A közelmúltnál semmi nem tűnik távolibbnak, mert éppen csak elmúlt, még láttuk eltűnni, aktualitását veszteni, távolodni Khárón ladikján. Láttuk meghalni, elmúlni örökre. A ’90-es évek azoknak, akik emlékeznek rá, világkorszakokkal ezelőtti világ. Könnyed, légies, bizakodó, naiv. A nagy gazdasági összeomlás, a délszláv háborúk a közvetlen közelben figyelmeztettek, hogy lesz még bajunk ezután is, de mégis valahogy úgy tűnt, hogy, ha lassan is, de jó irányba megy a világ. Ezt ma a világ összes naivitása sem gondoltathatja senkivel.

A magyar zsidó élet szabaddá vált, kreatívvá, bejött Amerika, az amerikai zsidó szervezetek, pénzzel, mintákkal, ötletekkel. Inspiráció volt és remény, ahogy a korszak őszinte és bugyuta slágere szólt: álmaimban Amerika visszainteget, álmaimban Amerika nem mondhat nemet. Ekkor születik Szarvason a tábor az amerikai ifjúsági táborok mintájára, indul el a Lauder iskola, és az első és egyetlen Zsidó Közösségi Ház (Jewish Community Center, JCC). A magyar zsidó civil élet máig hatóan tiszta Amerika, de már csak az intézményeiben. Ez az évtized imádta Amerikát, mára ez sincsen sehol.

A ’90-es évek küszöbén zsidó újságok születtek és haltak el, a Múlt és Jövő és a Szombat ma is működik közülük, a ’90-es években rabbik vettek részt a közbeszédben és a közéletben, mindenki alapított valamit, belefogott valamibe, nyüzsgött. Ezekben az években jártak egyetemre és végeztek a hitközség örökfiatal sógor-rabbijai, Radnóti Zoltán és Verő Tamás, a rendszerváltás rabbigenerációja, Verő a napokban töltötte be az 50-et. A ’90-es években lakja be a Chábád Lubavitch irányzata Magyarországot Oberlander Báruch munkája révén.

Persze, Izrael évtizede is volt, Izrael elérhetővé vált, még a ’80-as évtized utolsó másodpercében felvettük a diplomáciai kapcsolatokat. És Izrael életében is a remény, a béke reményének periódusa volt, mindennel együtt is, ez az évtized, ez is súlyos fényévekre távolodott azóta.

A közelmúltnál semmi sem visszahozhatatlanabb, semmi sem elavultabb, mint a tegnapi újság.

Éppen ma 27 éve, 1995. november 4-én Tel-Avivban egy nagygyűlésen merénylet áldozata lett Jichak Rabin miniszterelnök. Az elkövető 25 éves Jigal Amir, a Bar Ilan Egyetem hallgatója három lövést adott le Rabinra. Az izraeli-palesztin békefolyamat felgyorsítása mellett rendezett gyűlésen elkövetett merénylet hátterében a békét ellenző szélsőséges zsidó szervezetek álltak. A miniszterelnök temetésen a világ számos vezetője jelen volt, Magyarországot Horn Gyula miniszterelnök és Kovács László külügyminiszter képviselte. Budapesten Jichak Rabin temetésének napján, 1995. november 6-án 14 órakor a Dohány utcai zsinagóga előtti Herzl téren nyilvános gyászistentiszteletet tartott a Mazsihisz, ott készült a most bemutatott fénykép. Az emlékbeszédet Schweitzer József országos főrabbi mondta el, a megemlékezésen tiszteletüket tették a kormány tagjai is. A magyarországi zsidó ifjúsági szervezetek 1995. december 9-én rendeztek megemlékezést Jichak Rabinról a Bálint Zsidó Közösségi Házban. 

Hogyan lódult meg az állni látszó idő a rendszerváltással, milyen volt akkor kezdeni az életet, a feltámadó zsidó intézményi élet szervezőjeként? Mi maradt meg és mi veszett el mára a nagy megújulás idejéből? Mi az, ami sikerült, és mi az, ami – legalábbis tartósan – nem biztosan? A korszak talán legfontosabb tanújával és aktorával, a ma is nélkülözhetetlen Fritz Zsuzsával beszélgettünk.

Hogyan kerültél bele a zsidó ifjúsági közegbe, mi vonzott benne, mit kerestél, mit, kiket találtál?

Anélkül nőttem fel, hogy tudtam volna, zsidók vagyunk. Anyai nagyszüleim és szüleim, akikkel egy lakásban éltünk, mind zsidók voltak, de nem beszéltek erről. Vagy ha igen, akkor németül, vagy suttogva, vagy akkor, amikor nem voltam a szobában, esetleg otthon. Apukám halála volt a mérföldkő. Tizenhat voltam, egyszer csak ott álltam határtalan szomorúsággal és értetlenséggel a veszteség miatt a Kozma utcai temető ravatalozójában. Rabbi, kántor, zsidók. Lassan-lassan felfogtam. Zsidók vagyunk. Pár hónappal később már a rabbiképzőben voltam egy barátommal péntek este. Fiatalok, zsidók között. Így kerültem bele. Nem kerestem semmit, anyu noszogatására mentem, s amit találtam az egy izgalmas, ismeretlen, titkos közösség, barátok, találkozások, egy lassan nyíló világ volt.

Mikor kapcsolódtál bele a szarvasi tábor szervezésébe, hogyan kezdődött, kinek az ötlete volt?

A zsidó közösség megtalálása nagyon lelkesített. Mindenben részt akartam venni, tanulni akartam, tudni akartam, hogy mit jelent zsidónak lenni. Ezt a motivációt látta meg bennem talán a Joint akkori magyarországi képviselője, Asher Ostrin. Felvett a Joint 1990 júniusában megnyíló budapesti irodájába zsidó oktatással foglalkozó munkatársnak. Csodás volt. Két év gimnáziumi angoltanítás után egyszer csak hivatásos zsidó lettem. Júniustól szólt a szerződésem. Júliusban kinyitotta kapuit a szarvasi tábor. Ez is a feladatkörömbe tartozott. A tábor a Joint (Ralph Goldmann) és Ronald S Lauder közös gyermeke volt, akik szerettek volna a kelet-európai zsidó közösségek fiataljainak zsidó identitásélményt nyújtani. A zsidó táborok az USA-ban nagyon nagy sikerrel vonzották közösségeikhez közelebb a gyerekeket, tinédzsereket. Gondolom, hogy ez volt az a minta, amit követni szerettek volna. A vasfüggöny lehullott, a közösségek ocsúdni kezdtek, és ez remek lehetőség volt arra, hogy a magyar és más kelet-európai zsidó fiatalok barátokat találjanak és tanuljanak a zsidóságról.

Te két nagyon fontos, hitközségi infrastruktúrán kívüli intézmény, Szarvas és a Bálint Ház működésében vállaltál kulcsszerepet. Miért volt fontos a Te nemzedékednek, fontos volt-e, hogy legyen más is a magyar zsidók számára a hitközségi kínálaton túl? Miért és mennyiben volt a hitközségi világ alternatívája a korszak zsidó civil élete?

Nem tudatos dolog volt ez, de ma már tudatosan választanám. A mai magyar zsidó közélet attól ilyen színes, mert a zsidók ilyenné tették maguknak. Ez részben olyan nagy nemzetközi szervezeteknek köszönhető, mint a Joint, melyek már a kommunista rendszerben is segítették a honi zsidó életet, a rendszerváltás után pedig nagyon sokat tettek a zsidó oktatás fejlesztéséért és azért, hogy a kicsi zsidó szervezetek, kezdeményezések meg tudjanak élni, fejlődni tudjanak. Nem találtuk meg magunkat az intézményes zsidóságban, s aki igen, akinek volt motivációja a nemzedékemből, hogy megpróbáljon képviselő lenni, hangját hallatni, nagyon hamar csalódott, és otthagyta az egészet. És itthon ezt lehet, mert van más. Mert van Bálint Ház, van Szarvas, van Auróra, IKI, vannak kis és nagyobb civil szervezetek. Ez nagyon jó, mert ettől ilyen sokszínű a zsidó élet, de ettől is van az, hogy azok, akik keresik az utat, néha nagyon nem tudnak kiigazodni. Amikor mi elkezdtünk a zsidó életben aktívan részt venni, akkor a Mazsike tudatosan azért dolgozott, hogy legyen a hitközségnek alternatívája. Ez nem igazán sikerült úgy, ahogy ők tervezték, de abban, hogy nagyon sokan tudtak zsidó életet élni a hitközségi intézményeken kívül, segített. Óriási lendület volt a kilencvenes évek zsidó életében. Az a sok energia, ami felszabadult, mert lehetett nyíltan, felvállaltan zsidó programokat szervezni, szervezeteket alapítani, ez rakta le ennek a mai magyar zsidó életnek az alapjait.

Hány ember volt jelen aktívan a kilencvenes évek ifjúsági szervezeteiben, Szarvason, a Bálint Házban, az ifjúsági szervezetekben, mekkora volt az átfedés? Hol vannak ma ezek az emberek, mennyire aktívak, mit tudsz róluk? A gyerekeik? Utólag visszanézve sikeres volt ez a periódus?

Sokan voltunk. Voltak százfős ifjúsági szervezetes táborok, habonimos, someres szervezésben. Szarvason volt olyan nyár, amikor 750 magyar gyerek vett részt. A Bálint Ház kulturális programjaira, a Popper előadásokra, Perlaki filmklubokba is nagyon sokan jártak. A Hanuka és Purim bálok is rengeteg embert vonzottak. Nagyon nagy volt a lelkesedés, aminek szerintem az is volt az oka, hogy tényleg csodaszámba ment, hogy lehet. És persze még nem volt ekkora a verseny. Ma olyan sok program van a városban, hogy zsidóként nagyon sokat kell beletenni a promócióba, hogy meglássák.

Persze akkor is sok volt az átfedés, hiszen sokan voltak olyanok, mint én is és a barátaim. Mindenhová mentünk, ahol zsidó közösségi eseményt tartottak. A szarvasi táborban felnőtt emberek ma a gyermekeiket küldik a táborba, vannak közöttük sokan, akik aktívan a közösségben maradtak, és sokan vannak olyanok, akik nem kapcsolódnak. A Bálint Házban ez a legnagyobb kihívás nekünk, hogyan szólítsuk meg azokat, akik egyszer már átélték a zsidó közösségi érzést, hogy megtaláljuk, miért maradtak el, és azt is, mivel lehet őket visszahozni. Az, hogy utólag visszanézve sikeres volt-e ez a periódus? Nem gondolkodtunk akkoriban ezekről, nem építettünk stratégiát, nem írtunk missziót és víziót. Önként, lelkesedésből csináltunk mindent, nem néztünk vissza. Egy beszélgetésben Joshua Spinner úgy nevezte ezt nekem, az volt a csoda korszaka, ez most a csoda utáni korszak. Ma sokkal tudatosabbnak kell lennünk, stratégiát kell építeni, és látni kell, hogy hová akarunk eljutni.

Sikeresek voltunk a kilencvenes években, hiszen újjáépítettünk egy tetszhalott közösséget, de nem voltunk sikeresek abban, hogy hosszútávra tervezzünk, és végiggondoljuk, milyen közösséget szeretnénk látni a 21. Század elején.

Hol töltötted Te akkoriban a legtöbb időt, hol érezted a legjobban Magad?

A barátaimmal a zsidó rendezvényeken, bárhol, ahol zsidókkal lehetett találkozni. A kedvenc helyem a Rabbiképző volt péntek esténként és a Dunapark kávéház, ahova utána mentünk, majd a Béke szálló Zsolnay Kávézója vette át a szerepét.

Milyen zsidó olvasmányokra, kulturális tapasztalatokra tettél szert akkoriban, melyek tűnnek ma a legemlékezetesebbeknek?

Számomra a legemlékezetesebbek a nemzetközi zsidó élmények voltak, abból tanultam a legtöbbet, megtanított nyitott, pluralista zsidónak lenni, tanultam zsidó kultúráról, lehetséges zsidó utazásokról, közösségekről és megélésekről. Ezek közül is számomra a Limmud emelkedik ki, az angliai, mely teljesen megmerített a zsidó tanulás csodájában és öt napon át úszkáltam ebben az intellektuális és spirituális közösségi élményben. Ihletet, tudást kaptam ott és barátságokat.

Ha fel kéne idézned két-három jelenetet a kilencvenes évek zsidó életéből, a legszebbeket, a legjellemzőbbeket, a legproblematikusabbakat akár, melyikeket hívná elő elsőre az emlékezet?

A legszebbek nekem a szarvasi nyarak, az egyik legemlékezetesebb a Bálint Ház megnyitása, a legjellemzőbbek és szépek talán a Hanuka bálok.

Mit jelentett Nektek Izrael, mit tudtatok róla akkoriban?

Nem sokat tudtunk róla, azokat kivéve, akik már eljutottak, egy álomországot jelentett leginkább. Én 1989-ban voltam először életemben, és egyből szerelem volt. De nagyon keveset tudtam róla, hiszen otthon szinte sosem beszéltünk Izraelről. Akkor kezdtem többet tudni, amikor kint töltöttem egy évet és megtanultam héberül. Én azt hiszem, hogy a kilencvenes években, mi egyértelműen kritika nélkül szemléltük Izraelt, rózsaszín szemüvegen át, a legtöbb zsidó ezekben az években jutott el először, és ilyen mézeshetek-időszak volt.

Mi hiányzik ma a legjobban Neked harminc évvel ezelőttről?

Az a megismételhetetlen közösségi érzés, amikor minden találkozás olyan, mintha soha többé nem találkoznál a többiekkel, amikor minden programra elmész, hogy találkozz a többiekkel és úgy érzed, zsidónak lenni a legcsodálatosabb dolog a világon. Az érzés, hogy megnyílt előtted a csodák tárháza, és nem tudsz vele betelni.

Néhány évvel ezelőtt beszélgetés-sorozatot kezdeményeztünk a közelmúlt történeteiről. Az első, bevezető alkalommal éppen Fritz Zsuzsával beszélgettünk a Bálint ház születésnapi rendezvényén, az interjúban is említett eseményekről: 

A beszélgetés-sorozat egy másik részében az 1991-es év két fontos eseményét, az év elején lezajlott Öböl háborút, és a Szovjetúnió felbomlását kísérő nagy orosz alija hullámot idéztük fel. 

A Közös útjaink című virtuális kiállítás a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár és a Magyar Nemzeti Levéltár több tagintézményének együttműködésével jött létre. (A virtuális kiállítás elkészültét 77. magazinunkban jelentettük be, onnan elérhető a kapcsolódó weboldal és tananyag is!.) Az együttműködés célja egy olyan levéltár- és múzeumpedagógiai projekt megvalósítása volt, amely a magyar zsidóság történetét dolgozza fel a két gyűjteményben őrzött írásos és tárgyi emlékekből.

Az online bemutató során a résztvevők megismerkedhetnek a virtuális kiállítás egyes elemeivel, melyek leginkább az egyes zsidó ünnepekhez és zsidó közösségek, családok történetéhez kapcsolódnak.

A bemutatót 𝙕𝙤𝙤𝙢 𝙛𝙚𝙡𝙪̈𝙡𝙚𝙩𝙚𝙣 2022. 𝙣𝙤𝙫𝙚𝙢𝙗𝙚𝙧 8-𝙖́𝙣 18 𝙤́𝙧𝙖𝙠𝙤𝙧 tartjuk. A program előzetes regisztrációhoz kötött, melyre az alábbi e-mail címen tudnak jelentkezni: 𝙡𝙚𝙫𝙚𝙡𝙩𝙖𝙧𝙥𝙚𝙙𝙖𝙜𝙤𝙜𝙞𝙖@𝙢𝙣𝙡.𝙜𝙤𝙫.𝙝𝙪

Csatlakozzanak közös útjainkhoz, fedezzük fel együtt a magyar-zsidó kultúrát és találkozzunk november 8-án!

Szenes Hanna kivégzésének 78. évfordulóján civil kezdeményezésre megemlékezés lesz Budapesten a II. kerületi, Széna téri emlékparkban nemrégiben felavatott Szenes Hanna mellszobornál 2022. november 7-én, kedden délután 2 órakor. (részletek: mazsihisz.hu​)

Szenes Hanna

Budapesten született 1921-ben. Iskolás korában, az antiszemita tendenciák hatására lett cionista. 1939-ben alijázott az akkor brit fennhatóság alatt álló Palesztinába. 1941-ben írta az Út Cézáreába című versét, mely mára szinte népdalként él tovább. 1943 nyarán beállt az angol hadseregbe, hogy visszatérjen segíteni Európába, Magyarországra.

Egy évvel később, 1944-ben ejtőernyősként dobták le jugoszláv területen, ahol szinte azonnal elfogták. Több hónapnyi börtön és kínzás után 1944. november 7-én kivégezték.

23 éves volt. Emlékéből fakadjon áldás. 

Az út Cézáreába című verse alapján írt dallal emlékezünk rá, hallgassák meg Ofra Haza előadásában: 

E heti címlapképünknek egy múzeumi kiállítás, az 1997. március 6-án Szabó István Oscar díjas filmrendező által megnyitott  "Diaszpora és Művészet" című tárlat fényképét választottuk. A további képeket a gyűjteményi adattárban nézegethetik itt​, a kiállításról részletesebben pedig archív kiállításaink között olvashatnak, itt: