Zsidó Múzeum magazinja: Az élet teljessége

Zsidó Múzeum Magazinja: Az élet teljessége Hírlevelünk tartalmából itt és most Kezdetben, a héber Bibliában A hét műtárgya Hogyan vezet vissza a zsidó gyászmunka az életbe? „Szobám falait rokonaim fotói díszítik”: búcsú Gerő Szandrától Az Omerszámlálás Programajánló: Online tárlatvezetés Itt és most Aligha szorul hosszú indoklásra, miért beszélünk most a gyászról. Egy világjárvány mélyén vagyunk éppen, pislákol némi halvány reménye annak, hogy talán már a vége felé. Sokan gyászolnak most közülünk, és a judaizmus gyász-rituáléinak lényege sokak szerint az, hogy ne hagyjon egyedül a közösség senkit a gyászban. Továbbá megkezdődött a zsidó év leghosszabb gyászidőszaka is, az Omer-számlálás periódusa. A zsidó év ciklusa, amely gyász és öröm küzdelmének drámája, most szintén az élet végességét viszi színre. És gyászolunk mi is, a Zsidó Múzeum és Levéltár egész közössége, csodálatos fiatal kollégánkat, Gerő Szandrát, akinek emlékét megidézzük ebben a számban. Dolgoznunk kell a gyásszal és együtt, pláne egy hagyomány közösségében, ez könnyebb. „Rabbi Tarfon azt mondta: "Nem rajtad áll, befejezed-e a munkád, de nem teheted meg, hogy nem kezded el.” (Az Atyák Tanításai, 2. rész, 16. misna). Kezdetben, a héber Bibliában Ádám és Éva mintha akkor találnának egymásra először úgy, mint nő és férfi, amikor kizavarják őket az Édenkertből. A jó és rossz megismerése után ismerték meg egymást, vagyis nemzettek gyermekeket, nászuk elhálása az első dolguk volt a kerten kívüli világban, pedig a jót és rosszat illető tudás megszerzése előtt még az sem zavarta/érdekelte őket, hogy a másik meztelen. Jó és rossz tudására, illetve egymás megismerésére ugyanazt az igét (a ládáátot) használja a héber Biblia (noha a zsidó kommentárirodalom mainstreamje, például Rási kommentárja szerint Káin még az Édenkertben fogant). A testi szerelemnek, az utódnemzésnek és a kiűzetésnek mintha mély közük volna egymáshoz, noha már eredetileg is azt kérte az emberi nem első reprezentánsaitól az Örökkévaló, hogy töltsék meg a földet. Mintha már eredetileg is úgy képzelte volna, hogy az emberi élet jelentős részben az Édenkerten kívül, a végesség, a részlegesség feltételei között folyik majd le, ahol történelemmé válik és a nemzedékek majd váltani fogják egymást. Nemzedékek jönnek és mennek, ahogy a Prédikátor könyve mondja. Vagyis lesz történelem és lesz halál. A héber Biblia fontos szava, a Toldot egyszerre jelent történelmet, történeteket és nemzedékeket (azonosak a gyökbetűi a jeled, gyermek, illetve a láledet, születni szavakkal). A személyes végesség csak annyit jelent tehát, hogy másoknak adjuk tovább a földet, hiszen, folytatva a Prédikátor könyvének idézetét, a világ örökre megmarad. A hét műtárgya: Halotti emléklap A betegek és halottak körüli szolgálatot mutatja be a gyöngyösi temetkezési szentegylet, a hevra kadisa 1800-ban készített emléklapja. A pergamen lap keretén tizenkét kis képen a halál és a temetés jeleneteit láthatjuk. A képeket a héber olvasási iránynak megfelelően jobbról balra kell követnünk, a jobb felső sarokból indulva, az óramutató járásával ellentétesen. A felső három képen a betegség jeleneteit láthatjuk: a megbetegedett ember ágyban fekszik, majd az orvos látogatása, és a beteg felépülésének jelenetei következnek. A baloldali képsor legfelső képén újra ágyban fekvő beteget ábrázoltak, mellette a korszak jellegzetes zsidó viseletében álló férfiak: a hevra kadisa tagjai meglátogatják a beteget és együtt imádkoznak, amint arra a jobboldali férfi kezében lévő imakönyv utal. Az alatta lévő képen a halál beköszöntét láthatjuk. A következő képen két kalapos férfialak a korabeli gyakorlatnak megfelelően a halottat leteszi a földre, majd a következő képen ábrázolt módon imádkoznak mellette. A lepellel letakart halott fejénél gyertya ég, mellette virraszt és imádkozik a szentegylet egy tagja. Az alsó középső képen a halott rituális mosdatása, a tahara jelentét láthatjuk: egy férfi áll a fejénél, egy a lábánál és egy köztük, és tiszta gyolcsokkal mossák a halott tetemét. Következik a fehér gyolcsból készült halotti ruhába öltöztetett halott koporsóba helyezése. A jobboldali képsoron az alsó képen láthatjuk, hogy a hevra kadisa tagjai vállukon viszik a halottat a temetőbe, előttük a szentegylet egyik tagja kezében perselyt tartva halad. Az utolsó két kép vizuális bizonyítéka egy régi, a 19. században megszűntetett temetkezési gyakorlatnak: a halottat kiemelik a koporsóból, és amint az utolsó képen látható, koporsó nélkül, pusztán a halotti ruhában helyezik a sírba. Ezt az ősi szokást a modernizálódó államok közegészségügyi rendszabályai szüntették meg, melyek előírták a koporsós temetést. A kép közepén, a versek alatt a Messiás előhírnöke látható lóháton, s a kép jobb szélén pedig a Messiás eljövetele utánra ígért feltámadás: a sírkövek mellett a földből halotti ruhában előbukkanó alakok. A műtárgy adatlapja Hogyan vezet vissza a zsidó gyászmunka az életbe? Az életveszély azért írja felül majdnem minden vallási kötelességünket, mert a Tóra azt parancsolja az előírásokat illetően, hogy „élj általuk” (Vájikrá 18:5). A micvák az életet szabályozzák, formálják, teszik tagolttá és értelmessé. Élni segítenek. „Nem a halottak dicsérnek Téged” (Zsoltárok 115:17) – mondja a zsoltár. A halál a judaizmus számára nem szent, hanem tisztátalan, kultusza kimondottan idegen tőlünk (ettől függetlenül, persze, nagyon is előfordul). A halál egyszerre mindennapi és feldolgozhatatlan. Hétköznapi és magától értetődő, mindannyiunk életének természetes lezárulása, ugyanakkor mindig azzal szembesít bennünket, hogy „szél hozott, szél visz el”, nem tudjuk, honnan jöttünk és hová megyünk, van-e bármi célja átmeneti ittlétünknek. Berendezzük „világunkat” a földön, amely folyamatosan leépül, omladozik, szereplői eltűnnek, otthonossága kopik. Arra figyelmeztet minket a nekünk fontosak halála, hogy az életünk nem otthon, legfeljebb átmeneti szállás. Első fázis - a sivá A judaizmus törekvése az, hogy visszaillessze a halált a hétköznapokba, ne akarja siettetni a gyász végét, az elengedést, de vezessen el hozzá. Hagyjon időt, de vigyen ki lassan mégis a gyász magányából. A feldolgozás első szakaszában, a temetés utáni héten engedni kell, hogy a távozó családja teljes mértékben bezárulhasson a gyászba, a gyászházba. Vinni kell nekik ételt, hogy ne legyen gondjuk a főzésre, náluk kell, ha lehet, tartani az istentiszteleteket, hogy elmondhassák a gyászolók Kaddisát. Nem ők mennek ilyenkor közösségbe, a közösség jön el hozzájuk. A látogatók nem kezdeményeznek beszélgetést, csak jelen vannak, ha kell, némán. Nem indítunk beszélgetést szükségszerűen ostoba részvét-panelekkel, csak annyit jelzünk gesztusainkkal, hogy „nem vagy egyedül, ha nem szeretnél egyedül lenni”. Áron főpap, amikor a fiait elvesztette, hallgatott. Tőle is tanulunk elnémulni a friss gyásszal szembesülve. Második fázis - a slosim A gyászhát, sivá, süve (a héber hetes számot jelöli a szó, a sávuá, vagyis a hét mint időegység, illetve a Sávuot, a „hetek” ünnepe is ugyanebből a gyökből jön) utáni, újabb határpont a gyászhónap, a slosim (30). A gyászhét végét követően szokás első rövid sétájára elkísérni a gyászolót, segíteni neki újra kilépni a világba, kiszabadulni „a halál árnyékának völgyéből”. Gyászolva élni. Dolgozni, de kerülni a szórakozást még. Fokozatosan beépíteni a másik tartós hiányát az életbe, megtanulni nélküle élni, ez tehát ezeknek a heteknek a feladata. Harmadik fázis - a gyászév Különösen közeli hozzátartozó esetében van még egy harmadik időbeli rétege a gyásznak, a gyászév, 11 hónapig kell a gyászolók Káddisát mondani, vagy Tórát tanulni a halott emlékére. Amikor vége, és ha ez sikerült, akkor a távolodó rokon, barát nem tűnik el, hanem emlékké válik, és elfoglalja új helyét egy másik halandó életében. „Szobám falait rokonaim fotói díszítik”: búcsú Gerő Szandrától Szűk egy éve, tavaly májusban, néhány héttel az emberi világ első bezárása után, kollégáinkat bemutató kisportré-sorozatunkban beszélgettünk Gerő Szandrával, akit másfél hete veszítettünk el. Válaszai felidézik rendkívüli vágyát, hogy otthon legyen ebben a világban és, hogy másoknak is segítsen otthonra lelni benne, családi múltjuk felkutatásával. Az otthoni munka kapcsán azt emelte ki, hogy „A kutatás áthelyeződött egy sokkal személyesebb és intimebb térbe, az otthonom falai közé. Szobám falait rokonaim fotói díszítik, így többgenerációs családi környezetben érezhetem magam munka közben… számomra az otthoni munkakörnyezet családiassága segítséget jelent.” Izraelről és arról, hogy mind emlékgyűjtők és nyomhagyók vagyunk, így mesélt: „Nekem is van otthon színes homokot tartalmazó emléktárgyam a Massadáról. Ez a tárgy felidézi bennem az Izraelben töltött éveket és az ottani táj utánozhatatlan egyediségét.” A lezárásokban is megérezte a hagyományos életforma nosztalgiáját: „A tartósan otthon töltött hétvégék élményét ahhoz tudom hasonlítani, ahogy a hagyományőrző zsidóság a szombatot meghitt családi körben tölti.” Általában, visszatérést, lelassulást, nyugalmat, belső békét

Zsidó Múzeum Magazinja:

Az élet teljessége

Hírlevelünk tartalmából

itt és most
Kezdetben, a héber Bibliában
A hét műtárgya
Hogyan vezet vissza a zsidó gyászmunka az életbe?
„Szobám falait rokonaim fotói díszítik”: búcsú Gerő Szandrától
Az Omerszámlálás
Programajánló: Online tárlatvezetés

Itt és most

Aligha szorul hosszú indoklásra, miért beszélünk most a gyászról. Egy világjárvány mélyén vagyunk éppen, pislákol némi halvány reménye annak, hogy talán már a vége felé. Sokan gyászolnak most közülünk, és a judaizmus gyász-rituáléinak lényege sokak szerint az, hogy ne hagyjon egyedül a közösség senkit a gyászban. Továbbá megkezdődött a zsidó év leghosszabb gyászidőszaka is, az Omer-számlálás periódusa. A zsidó év ciklusa, amely gyász és öröm küzdelmének drámája, most szintén az élet végességét viszi színre. És gyászolunk mi is, a Zsidó Múzeum és Levéltár egész közössége, csodálatos fiatal kollégánkat, Gerő Szandrát, akinek emlékét megidézzük ebben a számban. Dolgoznunk kell a gyásszal és együtt, pláne egy hagyomány közösségében, ez könnyebb.

„Rabbi Tarfon azt mondta: "Nem rajtad áll, befejezed-e a munkád, de nem teheted meg, hogy nem kezded el.”

(Az Atyák Tanításai, 2. rész, 16. misna).

Kezdetben, a héber Bibliában

Ádám és Éva mintha akkor találnának egymásra először úgy, mint nő és férfi, amikor kizavarják őket az Édenkertből. A jó és rossz megismerése után ismerték meg egymást, vagyis nemzettek gyermekeket, nászuk elhálása az első dolguk volt a kerten kívüli világban, pedig a jót és rosszat illető tudás megszerzése előtt még az sem zavarta/érdekelte őket, hogy a másik meztelen. Jó és rossz tudására, illetve egymás megismerésére ugyanazt az igét (a ládáátot) használja a héber Biblia (noha a zsidó kommentárirodalom mainstreamje, például Rási kommentárja szerint Káin még az Édenkertben fogant). A testi szerelemnek, az utódnemzésnek és a kiűzetésnek mintha mély közük volna egymáshoz, noha már eredetileg is azt kérte az emberi nem első reprezentánsaitól az Örökkévaló, hogy töltsék meg a földet. Mintha már eredetileg is úgy képzelte volna, hogy az emberi élet jelentős részben az Édenkerten kívül, a végesség, a részlegesség feltételei között folyik majd le, ahol történelemmé válik és a nemzedékek majd váltani fogják egymást. Nemzedékek jönnek és mennek, ahogy a Prédikátor könyve mondja. Vagyis lesz történelem és lesz halál. A héber Biblia fontos szava, a Toldot egyszerre jelent történelmet, történeteket és nemzedékeket (azonosak a gyökbetűi a jeled, gyermek, illetve a láledet, születni szavakkal).

A személyes végesség csak annyit jelent tehát, hogy másoknak adjuk tovább a földet, hiszen, folytatva a Prédikátor könyvének idézetét, a világ örökre megmarad.

A hét műtárgya: Halotti emléklap

A betegek és halottak körüli szolgálatot mutatja be a gyöngyösi temetkezési szentegylet, a hevra kadisa 1800-ban készített emléklapja. A pergamen lap keretén tizenkét kis képen a halál és a temetés jeleneteit láthatjuk. A képeket a héber olvasási iránynak megfelelően jobbról balra kell követnünk, a jobb felső sarokból indulva, az óramutató járásával ellentétesen. A felső három képen a betegség jeleneteit láthatjuk: a megbetegedett ember ágyban fekszik, majd az orvos látogatása, és a beteg felépülésének jelenetei következnek. A baloldali képsor legfelső képén újra ágyban fekvő beteget ábrázoltak, mellette a korszak jellegzetes zsidó viseletében álló férfiak: a hevra kadisa tagjai meglátogatják a beteget és együtt imádkoznak, amint arra a jobboldali férfi kezében lévő imakönyv utal. Az alatta lévő képen a halál beköszöntét láthatjuk. A következő képen két kalapos férfialak a korabeli gyakorlatnak megfelelően a halottat leteszi a földre, majd a következő képen ábrázolt módon imádkoznak mellette. A lepellel letakart halott fejénél gyertya ég, mellette virraszt és imádkozik a szentegylet egy tagja. Az alsó középső képen a halott rituális mosdatása, a tahara jelentét láthatjuk: egy férfi áll a fejénél, egy a lábánál és egy köztük, és tiszta gyolcsokkal mossák a halott tetemét. Következik a fehér gyolcsból készült halotti ruhába öltöztetett halott koporsóba helyezése. A jobboldali képsoron az alsó képen láthatjuk, hogy a hevra kadisa tagjai vállukon viszik a halottat a temetőbe, előttük a szentegylet egyik tagja kezében perselyt tartva halad. Az utolsó két kép vizuális bizonyítéka egy régi, a 19. században megszűntetett temetkezési gyakorlatnak: a halottat kiemelik a koporsóból, és amint az utolsó képen látható, koporsó nélkül, pusztán a halotti ruhában helyezik a sírba. Ezt az ősi szokást a modernizálódó államok közegészségügyi rendszabályai szüntették meg, melyek előírták a koporsós temetést. A kép közepén, a versek alatt a Messiás előhírnöke látható lóháton, s a kép jobb szélén pedig a Messiás eljövetele utánra ígért feltámadás: a sírkövek mellett a földből halotti ruhában előbukkanó alakok.

A műtárgy adatlapja

Hogyan vezet vissza a zsidó gyászmunka az életbe?

Az életveszély azért írja felül majdnem minden vallási kötelességünket, mert a Tóra azt parancsolja az előírásokat illetően, hogy „élj általuk” (Vájikrá 18:5). A micvák az életet szabályozzák, formálják, teszik tagolttá és értelmessé. Élni segítenek. „Nem a halottak dicsérnek Téged” (Zsoltárok 115:17) – mondja a zsoltár. A halál a judaizmus számára nem szent, hanem tisztátalan, kultusza kimondottan idegen tőlünk (ettől függetlenül, persze, nagyon is előfordul).

A halál egyszerre mindennapi és feldolgozhatatlan. Hétköznapi és magától értetődő, mindannyiunk életének természetes lezárulása, ugyanakkor mindig azzal szembesít bennünket, hogy „szél hozott, szél visz el”, nem tudjuk, honnan jöttünk és hová megyünk, van-e bármi célja átmeneti ittlétünknek. Berendezzük „világunkat” a földön, amely folyamatosan leépül, omladozik, szereplői eltűnnek, otthonossága kopik. Arra figyelmeztet minket a nekünk fontosak halála, hogy az életünk nem otthon, legfeljebb átmeneti szállás.

Első fázis - a sivá

A judaizmus törekvése az, hogy visszaillessze a halált a hétköznapokba, ne akarja siettetni a gyász végét, az elengedést, de vezessen el hozzá. Hagyjon időt, de vigyen ki lassan mégis a gyász magányából. A feldolgozás első szakaszában, a temetés utáni héten engedni kell, hogy a távozó családja teljes mértékben bezárulhasson a gyászba, a gyászházba. Vinni kell nekik ételt, hogy ne legyen gondjuk a főzésre, náluk kell, ha lehet, tartani az istentiszteleteket, hogy elmondhassák a gyászolók Kaddisát. Nem ők mennek ilyenkor közösségbe, a közösség jön el hozzájuk. A látogatók nem kezdeményeznek beszélgetést, csak jelen vannak, ha kell, némán.

Nem indítunk beszélgetést szükségszerűen ostoba részvét-panelekkel, csak annyit jelzünk gesztusainkkal, hogy „nem vagy egyedül, ha nem szeretnél egyedül lenni”. Áron főpap, amikor a fiait elvesztette, hallgatott. Tőle is tanulunk elnémulni a friss gyásszal szembesülve.

Második fázis - a slosim

A gyászhát, sivá, süve (a héber hetes számot jelöli a szó, a sávuá, vagyis a hét mint időegység, illetve a Sávuot, a „hetek” ünnepe is ugyanebből a gyökből jön) utáni, újabb határpont a gyászhónap, a slosim (30). A gyászhét végét követően szokás első rövid sétájára elkísérni a gyászolót, segíteni neki újra kilépni a világba, kiszabadulni „a halál árnyékának völgyéből”. Gyászolva élni. Dolgozni, de kerülni a szórakozást még. Fokozatosan beépíteni a másik tartós hiányát az életbe, megtanulni nélküle élni, ez tehát ezeknek a heteknek a feladata.

Harmadik fázis - a gyászév

Különösen közeli hozzátartozó esetében van még egy harmadik időbeli rétege a gyásznak, a gyászév, 11 hónapig kell a gyászolók Káddisát mondani, vagy Tórát tanulni a halott emlékére. Amikor vége, és ha ez sikerült, akkor a távolodó rokon, barát nem tűnik el, hanem emlékké válik, és elfoglalja új helyét egy másik halandó életében.

„Szobám falait rokonaim fotói díszítik”: búcsú Gerő Szandrától

Szűk egy éve, tavaly májusban, néhány héttel az emberi világ első bezárása után, kollégáinkat bemutató kisportré-sorozatunkban beszélgettünk Gerő Szandrával, akit másfél hete veszítettünk el. Válaszai felidézik rendkívüli vágyát, hogy otthon legyen ebben a világban és, hogy másoknak is segítsen otthonra lelni benne, családi múltjuk felkutatásával.

Az otthoni munka kapcsán azt emelte ki, hogy

„A kutatás áthelyeződött egy sokkal személyesebb és intimebb térbe, az otthonom falai közé. Szobám falait rokonaim fotói díszítik, így többgenerációs családi környezetben érezhetem magam munka közben… számomra az otthoni munkakörnyezet családiassága segítséget jelent.”

Izraelről és arról, hogy mind emlékgyűjtők és nyomhagyók vagyunk, így mesélt:

„Nekem is van otthon színes homokot tartalmazó emléktárgyam a Massadáról. Ez a tárgy felidézi bennem az Izraelben töltött éveket és az ottani táj utánozhatatlan egyediségét.”

A lezárásokban is megérezte a hagyományos életforma nosztalgiáját:

„A tartósan otthon töltött hétvégék élményét ahhoz tudom hasonlítani, ahogy a hagyományőrző zsidóság a szombatot meghitt családi körben tölti.”

Általában, visszatérést, lelassulást, nyugalmat, belső békét remélt attól, ami történt körülöttünk:

„Megterhelővé vált számomra a zsúfolt, forgalmas, nagy létszámú helyeken tapasztalt ingerek sokasága. Egyre erősebben merül fel bennem az igény az engem érő ingerek szelektálására és csökkentésére”.

És, ami igazán szívfacsaró, a reményeiről mesélt, arról, mi lesz, ha az akut járványveszély elmúlik majd:

„Remélem, a közeljövőben egy másik vágyam is megvalósulhat, egy izraeli utazás, melynek során meglátogatom az ott élő barátaimat”.

Áldott az igaz Bíró.

Az interjú teljes szövege itt érhető el: Szandra interjú

Így emlékezünk Szandrára

Ezt a képet a facebookon kaptuk: Szandi egy vacsorán Budapesten, egy olyan család összejövetelén, akik az ő segítségével, kutatásainak köszönhetően találhattak újra egymásra sok-sok évtized után.

A hatalmas tudással és szenvedélyesen és végzett munkája révén minden földrészen vannak családok, akik rengeteget: családi emlékezetük hiányzó láncszemeit, az identitásuk alapjait jelentő történeteiket köszönhetik neki.

Szandit mindig mosolygósnak látom magam előtt, hallom a nevetését, hangját... Mikor még tárlatvezetőként dolgozott a múzeumban sokat beszélgettünk, nagyon jó meglátásai voltak, tanácsot is adott, ha úgy adódott, amiért nagyon hálás vagyok, ahogy azért is, hogy meghallgatott. Egyik legkedvesebb emlékem vele kapcsolatban, hogy hangosan kacagunk a "takarásban", amikor kollégánk, a kedves idős Miklós bácsi beszélgetett épp vendégekkel angolul, és szokása volt megemlíteni, hogy "I used to live in London" stb. Épp a Római Birodalom korából származó sírkőről beszélt, amikor elhangzott, hogy "I used to live ..." a "takarásban" pedig azzal egészült ki, hogy "... in the Roman Empire." Jó volt. Szia Szandi, örülök, hogy ismertelek! (Bánfalvi-Orosz Eszter)

Emlékek közül nekem a legkedvesebbek vele azt hiszem a teljesen hétköznapi dolgok, például amikor a nagy IKEA polcokat raktuk össze együtt vele és Ancsával, olyan sokat nevettünk. Az is eszembe jutott, amikor az AEJM konferencia előtt több száz ceruzát kihegyeztek nekünk, és estig ott voltak segíteni, előkészíteni, összerakni a konferencia-táskákat. Az is, amikor a családkutatós konferencián senki nem szerette volna bevállalni a konferálást, és ő vállalta el. És a filmes tábor is sokszor eszembe jut, hogy abban milyen lelkesen részt vett, hogy segítette a gyerekek munkáját, meg az egész hangulatot, hogy jó legyen.

És nagyon konkrét emlékhez nem tudom fűzni, de ami nagyon sok dolog mellett fantasztikus volt, az Szandi humorérzéke, Különlegesen jó humorérzéke volt. Nagyon fog hiányozni. (Dancz Vera)

Nagyon fájdalmas dolog elveszíteni egy szerettünket, különösen, ha egy ilyen édes - aranyos csajsziról van szó, mint Te voltál Szandikám! A veszteségre és a gyászra nincsen megoldás. Előttem van, ahogy nagy boldogan járunk az idegenvezetői képzésre, azt gondolva, hogy milyen remek lesz újabb ismeretekkel bővíteni a tudásunkat. Igaz, hogy a vizsgákat inkább kihagytuk volna, de sok vidámsággal éltük meg a nehezeket is közösen. Jó kis csapat verődött ott is össze. Aztán egyszer csak a Múzeumba hívtál dolgozni, Te meg szépen átmentél Anikóhoz a Családkutatóba. Így többnyire én mászkáltam át hozzád, s vidámkodtunk sokat hármasban is. Kávéval vártál mindig! Rendszeresen beszélgettünk jó hosszan, jó sokat telefonon és nagyon sok mindent megosztottunk egymással. Tudtam az örömeidről, bánataidról, de ez fordítva is így volt. Gyakran kértél tanácsot, ahogy én is Tőled. Sikeres, szép, okos nő voltál, nagyon komoly emberi kvalitásokkal, büszke voltam arra, hogy ismerhetlek, és jó barátok lehetünk. A magánéleted is rendeződött szépen lassan, s boldog ember voltál. Aztán különféle egészségügyi problémák kezdődtek nálad, ráadásul jött a Covid is, és hamarosan félelemben és szomorúságban, s egyre inkább depresszív hangulatban, búskomorságban találtalak. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült a gyógyulás útján elindulnod, nem hitted, hogy a nap újra ki fog sütni, az örömöd vissza fog térni. Sajnos elfogyott az erőd, nem akartál "B" tervet. Drága Szandi , nagyon-nagyon fogsz hiányozni, de kedves lényed, a vidám hangod itt él a szívemben tovább! " (Illéssy Flóra)

Én általában beszédes vagyok, de most nem találom a szavakat.... Ezt a kis virágsarkot Szandra emlékére raktam össze, mert egyszer kapott Anikótól egy kis fát cserépben és nagyon örült neki! (Molnár Rozi)

Az Omer-számlálás

A Peszáh másnapjától Sávuot ünnepéig tartó számolás tórai parancsára ráépült a gyászidőszak hagyománya: Rabbi Akiva tanítványai között, a Talmud beszámolója szerint, ragály pusztított, 24 ezrüket vitte el az évnek ebben a szakaszában, egyes értelmezések szerint azért, mert nem respektálták kellően egymás tudását, álláspontját (ha komolyan vesszük ezt a magyarázatot, akkor a kortárs magyar vagy akár izraeli vitakultúra ismeretében minden okunk megvan a szorongásra).

A gyászidőszak alatt, akárcsak a személyes gyász hónapjában, a nyilvános szórakozás minden formáját kerülni szokás. Rabbi Akiva tanítványainak elvesztése később kibővült a keresztes háborúk mészárlásainak emlékével, végül a holokauszttal, amelynek egyik legszörnyűbb fejezete, a magyarországi, jórészt éppen ebben az időszakban zajlott 1944 késő tavaszán, kora nyarán.

Most, idén, két okunk is van számolni az Omert. Azt lehet remélni, hogy már a 33. napon, LágbáOmer örömünnepén, amikor megszűnt a járvány, kicsit már könnyebb lesz, és az oltások révén nagyobb biztonságban leszünk mind, Sávuotkor pedig már talán együtt is lehetünk majd. Ebben az évben tekinthetjük, a mostani járvány vonatkozásában, a hagyomány előírását, Omer-visszaszámlásnak. Áldott vagy Te, Örökkévaló, Világ Királya, aki megszenteltél bennünket parancsolataiddal és megparancsoltad nekünk, hogy számoljuk az Omert.

Hírlevelünk kiküldésekor az Omerszámlálás 5. napja van.

Az ötödik nap bejegyzése Markus Donath Omerszámláló könyvecskéjében, melyet Nyitrán, 1834-ben készített. A rézmetszetes ómerszámláló könyv részletes adatai elérhetőek online adatbázisunkban.

Online tárlatvezetés: Arc-kép-más

Hogyan árulkodik egy önarckép a művészek zsidó identitásáról?

Április 8-án, csütörtökön az Arc-Kép-Más - Hagyomány, asszimiláció és trauma a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár portréin című tárlat képei közé kalauzoljuk Önöket.
Az emberalak vagy arc ábrázolását a tárlat abból a szempontból vizsgálja, hogy az ott bemutatott arcképek hogyan jelenítik meg a zsidó identitás hagyományait, feszültségeit, sokrétűségét vagy éppen azidentitás hiányát. Hogyan ábrázolják önmagukat a huszadik századi zsidó művészek, önábrázolásuk milyen módon vall zsidóságukról?
Hogyan függ össze a portré, az emberalak-ábrázolás és az önarckép a zsidó identitás vállalásával (vagy elrejtésével) és tragikumával a huszadik században?

Előadó: Farkas Zsófia, a kiállítás kurátora

A program ingyenes, regisztrációhoz kötött. A program maximális létszáma 50 fő.

További információ

REGISZTRÁCIÓ

Vigyázzunk egymásra és maradjanak velünk online!

Korábbi hírleveleink