások, a ponyvanyomtatványok vagy a tarot-kártya képként közvetítették ezt a lényt. Egészen biztos, hogy a 19. század közepén egy egy pásztor nem látott tigrist, hacsak nem egy olyan birtokon dolgozott, ahol a gróf vagy a báró volt afrikai vadászaton, lőtt egy tigrist, és otthon kitömött vagy kiterített egzotikus zsákmányként tartotta. Névtelen alkotások esetében már szinte lehetetlen ezeket a kapcsolatokat kideríteni. Ami látszik, hogy személyes tapasztalata nem lehetett tigrissel, így viszont rendkívül kreatív a kép. Volt fantáziája, hallott egy történetet és elkezdte lerajzolni. Így képzelem. Szerintem a tarot meg a cigánykártya ebben biztos, hogy nagyon fontos közvetítő médium volt a paraszti kultúrában.

Régen kevésbé láttak tigrist azok, akik távol laktak az élőhelyeitől, kérdés, hogy mi a Covid utáni világban mennyit utazunk majd, mennyire változtatja meg a nyugati világ életmódját, ami történt, mi jön most. Szerinted?  

Mindannyiunk élete változni fog. És igen, oda kell figyelnünk az utazási szokásainkra is, de ez messze nem a legfontosabb kérdés most. Sokkal inkább azoktól a nagyon drámai társadalmi változásoktól tartok, amelyek az elkövetkezendő éveket nagyon komolyan meg fogják határozni. És már ma is zajlanak társadalmi drámák. Ez elég komolyan érinti majd a tigriseket is – a vadon élőket és a múzeumiakat is.

Nem a tigris múzeumi gyűjtőkampány: https://www.facebook.com/groups/963214647358445/

Egy kis fejtörő eddigi hírleveleink tartalma alapján: