Az új polgári év hete véletlenül egybeesik egy új könyv kezdetével a zsinagógai év Tóra-olvasó ciklusában, most kezdtük el Mózes második könyvét. Családból néppé váltak a történet hősei, létszámukat tekintve legalábbis, Egyiptomban és néppé, kulturális közösséggé is válnak majd nemsokára, a pusztában, A Szináj-hegye alatt. 

A könyv első hetiszakasza azonban jórészt még egy családtörténetet mesél el, Mózesét. Aki olyan korban született erre a világra, amikor zsidó fiúként megszületni halállal büntetendő bűnnek számított. A hagyomány szerinti első zsidóellenes népirtási kísérlet idejében. 

Mózes azonban mégis, mindennek ellenére megszületett, és az édesanyja, amikor halálos veszélyek közé megszülte őt, „látta, hogy jó”. Akármi is zajlik körülötte, bármi történjék is vele és velük, az ő gyereke jó. A feltétlen anyai szeretet, az első, életre szóló megerősítés gesztusa egyértelműen a teremtés művét ismétli, azt, amikor Isten állapította meg azt az egész teremtett világáról a Tóra legelején, hogy az “jó”. Minden születés tehát a teremtést ismétli a Tóra szerint, tehát minden anyai elfogadás, megerősítés Istennek a világot jóváhagyó gesztusaként is értelmezhető. Mózes nemsokára elszakad az édesanyjától, a Fáraó udvarában nő fel, de ez a megerősítő gesztus vele marad. 

Nem volt ez mindig így ennek az immár néppé vált családnak a történetében. Izsák nem tudott leválni az édesanyjáról, az édesanyja emlékéről sem, amikor megismerni Rebekát, az édesanyja sátrába vezeti be, szimbolikusan azt kéri tőle, hogy feleségként töltse be eltávozott édesanyja szerepét is. Ez sok mindent megelőlegez – Woody Allenig és Philip Rothig menően – a jiddise mámék és gyerekeik, főleg fiaik lelki dinamikájából. 

Rebeka maga óvó, túlféltő édesanyja, jiddise máméja lesz az egyik fiának, Jákobnak, és befelé forduló, gyengéd, érzékeny, anyaoroszlánként védelmezi őt másik fiával, Ézsauval és magával Izsákkal szemben, az ismert végeredménnyel. 

Johebednek, Mózes édesanyjának a szeretete azonban olyan erős és feltétel nélküli, hogy túléli a kényszerű, nagyon korai elszakadást is. Ez a megelőző jiddise mámék jóvététele, „tikkunja”, ahogy a zsidó, kabalista hagyomány mondaná. Az idő másik végén egy másik leendő vezető hasonló védelmet kap az édesanyjától, mielőtt el kell válniuk: Harry Potter meséje, ebben a tekintetben, Mózes történetének megismétlése. 

A Tóra ironikus-feminista kommentárja az Mózes felnövéséhez, a nagy vezető színrelépéséhez, hogy mindenhol csak nőket látunk körülötte: az édesanyját, a nővérét és a fáraó lányát már a kezdet kezdetén (és a történet legelején szereplő, a fáraó gonosz parancsát megtagadó bábasszonyokat). A reflektorok fénye a férfira irányul, akinek túlélését a háttérben nők sokasága teszi lehetővé. Pontosan így váltak a jiddis mámék később a zsidó családok mater familiasaivá. 

És még valami: a fáraó lánya értelemszerűen nem volt zsidó, de örökbefogadott egy zsidó kisgyereket. A Tóra nem közli a nevét, de a rabbik később Bátjáként azonosították. Bát Já azt jelenti, Isten lánya. Mert – így látja a rabbinikus hagyomány –, ahogy ő örökbe fogadta Mózest, úgy fogadta őt saját lányává az Örökkévaló.

A zsidó édesanya családot összetartó, otthont fenntartó ereje a kelet-európai diaszpórában, a szegénységben  és a nagy kontinensváltás során, akkor, amikor a zsidók óriási tömegei kimennek Amerikába, nélkülözhetetlen a túléléshez. A második, felemelkedő nemzedékben mitizálódik alakja, majd mindenki szabadulni próbál tőle, mert túlféltővé, hatalmaskodóvá válik egy sikeres nemzedék alapvetően biztonságos világában. Vajon most újra visszatér?

A Jiddise máme című, híres dal Amerikában születik, de a páros, amelyik írja és sikerre viszi, még Kelet-Európában látja meg a napvilágot. A szerző, Jack Yellen dalszövegíró öt évesen hagyja el a leendő Lengyelország területét, az énekesnő, Sophie Tucker csecsemő, amikor szülei emigrálnak a mai Ukrajnából. 

Akkor énekli el a dalt, 95 éve, 1925-ben először, amikor az édesanyja meghal, az édesanyja, aki áthozta az óceánon a Goldene Medinébe a cári Oroszországból, a pogromok elől, az ígéret új földjére. A siker azóta is töretlen. A jiddise máme mint dal és mint kultusz, hasonlóan a Hegedűs a háztetőnhöz, a lassan beilleszkedő, megerősödő, sikeressé váló amerikai zsidóság nosztalgikus visszapillantása az Óhazára, ahonnan a Papa és a Mama elindultak, mint egykor Ábrahám és Sára. Az utóbbi másfél évszázad napnyugati zsidó történelme a kivonulás története Európából: Amerikába, Izraelbe, vagy, sajnos, hozzá kell tenni, Auschwitzba. 

A kelet-európai diaszpóra fundamentuma a hagyomány, a hagyományos család volt, az otthon, amelyet a jiddise mámék tartottak egyben: erről mesél utolsó könyvében a szintén bevándorló zsidók gyerekeként született egykori brit főrabbi, Jonathan Sacks. Az otthon szentély a zsidó hagyományban, aprócska szentély, ahol a felnőttek a papi áldással áldhatják meg minden péntek este gyermekeiket. Ennek a szentélynek voltak kohén gádolja, főpapjai a jiddise mámék. Fenntartók, védelmezők, uralkodók. 

Az emigráció után az élet számukra sok tekintetben ugyanaz maradt, csak a távlati perspektívák változtak meg: volt miért robotolni a nyomorúságos kisboltokban, beosztani az utolsó filléreket. Mert a gyerekeik útja itt, a lehetőségek hazájában vezethetett felfelé: a kelet-európai zsidók az amerikai álom igazságának utolsó nagy bizonyítékai közül valók, mert ők már elhagyják a Lower East Side-ot, hogy Kirk Douglassé, Walter Matthauvá, vagy a jiddise mámét éneklő Sophie Tuckerré válhassanak. Esetleg Golda Meirré, aki szintén Amerikában nő fel. 

Ez a siker, ez a mobilitás, ez a forradalom nem gyermekeit, hanem édesanyjait falja fel: Saul Bellow Herzogját elsősorban édesapja emlékezete nyomasztotta, Philip Roth Portnoyát már az anya elviselhetetlen dominanciája. Roth nemzedéktársa, Woody Allen fölé pedig a New York-i történetek kafkai jelenetében magasodik édesanyjának a Chrysler Building felett lebegő képe. Szintén kortársuk, a zsidó sztárterapeuta, Irvin D. Yalom is többször mesél arról, hogyan inspirálta és akadályozta pályáján rémesen rossz viszonya saját jiddise máméjával. A jiddise máme ikonja az amerikai zsidóság terméke, és ennek a jiddise máménak a fényes győzelme - gyermekeinek boldogulása - lett az, ami egyúttal elhozta a bukását is. Épp a jiddise máme sikere okozza, hogy éles, pontos és túlzó, gonosz kritikák, állandó jó és rossz  viccek céltáblájává válik – egészen az Agymenők Howard Wolovitzának láthatatlan, de testetlen kiabálásával mindenütt jelenlévő anyukája néhol eléggé olcsó paródiájáig.  A jiddise máme túlzó féltésére immár nincs szükség, nem kell napi 24 órában a Chrysler Building felett lebegnie. Sikeres gyermekei jól megvannak nélküle, már csak akadályozza őket dominancia-igényével, fárasztó gondoskodásával. Joan Rivers komika híres vicce szerint az édesanyja olyan jól tudott bűntudatot kelteni, hogy még általa sosem látott vadidegenektől is rendszeresen kapott bocsánatkérő leveleket. 

Philip Roth kései regénye elképzel egy alternatív amerikai valóságot, amelyben rosszul alakul a zsidók sora Amerikában, szélsőjobboldali elnököt választ a szabadság hazája és újra minden bizonytalanná válik, mint egykor az óvilágban és az emigráció első nemzedékében. Mert bármikor előfordulhat ez is. A jiddise mámék bármikor visszatérhetnek, csatasorba állhatnak újra. Mert nincs teljes és örökké tartó biztonság a földön, de rájuk végül mindig számíthatunk.

(Ushi Derman cikkének felhasználásával: The Jewish Mother: From “A Yiddishe Momme” to Philip Roth | Beit Hatfutsot (bh.org.il)).

Sophie Tucker, aki világsikerré tette a Jiddise Mámét 

Kislánykorában kezdett énekelni szülei éttermében, némi jattban reménykedve, aztán saját testalkatán viccelődő, merész, szabadszájú komikává vált, miután 17 évesen férjhez ment, gyereket szült, akit a nagynénjére kellett hagynia, nem ő nevelte fel, viszont rendszeresen küldött haza pénzt a nevelésére a gázsijaiból. Házasságai, jellemzően boldogtalanok voltak, gyereke nem született több. Belekóstol a jazzbe és gyorsan belejön, ő közvetíti az elsők egyikeként fehér közönségnek. A századeleji szórakoztatás egyik nagyasszonya lesz, felfedezi a mozi is, Amerika egyik legnépszerűbb szórakoztatójává válik, annak a nemzedéknek, amelynek hosszú, nehéz búcsúját Neil Simon viszi színre a Napsugár fiúk kiöregedett komikusainak alakjában. 

Harsány, öngúnyos, nyers és őszinte figurájához mérten meglepő volt, hogy 1925-ben ő vitte sikerre állandó partnere, Jack Yellen költeményét, a Jiddise Mámét. A siker távolodást is jelentett számára a kóser étteremtől, a hagyományos zsidó életforma szemérmességétől, és, bár nem vágyott vissza, kicsit mindig szégyellte magát hűtlenségéért. A nagy társadalmi mobilitás mindig megrázkódtatás is, nehéz visszanézni. Ezt mindazok, akik átélték, tudják. A dal bocsánatkérés is a hála kifejezése mellett. Ők akarták, hogy eltávolodjunk tőlük és így is lett. 

Igyekezett nagyvárosi, jiddis kultúrájú közönség előtt énekelni a Jiddise Mámét Sophie Tucker, de azért hozzátette, hogy végső soron mindenki érti azt a szót, hogy mama, szóval azt is, miről szól a dal. Minden zsidót és nem zsidót anya, néhol túlgondoskodó, nehezen elengedő, néha túlzottan, néha túl kevéssé jelenlévő anya szült a világra. 

Golda Meir, aki egy állam jiddise máméja lett

A feminizmus, a női emancipáció Golda Meir szellemi-politikai anyanyelve volt felnövekedésének baloldali cionista közegében, Amerikában. Autonóm volt tűzön-vízen át, tanárnőként, szakszervezeti aktivistaként, politikusként és alapító anyaként. Amikor férje nem akar vele tartani útján, elhagyja őt és megy tovább, gyerekeit egymaga neveli tovább. Ben Gurion ugyan nem volt túl korrekt politikailag, amikor kormánya egyetlen igazi férfijának mondotta, de értette törekvéseit. Ugyanolyan határozottak, céltudatosak, magabiztosak kell legyenek a nők, mint ahogy a férfiaknak megadatott, pontosan ugyanolyan jó vezetők lehetnek ők is. Bizonyította, hogy így van, és azt is, hogy rá mindig lehet számítani, szívósságára és gondoskodására egyaránt. Beteg és hetven év körül van már, amikor elvállalja, hogy visszatér miniszterelnöknek Lévi Eskol halála után. Ez a szociáldemokrácia nagy korszaka, Willy Brandt, Harold Wilson és a zsidó eredetű Bruno Kreisky ideje, Meir az ő kortársuk és kollégájuk. Alakjához a jiddise máme minden reprezentatív karaktervonása kapcsolható: védelmező, törhetetlen, szilárd, határozott, elfogult és gyengéd. 

Figurája, persze, számos okból problematikus , mint szinte mindenkié, aki az elmúlt század főszereplői közé tartozott, problémás és vonzó, mint a Jiddise máme szerepmintája általában, és ahány tekintetben vitathatóak a döntései (a palesztin-kérdéstől a jom kippuri háborúig), legalább annyi tekintetben példakép és bátorítás, az emancipáció egyik nagy története. 

​Ruth Bader Ginsburg, aki továbbadta Amerikának a jiddise mámék ihletését

Amikor néhány hónapja meghalt, milliók vallották megrendülten példaképüknek. Ő mesélte el, hogyan próbálta édesanyja rövid, szomorú életét is  megváltani a munkájával.

Az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának második női, első zsidó női tagja sok tekintetben az édesanyjától távollétében is védett Mózes utóda volt vezetőként. 

Jogászként egész életében szolgált, mert hitte, hogy a jog előtti egyenlőség, Amerika létének értelme és alapköve elsősorban a védtelenek védelmét szolgálja. Pontosan erre a kiszolgáltatottak, védtelenek, a rabszolgák vezetésére tette fel az életét Mózes is. 

Mózesnek is, tudjuk, korán el kellett szakadnia az édesanyjától, ahogyan Ruth Bader Ginsburgnak is. Néhány nappal az érettségije előtt halt meg 48 évesen. 

Ő nem tanulhatott, dolgoznia kellett, hogy legalább a bátyja tanulhasson, részben ő teremthette elő tanulása költségeit a Cornell Egyetemen, ahová később a lánya, Ruth is járt. Az édesanyja immár az ő taníttatására gyűjtött, hogy messzebbre jusson nála. Hogy mennyire messzire jutott, a csillagokig, annak már egyetlen állomását sem érhette meg. 

„Két dolog volt különösen fontos számára, ezeket ismételgette állandóan”, mesélte Ruth Bader Ginsburg. Hogy az ember mindig viselkedjen hölgyként, vagyis elegánsan és mértéktartóan, nem engedve szabad folyást az érzelmeinek, képes legyen disztingválni, civilizáltságát, méltóságát minden helyzetben megőrizni. „A másik a függetlenség volt, szokatlan tanács abban a korban az anyáktól lányaiknak”. Szóval a tartás és kitartás volt az, amit átadott az édesanyja, a jiddise máméja az amerikai történelem egyik legfontosabb figurájának. Ezért volt az, hogy a pénzt, amelyet rövid és nehéz élete során összegyűjtögetett a lánya taníttatására, már nem kellett használni. Ösztöndíjasként végezhette el az egyetemet. A pénznél még fontosabb, még sokkal gazdagabb örökségnek bizonyult a tartásról szóló tanítás. 

Szenátusi meghallgatásán, kinevezése előtt Ruth Bader Ginsburg anyját „a legbátrabb, legerősebb embernek” nevezte, akit valaha ismert. Nincs Ruth Bader Ginsburg, nincsenek Ruth Bader Ginsburgok az óvilág jiddise máméi nélkül. Kettejük történe a jiddise máme amerikai történetének apoteózisa.

Egy képeslapot látunk, Blau Hermannak címezve, 1917-ből, rajta magyarul és héberül a jókívánság: boldog új évet, héberül a hagyományos formulával: leSáná tová tiktevú, írassatok be jó évre. A képen „Mózes megtalálásának” jelenete látható, egyértelműen Egyiptom dominálja a színt, a Fáraó lánya és udvarhölgye az előtérben Mózessel, aki kis lábával rugózva próbál kapcsolatot keresni új édesanyjával. A szolgáló, aki átnyújtja a folyóból kihúzott gyermeket, fekete, mindenki más fehér, a Nílus partja mintha rögtön a szfinx által őrzött palota bejáratánál lenne, a háttérben piramis-alakú építmények körvonalai sejlenek fel. A felirat azonban az egyiptomi dominanciájú képeslapon héber, illetve magyar, mindkét nyelven a hagyományos, kollokviális fordulattal. A gesztus inkább a könnyedebb, Gergely-naptárban szereplő újév hangulatához illeszkedik, mint az Ítélet Napjához Tisri havának elején. A kulturális integráció szép példája. 

Ki lehetett vajon a címzett, Blau Hermann? Kitől kaphatta az üdvözlőlapot? Úgy kerül most elénk, ismeretlen eseményszerűségében, ahogy Mózes került a fáraó lánya elé, „palackposta” formájában. A dátum 1917, a harmadik, sok mindent eldöntő háborús év. A képen egy kisgyermeket nők állnak körül, valahol nagyon távol, de úgy, hogy mégis legyen valami közünk hozzá. Idill a béke üzenetével, amely mindazonáltal jelzi, nagy dolgok vannak készülőben. Ezért a remény: írassunk be jó évre. Ahogy most is, 104 évvel később. 

A műtárgy adatlapja

Az ember nem arra született, hogy legyőzzék

Keleti Ágnes története nem egyszerűen egy kivételes tehetségű sportoló élettörténete, hanem példázat és vigasz: az ember nem arra született, hogy legyőzzék, mindig több, nagyobb és erősebb lehet a körülményeinél.

Legyőzte a fizika törvényeit tornászként a gyakorlataival, írták róla 1956 sötéten fénylő, nagy évében, és a biológia törvényeit, a telő időt is legyőzte. Már jóval elmúlt 35, amikor élete utolsó négy aranyérmét egyazon olimpián, Melbourne-ben begyűjtötte. Mögötte volt egy helsinki győzelem (ez volt minden idők egyik legsikeresebb magyar olimpiája az ország történetének mélypontján, Székely Éva, egy másik itteni győztes szépen dokumentálja önéletírásában, mi történt), mögötte volt az elrabolt fiatalság, a bújkálás hamis papírokkal hónapokon át, az Auschwitzban meggyilkolt édesapa emléke, a „makacs sérülések”, amelyek miatt még később kezdhette meg igazi pályáját. És az, hogy tulajdonképpen a zene érdekelte, csellista akart lenni. Aztán úgy alakult, a fentebb vázolt körülmények hatására, hogy inkább valahogy mégis ötszörös olimpiai bajnok tornász lett 35 évesen, minden idők egyik legsikeresebb magyar sportolója. Melbourne-ről már csak azért sem akart lemaradni, mert ott élt a testvére, akit egyébként nemigen láthatott volna.

A történelem nem is annyira halk aláfestő zenéje nem halkult el Keleti Ágnes mögött ekkor sem, az olimpia a vérbe fojtott forradalom után zajlott, 1956 novemberében kezdődött. Ő sem tért haza a delegációjával, Ausztráliából Németországon át Izraelbe ment 12 évvel azután, hogy zsidóként meg akarták gyilkolni, közvetlenül a magyar színekben nyert ötödik aranyérmének megszerzése után. Élete következő 64 éve eddig viszonylag csendesen telt el, az izraeli élsport, tornászképzés vezető figurája lett, felnevelte két gyermekét és az ezredforduló után fokozatosan kétlakivá vált, lassan visszaköltözött a másik hazájába, Magyarországra, Budapestre. A szíve keleten volt, amikor itt élt, aztán végül visszahúzta ide újra. Két világ polgára volt és maradt.

Legyőzte az időt 36 évesen, és mára már megszokta, hogy legyőzze, rutingyakorlattá vált számára. Ő a világ legidősebb élő olimpiai bajnoka, aki száz éves lesz, éppen sábeszkor, január 9-én. És csupa derű, bölcsesség, elégedettség és bizalom. Élete példázat minden befeszülés, minden hősi póz nélkül. Úgy tudta legyőzni a világot, az időt, a fizika törvényeit, hogy tulajdonképpen nem is annyira érdekelte az egész, hogy, mint láttuk, igazából csellista szeretett volna lenni. Ennyiben még magasztosabb, mint Ernest Hemingway idézett példázata az öreg halászról. Az ember ne arra született, hogy legyőzzék, de nyugi. Semmit nem kell erőltetni, csak egyszerűen csinálni kell, menni tovább, túlélni, otthonra lelni a történelem egyik legirtózatosabb századában, és aztán újra otthonra találni a szülőhazánkban is.

Legnagyobb riválisa, Marija Gorohovszkaja, aki még Helsinkiben produkált a Keleti Ágneséhez hasonló éremesőt, a szovjet zsidók exodusával érkezett meg, 1990-ben, Izraelbe, bő évtizeden át honfitársává, beszélgetőpartnerévé vált Keleti Ágnesnek, egészen 2001-es halálig. Ez is példázat arról, hogy egyszerre igaz és nem igaz mégsem, hogy a haza, az otthon viszonylagos fogalom. Éppen úgy bizonyítja ez a történet, hogy állandó, tartós, kikezdhetetlen. Ez a derűs, könnyed, kitartó állandóság, ez a tágas, levegős, nyitott hűség járja át minden pórusában a 100 éves Keleti Ágnes, az egyik legeredményesebb magyar sportoló nagyszabású élettörténetét. Isten éltesse köztünk, nagy szükségünk van rá!