A magyar zsidóság jogegyenlősége tulajdonképpen huszonöt éven át tartott, lep meg bennünket Konrád Miklós e számunk nagyinterjújában. Tényleg, számoljunk utána, a dualizmus felívelő korszakában, annak legvégén születik meg az emancipációs törvény, válik felekezetként is egyenjogúvá a zsidó közösség. A kettős Monarchia napjai – utólag könnyű okosnak lenni – meg vannak számlálva, amikor ez megtörténik. Érdekes ebből a szempontból is megnézni, újra lapozgatni Musil regényét, A tulajdonságok nélküli embert. Kákánia – a Monarchia – és fővárosa, Bécs, szinte karikaturisztikus jeleit mutatja a szellemi végelgyengülésnek a regény lapjain, egyszerre kedélyesen és félelmetesen dekadens helynek mutatkozik. A dualizmus fiatal, de a Habsburg Közép-Európa végtelenül öreg, önmagát túlélt kísértet benne, hű képe aggastyán uralkodója, Ferenc József. Talán egy haldokló birodalomhoz, haldokló, öreg liberalizmusához asszimilálódott volna a magyar zsidóság? Sokan gondolták így ennek az asszimilációnak a kritikusai között, az összeomlás után, Pap Károly például, a Zsidó sebek és bűnök szerzője, e „bűnök” ostorozója, Pollák Miksa rabbi, a híres neológ imakönyv szerzőjének fia. A holokauszt áldozata. A pusztulás nemzedékében élt Komlós Aladár is, a Nyugat kiváló irodalomtörténésze, az asszimiláció másik nagy kritikusa, aki megmaradt, hosszú élet adatott neki. És Tábor Béla, 1939-ben megjelent könyvében, A zsidóság két útjában. A pusztulás előtti fellángolás nagy pillanatában születtek ezek a kivételes teljesítmények, folytatás nélkül maradt, csonka gondolatok.

A nyúlfarknyi aranykor mégsem volt puszta illúzió, álom, tévedés, visszavonhatatlanul lezajlott benne valami, zsidó tömegek végérvényes magyarrá válása, a mi előtörténetünk. Aztán 1945 és 1948 között Bibó István megrendítő esszéje és hosszú időre néma csend. Világos, hogy a korszak utódai vagyunk, de kik vagyunk mi magunk tulajdonképpen? Micsoda a holokauszt után a magyar zsidóság, micsoda a létező szocializmus időszakát követően? Harminc éve gondolkozhatnánk ezen, és természetesen nincs egyetlen, mindenkire egyformán igaz, jó válasz, de javaslatokra mégis szükség volna.

Valóban, beszédes ez a két, egymáshoz zavarbaejtően közeli évforduló: recepció 125, numerus clausus 100. Bibó, arra a korszakra utalva, amelyben a zsidókérdésről írott tanulmánya is született, a híres történet szerint azt mondta, hogy ennek kéne a fejfáján állnia: Bibó István, élt 1945-től 1948-ig. Valami a liberalizmus zsidóságának, a mi előtörténetünk szereplőinek reményeiből, jövőképéből valóban meghalhatott, amikor negyed évszázaddal a recepciós törvény után bevezették a numerus clausust. Az ő meghalt jövőjük mi vagyunk. Azt kéne megmondanunk, mi az, ami továbbra is él. Ha valamin, ezen érdemes elgondolkoznunk ezen a kettős évfordulón, amelynek az előző és a mostani számunkat szenteltük. És végül: az 1895-ös törvények, ahogy majd olvasni fogják, lezárták, jogi értelemben, a modern Magyarország megszületésének folyamatát. Ismét: a történetünk részben a magyar modernizáció története, úgyhogy továbbra is aktuális és eleven. Lesz még mit mondanunk róla.

A napos, meleg Közel-Keleten formába öntött zsidó vallási szabályok érvényben maradtak akkor is, amikor kalandvágyó őseink a jóval hűvösebb Európába vándoroltak.

Ez nem csak azt jelenti, hogy vacogós is tud lenni a sátorban, de az ünnepi csokor részei (pálmaág, fűzfaág, mirtusz és etrog) sem teremnek mindenkinek a kertje végében. Az ünnepi csokorhoz ezért ezekben az országokban szükség volt egy nagyon fontos elemre: a közösségek közötti aktív kapcsolattartásra.

A pálmaág, a mirtusz és az etrog csak a déli országokban termett, ezért számos kereskedelmi vállalkozás biztosította ezek beszerzését és eljuttatását a hidegebb vidékeken élő hittestvérek számára.

Vittorio Cusin például Triesztben működött, s onnan szállította a növényeket kis és nagy tételben is Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő közösségeknek. Árjegyzékét megküldte a Pesti Izraelita Hitközségnek is, így az iratok között fennmaradt, s mára már érdekes és elgondolkodtató történelmi forrássá vált. Ebből megtudhatjuk, hogy milyen kiterjedt kereskedelmi és kommunikációs hálózatot láthatunk minden egyes szukkoti csokor hátterében. Vittorio Cusin az etrogot Korfuról, Pargából és Jeruzsálemből, míg a pálmaágakat Alexandriából vagy Genovából szerezte be. A megrendeléseknél az ár felét előre, míg a második felét az áru átvétele után kellett fizetni. Hogy a mirtusz még friss zöld legyen az ünnepen, Cusin a kiszállításokat a ros hásáná és jom kipur közti időszakra időzítette. