A hevesi megyeszékhelyről a zsidóknál előbb jut eszébe minden érettségin átesett magyarnak a hódító iszlám – az Egri csillagok miatt is – és az, hogy katolikus érseki székhely. (Eger városa papok városa, papok csoszognak ott fapapucsaban, tanítja a magyar nóta... ennyi mostanra elég is lesz belőle).

A dolgok ezúttal is összefüggenek. A török hódoltság idején, amelyet csak másfél évtizeddel tudott elodázni a Gárdonyi által megénekelt nagy győzelem, sok zsidó élt a településen, akik aztán a 17. század végén a törökkel együtt távoztak. Tudható a spanyol kiűzetés történetéből is, hogy ekkoriban az iszlám jobban tolerálta a judaizmust a kereszténységnél. A következő, másfél évszázados periódusban Egerben nem lakhattak kálvinisták és zsidók.

Az első betelepülő Schwartz István volt a reformkor idején, 1840-ben. A villámgyorsan kialakuló közösség hamarosan felépítette vallási intézményeit: ebben a korszakban építik fel a régi zsinagógát, amely ma is áll még, a város kulturális intézményeként. 

A neológia soha nem gyökeresedett meg a városban, a status quo ante és az ortodox hitközség mellett labdába sem rúghatott, hiába, hogy az új zsinagógát a szegedi neológia ékkővének tervezője, Baumhorn Lipót álmodta meg a huszadik század második évtizedében, az egri zsidóság aranykorában.

A háborúk kora meggyengíti, aztán a holokausztban és az utána következő időkben végleg elpusztítja az egri közösséget, az új zsinagógát lebontották a létező szocializmus évei alatt. A régi tanúskodik csak a reformkori új kezdetekről a városi épületek közül. 

Heti kiemelt műtárgyunkat mostantól több héten keresztül kollégáink kedvenceiből válogatjuk: egy-egy olyan tárgyat, amit talán már itt is idéztünk, de most egy-egy nagyon személyes és szubjektív olvasattal mutatunk be. Elsőként Dóra Bálint választását: egy mikrográfiás siviti táblát:  

Megoldjuk okosba'Megoldjuk okosba’

Hogy mi a csoda? Hát amikor felveszed a talált pénzt, előtted sábesz, mögötted sábesz, de ahol épp vagy, ott nincs sábesz – szól a közismert vicc. És Kohnt sem érdekli, hogy mi a neve annak a halnak, felőle akár malacnak is hívhatják, tudjuk meg egy másikból.

Alapszitu, vannak a vallási előírásaink, és van az emberi létezés egyik alapdinamikája, hogy ezeket megpróbáljuk megkerülni, alkudozunk a leírtakkal. Alkudozunk, mert az előírások, definíció szerint, szabályok közé rekesztik késztetéseinket.
Na, de mi ebben az érdekes? Szerintem az az állandó kihívás, hogy megtaláljuk a határt a szabályok elvtelen hajlítgatása és a parancsolatok folyamatos (újra)értelmezésének intellektuális kötelezettsége között, amely nemhogy nem erodálja, de gazdagítja kultúránkat, át- és megélhetőbbé teszi hagyományainkat és erősíti közösségeinket.
Ez persze mozgó célpont, időben, térben, közösségek között zajlanak a leghevesebb viták arról, hogy ezek a határok épp hol húzandók meg. 
Ne csinálj faragott képet! - szól a második parancsolat. Ne faragj, ábrázolj, rajzolj vagy fess ember alakot szól az interpretáció.
Mit keres akkor Ádám és Éva a Krónikák Könyvének egy középkori kiadásán, vagy Dávid király egy siviti táblán? Ha jobban megnézzük, a korabeli grafikus nem rajzolt, se Ádámot, se Évát, se Dávidot. Egészen pici betűkkel szöveget írt, és ezek a betűk, mint pixelek adják ki a „képet”.
Dóra Bálint

Még több mikrográfia ​

Pár hete olvasható egy kivételesen érdekes memoár, amely, ahogy a magyar zsidóságban szokásos, a születést a túléléssel kapcsolja össze. Azt meséli el, mit jelentett egy olyan világba megszületni, amelyet az érkezésünk előtt felszámoltak. Kezdetben volt az apokalipszis.

Eger zsidó közössége, ahová Budapest egykori alpolgármestere, az emlékirat szerzője, a politikus, közgazdász és mecénás, zsidó közösségi ember, Székely Gábor született 1948-ban, nagy hagyományú ortodox kile városa volt.

A Pozsony-számunkban bemutatott Hátám Szóférhez, az ultraortodoxia szellemi édesapjához kell visszamennünk, a történet kezdete ő. Az ő unokája, aki a háború sújtotta Ukrajnában, Umánban, a hászid zarándokok településén és Kijevben töltötte ifjúkorát, Simon Szofér 1881-ben lett rabbi Egerben, az „erlauer” (egri) dinasztia történetének kezdetén. A legendás ultraortodox jesivát a nagyapjáról, Hátám Szóférről nevezte el. Megélte 1944-et, a családjával együtt gyilkolták meg 94 éves korában. Az ő unokája, Johánán vitte a jesivát a fordulat événél valamivel tovább, azt, ami maradt belőle, ők még tanúi voltak Székely Gábor, a túlélés utáni élet születésének, ott voltak életének kezdetén „az biztos, hogy a jesiva 1948 őszén még Egerben működött, mert ott voltak a briszemen”. Ez, a nyolc napos Székely Gábor felvétele Ábrahám szövetségébe, lehetett az egyik utolsó öröme, szimhája az erlauer jesivának a szülővárosában, már 1950 óta Jeruzsálemben működik, ott folytatja történetét és várja a Messiás érkezését az erlauer közösség és jesivája. Székely könyvének legértékesebb fejezete erről, az utolsó időkről számol be jórészt szülei emlékei alapján.

Eger zsidóságát nem szemtanú idézi fel az Elszakadás és visszafordulás című memoárban, amit Székely Gábor látott, az már eleve megidézés volt csak, egy dicső múltú közösség fogyatkozó maradékának világa nevelte, amelyik megtartani sem tudta a zsidóság számára, bár „visszafordulása” évtizedek óta, a rendszerváltás időszaka óta tart. De az a világ, amelyik elköltözött Egerből, hogy újjászülessen Jeruzsálemben, még látta őt és tanúja volt, ahogy megkapta a Szövetség Jelét. Főhajtás ez a könyv a szülők előtt, akik ide tartoztak, akik Egerben maradtak végig és akik elengedték a fiukat egy nagy karrier útján, talán azért is, mert hittek a visszafordulásban. 

A háború utáni időkről, távolodásról és visszafordulásról, a rendszerváltás idejének zsidó életéről, a Lauder iskoláról és a MAZSIKÉ-ről, az Istenbe vetett hitről és a vallási szervezetek nagy bezárkózásáról beszéltünk Székely Gáborral és a zsidó hagyomány szeretet és családközpontúságáról legfőképpen.  

Az egri zsidó közösségben, ortodox vallási közegben, bár nem ortodox háztartásban nőttél fel. Mi volt az, ami a legfontosabb, a legszebb volt számodra gyerekként ebben a zsidó közegben? Mi tetszett igazán a zsidó hagyományokból, Eger sajátos zsidó hagyományaiból?

Nem tudom összehasonlítani a többi közösségi életet az egrivel, ami nagyon szerény volt. Rossz idők voltak akkor. Rossz idők voltak ideológiailag és anyagilag is. Az egri zsidók mindegyike, de legalábbis, akik jártak templomba, nagyon befelé fordulók voltak és szerény anyagi körülmények között éltek. Keveset tudok arról, hogy volt mindez a háború előtt. Annyit hallottam, hogy sok zsidó nagy üzlettel rendelkezett, esetleg kisebb-nagyobb vállalattal. Volt kulturális tevékenység is, a dalkörtől a bálokig. Jelentős volt a jótékonykodás. Azt hiszem főleg a zsidók felé, de tudom, hogy a családom például a nem zsidók felé is nyújtott különböző anyagi segítséget, például ösztöndíjat. Apám jelentősen részt vett a politikai életben is, a szakszervezetben, illetve a szociáldemokrata pártban. Ez egészen a születésemig tartott. Amit én láttam, a zsidóság vallási és lelki megélése volt. Ma is úgy gondolom, hogy számomra ez sokkal fontosabb, mint a formális zsidóság gyakorlása.

Az egri - ortodox - zsidó közösség 1950, pláne 1956 után nagyon kicsi volt a könyved beszámolója szerint, jóformán egyedül voltál az emlékeid alapján gyerek benne. Erre a nagyon szűk világra tekintesz vissza, azt kutatva, miért távolodtál el tőle. Lehetett volna másképp, lehetett volna ezt az életformát folytatni Egerben, amelyről, mint írod, alighanem a szüleid is úgy gondolhatták már, hogy aligha folytatható?

