A frissen – vérben és tűzben – született Izrael számára a holokauszt irtózatos teher volt, mert egyfelől létezése elválaszthatatlan volt attól, ami történt, másfelől egy újszülött állam feladata mégiscsak az, hogy életképessége érdekében letegye, vagy legalábbis integrálja, elhorodzhatóvá tegye ezt a terhet a maga számára. Izrael újjászületés volt, a holokauszt a diaszpóra végső tragédiája. Nem lehet nem emlékezni rá, de alig is lehetett rá emlékezni. Emlékezni arra, hogy birkaként hajtották, úgymond, milliószámra vágóhídra az európai zsidókat. Ezzel aligha lehetett folytonos az önmagát megvédeni képes Izrael állama. Ezért volt szüksége a Soá, a pusztítás emlékezetének a varsói gettólázadásra. Az, ami 1943 széderestéjén Varsóban elkezdődött és közel egy hónapon át tartott, nem volt példátlan a Soá történetében. Előbb is, máshol is került sor fegyveres ellenállásra, bár ez volt a legnagyobb méretű. Nem volt példátlan, de azért atipikus volt. Jellemzően nem így zajlottak a deportálások. Mivel a varsói gettó éveken át működött és fokozatosan deportálták több százezer lakóját, a maradékuknak, akik még itt lehettek 1943 tavaszán, már eléggé biztos tudásuk volt arról, hová mennek a transzportok. Tudták, hogy mindenképpen a biztos halál vár rájuk, hogy semmit nem veszíthetnek. 

Abádi Ervin: A varsói gettó, 1943 a Két csillag két világ című albumból 

Budapesten született, abádszalóki zsidó családból származott, szülei újságírók voltak. Apja (Abádi Imre), a korai cionista mozgalom egyik magyarországi szervező je, a holokausztban vesztette életét. 
Abádi Budapesten az Iparművészeti Főiskolán tanult, később Rómában lett ösztöndíjas, majd grafikusként és könyvillusztrátorként dolgozott a háború előtt. Emellett a Betar jobboldali cionista mozgalom egyik vezető jeként a magyarországi cionista irodalom műveit is ő tervezte és illusztrálta.

1942-től munkaszolgálatra rendelték, ahonnan megszökött, de a csendőrök elfogták, megkínozták, majd Hidasnémetibe, a szétvert magyar csapatok gyűjtőhelyére szállították. Visszaemlékezésében Abádi leírja, hogy innen is megszöktek, és az úton fekvő halott magyar katonákról levett ruhában jutottak el Miskolcra. A nyilasok ismét rájuk találtak, sorba állították őket, de Abádi még a tüzelés előtt a földre feküdt, így őt nem érte golyó. Egy parasztcsalád bújtatta, nem sokkal később azonban Bergen-Belsenbe hurcolták. Itt a front közeledtével vonattal szállították a foglyokat a frontvonal mögé, de ötnapos út után észrevették, hogy az SS katonák, a vagonokat magukra hagyva, a mozdonnyal megszöktek. A foglyok feltörték az élelmiszervagont, ahol fegyvereket is találtak, a férfiak ezzel védték éjjelente a vagonokat, tartva attól, hogy az SS esetleg visszatér. A szerelvényhez április 3-án érkezett meg az amerikai hadsereg. Abádi 1945 nyarán tért haza.

Két csillag két világ című albuma a II. Zsidó Brigádnak állít emléket. A brit hadsereg palesztinai zsidó egységeként működő Zsidó Brigád 1944 végén jött létre, a brit hadseregen belül működött, és harcolt a németek ellen Olaszországban. A szervezet létrehozta a Bribah (héberül „menekülés”) nevű szervezetet, amely segítette az európai zsidó menekülteket, hogy kitelepüljenek Palesztinába. Az albumban Abádi a Brigádról készült fotókat vegyíti saját rajzaival, amelyek megjelenítik mind a varsói, mind a budapesti gettó képeit, de felszabadulás utáni temetőről készült rajz is található közöttük. Ez az album is narratív, egy-egy jellegzetes epizódon keresztül mutatja be a háború - Abádi számára fontos - jeleneteit, érdekessége, hogy az események dokumentálását, az utókor számára való rögzítését itt vegyesen végzik el a fotók és a rajzok. 

Abádi Ervin művei gyűjteményünkben →​

A baloldali cionista csoportok egy nagyobb, körülbeül 500 fiatal embert tömörítő harci egységet hoztak létre barkácsolt fegyverekkel jórészt, a Honi Hadsereg, a lengyel ellenállás is segítette őket fegyverrel, ha nem is túl nagy mértékben. A vezetőjük a baloldali cionista ifjúsági mozgalomból, a Somerből került ki, Mordeháj Anielewitz lett, oldalán Marek Edelman, a kevés túlélő egyike, aki egy évvel később harcolt a varsói felkelésben is, a 21. század elején halt meg. Egy kisebb erő, a jobboldali, revizionista cionista fiatalok „hadserege” is csatlakozott az ellenálláshoz.

Amikor betörtek a gettóba, hogy elkezdjék deportálni az utolsó néhány tízezer embert, a felkelők megfutamították őket és a gettó felégetése, földig rombolása tudta csak felszámolni hetek alatt az ellenállást. Végül, persze, szinte mindenkit elért a biztos halál, vagy a helyszínen, vagy a deportálás után. A kilátástalanságában különösen hősies ellenállás emléke azonban egyre erősebb, ahogy telnek vele az évtizedek. 

A Knesszet még 1951-ben döntött úgy, hogy Niszán havának 27. napjára időzíti a Soá és a Hősiesség emléknapját.   A varsói gettófelkelés dátumához igazodva. Hogy a pusztulás mellett az erőt adó hősiességet is megőrizze, hogy az adjon erőt a szinte csecsemő ország számára. Hogy amolyan modern, kortárs Másszádá legyen.

Az ünnep így elvezet a rá egy hétre következő Emlékezet Napjához, az Izrael védelmében elesett katonák emléknapjához. Ennek a napnak a vége a Jom háÁcmáut, a Függetlenség Napjának kezdete. Világos íve van a történetnek, a pusztulástól a feltámadásig. Érthető, hogy így van, de mégiscsak marad némi feszélyezettség a kelet-európai szemlélőben. A Soá nem valamiféle átmenet sokak érzése szerint a happy end felé, örökre jóvátehetetlen. Kizökkent az idő és nem tolta helyre Izrael születése sem. 

Aki nagyon figyelmesen olvas, közbevetheti, hogy azt írtuk, a Peszáh ünnepének elején történt. Akkor indult el a felkelés. Valóban. Niszán 27. pedig egy héttel az ünnep vége utánra esik. Világos, hogy a szabadulás ünnepe nem eshet egybe a Soá emléknapjával. Arrébb kellett tenni, ez a kompromisszum született. De az emléknap továbbra is Niszánra esik, a tavasz hónapjára, a boldogság és szabadság és újjászületés időszakára. Ebben a hónapban visszafogott beszédekkel gyászoljuk el halottainkat, nem böjtölünk, tilos böjtölni. Örülünk. Lehet-e éppen ennek a hónapnak a végén a holokauszt emléknapja? Ez még akkor is kérdés, ha tudjuk, hogy Niszán havának második fele az Omer-számlálás gyászidőszakának kezdete is, amikor nem házasodhatunk és nem borotválkozhatunk. Gyász és öröm hetei ezek egyszerre. De a gyász mértéke, minősége mégis nagyon más.

1940 májusában a varsói gettóban Emanuel Ringelblum szorgalmazására Oneg Sabbat fedőnéven dokumentációs központot hoztak létre. A gyűjtemény magját a Ringelblum által 1939 szeptemberétől írt eseménykrónika, a "Feljegyzések" jelentették. A dokumentáció célja az volt, hogy később rekonstruálni tudják a lengyel zsidóság II. világháború alatti történetét.

1942 júliusában, napokkal a gettó felszámolása előtt elhatározták az archívum elrejtését. A dokumentumokat 10 darab 50 x 50 x 15 cm-es fémdobozba helyezték, és a Nowolipki utca 68. szám alatti ház pincéjében lévő speciális óvóhelyen elrejtették. 1943 végén az anyag második részét két fém tejeskannába​ tették, és szintén elrejtették. A rejtekhelyet bebetonozták. A varsói gettófelkelés előtti utolsó éjszakán Marek Edelman a dokumentumok harmadik részét a ZOB (Zsidó Fegyveres Harcoló Szervezet) bunkerében rejtette el. A archívumban dolgozó több tucat ember közül csak ketten maradtak életben: Rachela Auerbach (1976-ban halt meg Izraelben) és Hersz Wasser (1981-ben halt meg Izraelben). Varsó felszabadítása után Wasser utasításai szerint kutatásokat végeztek, és 1946. szept. 18-án a Nowolipki utca 68 ház romjai között megtalálták a levéltár első részét. Ugyanezen a helyen 1950. dec. 1-jén megtalálták a második részt. A Levéltár harmadik részéből Hersz Wasser csak Winter Szmuel elnyűtt naplójegyzeteinek egy kötegét találta meg; a többi menthetetlenül elveszett. Az eredeti dokumentumokat, az I. és a II. részt a lengyelországi Żydowski Instytut Historyczny (Zsidó Történeti Intézet) levéltárában őrzik. 1999 júniusában a gyűjtemény felkerült az UNESCO világörökségi listájára. 

Lakos Alfréd: A varsói gettó lázadása →​​

Időtlen kép, a puskákból lehet csak tudni, merre járunk az időben, a torony, amely a háttérben lángol, akár Ninivében is lehetne. A gonosz megáradása mutatkozik meg a képen, a maradék ellenállás tanúságtétele a győzelmes gonosszal szemben, a képen asszonyok és tálitban imádkozó öregemberek, előbbi a kép előterében, a másik a közepén, jelzik, a reménytelen hősiességet. A csatatér közepén imádkozó tálitos figura mintha egyenesen számonkérné mozdulatával Istentől utolsó tanúinak cserbenhagyását. Nézd meg, mutatja, nézd meg, Örökkévaló, mi lett a világodból. Lépten-nyomon jámbor zsidók és nők, a stilizálás eszközei a kiszolgáltatottság bátorságának érzékeltetésére a lángoktól vörösre festett, vagy jobbára már füstös és kormos, üres ég alatt. Éppen úgy, mint egykor, a Mászádán. Időtlen kép Lakos Alfréd festménye 1947-ből, időtlen kép A varsói gettó lázadása. 

* Ómerszámlálás: Az ókori Izraelben pészah második napján kezdődött az árpa aratása, ezen a napon kezdték el az ómerszámlálást, mely a hetek ünnepén, sávuótkor ért véget, ekkor ettek először új kenyeret. Úgy számolták a napokat, hogy naponta egy-egy kalászt félretettek, s ha hét kalász összegyűlt, kévébe (héberül: ómer) fonták őket. Amikor a hét kéve összegyűlt, a következő (az ötvenedik) napon tartották az új kenyér ünnepét (sávuot jelentése: hetek ünnepe).  Az ómerszámlálás idején pestis pusztított Ákivá rabbi tanítványai között. A járvány huszonnégyezer áldozatára gyásszal emlékezünk. Ilyenkor nincs esküvő, nem vágatnak hajat, tilos a tánc és a zene.