Gyerekkoromban arra is odafigyeltek, hogy a család – ami gyakorlatilag elég kicsi volt, mert Egerben csak én voltam a szüleimnek – nagyon szeretetközpontú volt és önzetlen. Érzelmileg is és anyagilag is. Az én nevelésem része volt a péntek esti és ünnepekkori templomba járás. Nem tudom, hogy édesapám mikor hagyott fel a reggeli és az esti imádsággal. De támogatta, amikor gyerek voltam, hogy tfilinben imádkozzak reggel. Aztán az idő előrehaladásával én is felhagytam. Az édesanyám imához való viszonya annyira bensőséges és magába forduló volt, hogy azt én nem is érzékeltem. Én sem értem teljesen, hogy engem miért engedtek el. Azt hiszem, úgy gondolhatták, hogy az én életemet jobban támogatja az, ha belesimulok az akkori szocialista társadalomba.

A rendszerváltás idején kezdődött tulajdonképpen a „visszatérés”, amelyet a könyved címébe emelsz, a zsidósághoz, az akkoriban születő civil szervezetekben, a Mazsike és a Lauder Iskola révén. Miért volt vonzó számodra, akinek a hagyomány gyerekként elsősorban mégis a vallást jelentette, ez a kulturális megalapozottságú identitás-ajánlat? Mit gondoltál arról, hogy a Lauder világi iskola, a Mazsike világi szervezet?

A 80-as évek második felétől az akkori kibontakozó vállalkozói élet és a családom rendkívüli helyzete foglalta el az életemet. A munkaváltásokkal együtt kerestem a helyemet, és így fordultam a társadalmi szervezetek felé. De a kérdésben szereplőkön túl a Wallenberg Egyesület és a B'nai Brith is beletartozott ebbe a körbe. A felekezet felé én nem találtam meg az utamat, de az emlékeim szerint az akkori zsidó vezetők, rabbik sem kerestek bennünket. Nagy volt a bezárkózás.

A könyvben gyakran térsz arra vissza, hogy édesapád egyedül azt tartotta nélkülözhetetlennek, hogy az Örökkévalóban higgyél, hogy őt féljed, ahogy Te fogalmazol. Hiszel Benne, ma is? Erre a könyvben nem válaszolsz.

A neveltetésem, a szocializmus hatásai meg a saját gondolkozásom dilemmáját sosem tudtam megoldani. A megoldás még ma is várat magára. De ennek kifejtése egy hosszabb könyvet igényelne. Még lehet, hogy egyszer megcsinálom.

Schweitzer József ajánlotta Neked Dan Dánielt, akivel máig tanulsz a judaizmusról, amikor édesanyád emlékére nehezedre esett felolvasni a Káddist. Milyen kapcsolatban álltál vele?

Sokszor találkoztunk, sokszor egyetértettünk és sokszor nem. Nem volt bensőséges kapcsolatunk.

Ma Tórát és misnai szövegeket olvasol kortársaiddal a lakásban, amelyet kiállítótérként is rendelkezésére bocsátasz kevésbé befutott művészeknek. Tevékeny életed legtávlatosabb projektjeként tekintesz erre a két elfoglaltságodra. Mi az, ami a Bibliában, a tanításban, az együttlétben igazán fontos Neked, mit szeretnél megmutatni, elsajátítani, továbbadni a hagyományból? Mit jelent ma, az egri felnövekedés, a hosszú közigazgatási, politikai karrier után, visszatérőként, a zsidóság számodra?

Több, mint harminc éve próbálok példát mutatni olyan zsidóknak, akik a környezetemben vannak, és sokan vannak, hogy érdemes zsidóként élni. Jobban vagy kevésbé gyakorolni, ismerni, tanulni a vallást, mert segít abban, hogy a család összetartóbb, együtt maradóbb legyen és az ember könnyebben eligazodik a világ dolgaiban. Azon kívül, hogy örömöt ad nekem – mind a kiállításokkal, mind a zsidó hagyományokkal, vallással való foglalkozás – bíztam és bízom benne, hogy ez másnak is jó lesz. Egyébként a zsidóság megmutatása, megismertetése kudarcot jelent, mert az, amit példaként meg-megmutatok, annak alig van követője.

Az egri ortodoxiától a Lauderig: vissza a jövőbe

Minden olyan irat, papírdarab, amelyen szerepel az Örökkévaló négybetűs neve, különös figyelmet igényel, amikor megválunk tőle. Annak, hogy hogyan lehet kidobni az ilyesmit, komoly jogi irodalma született, mert az Örökkévaló neve örök és állandó ugyan, de a papírfecni az időbeliség világába tartozik, mint mi magunk. Az ilyen kérdések valójában a véges és a végtelen találkozásának kérdései.

Fokozottan nehéz a Tóráknak az elbúcsúztatása, a kézzel írott, sokszorosíthatatlan, mindig egyedi tekercseké, amelyeken az Örökkévaló kinyilatkoztatását rögzítik. A Tóra, mint minden az ég alatt, tönkre mehet és tönkre is megy idővel, baleset éri. A kabbala egyik elgondolása szerint a szöveg végső értelemben egészében Isten végső, titkos neve. Hogyan tudunk megválni tőle? Eltemetjük, mint az ember, aki Isten képmását viseli.

Erről, a végtelenség által megérintett végességről láthatóak képek az egri, elpusztult Tórák temetőjét ábrázoló fotón. Komor végtelenség szelleme lebeg a pusztulás felett. Az egri zsidóság tovább élésének és pusztulásának metaforái, amelyekről Székely Gábor és az ő révén, az ő ihletésére ez a lapszám is beszél most. Távozásról és visszatérésről, feltámadásról a végtelenben és az időben. A változásban. Az egri ortodoxia legalább két formában él tovább. Jeruzsálemben és az egyik utolsó egri ortodox gyerek, Székely Gábor élete nagy műveiben, amelyekben társa volt másoknak.

Az ő története köti össze Eger tárgyi és anyagtalan, személyes emlékekben élő hagyományos zsidó világát a budapesti civil újjáéledéssel, zsidó önszerveződéssel, a sikeres korai vállalkozók felelősség vállalásával, azzal, ami az ő múltjuk, az ő történetük. És ez már nem a múlt változatlan formájú feltámasztása, mert az nem lehetséges. Hanem egy hagyomány inspirációjának az „átváltása” a jelen követelményeire. A közösségek és szervezetek, amelyek jelezték, terveikben kissé meg is előzték és katalizálták a rendszerváltást, és jórészt a hitközségi establishment alternatíváiként jöttek létre, a Bnei Brittől a Mazsikén át a Lauderig magukon viselik Székely Gábor alkotó keze nyomát is. Az ő alapító önzetlenségének is köszönhetik, hogy ma is működhetnek. Az erlauer jesiva bóherei és a Lauder között teremt szoros kapcsolatot egy tiszteletre méltó élet. Folytonosságot a pusztulás után. 

Digitalizált irataink között böngészhetik ​a régi egri hitközségi dokumentumokat is, közte a régi hitközségi alapszabályt, a hevra kadisa nyilvántartását, izgalmas és kevéssé érdekes iratokat, közte a meghívót az egri új zsinagóga 1913-as felavatására is: 

A digitalizált iratokat elérhetik a Hungaricana oldalán INNEN​. 

Kálnoky István a ciszercieknél végzett katolikus polgár volt, 1944-ig Eger polgármestere, Kálnoky László, egy szintén elfeledett nagy költő, Eger legnagyobb költőjének édesapja. A deportálások előkészítésében, Eger zsidóságának kiirtás előtti megbélyegzésében nem volt hajlandó részt venni, nyugdíjba vonult. Ez a gesztus talán senkit nem menthetett meg, de jelzés volt és tanúság, hogy mindig van választás és ez a szabadság méltóságunk aranyalapja. Jelezte, hogy a zsidókért is felelős, ugyanúgy, aki Egert irányítja, ők, bármit is mond az aktuális törvény, Eger egyenjogú polgárai és aki róluk gondoskodni nem tud, nem tudhatja ellátni vállalt feladatát.

Az ő fia volt Kálnoky László, aki szintén sokat tett Vas Istvánért, barátjáért 1944-ben, egész életében később is háttérbe húzódva, a magyar irodalom egyik legfontosabb műfordítójaként és költőjeként. Az egykori Egernek katolikus utalásokban bővelkedő nagy versben állít emléket, amelynek a címe, sokatmondóan, annyi, Az elsodortak. Noha nem jelennek meg a szöveg képeiben, ott vannak az elsodortak között az egri zsidók, akik Kálnoky kortársai voltak. Eger nem utolsósorban a két Kálnoky, apa és fia városa. 

Az egri új (mára lebontott) zsinagógát is építő Baumhorn Lipót művészetéről 1999-ben volt látható kiállításunk: 

E heti címlapképünknek Grossmann Edit borospince rajzát választottuk, mert akárhogyan is, de Egerről azért mindenképpen az első gondolataink között van a jófajta egri bor. 

Grossmann Edit gyűjteményünkben lévő műveit itt megnézhetik: 

GROSSMANN EDIT

Borozni meg kiránduljanak el Egerbe!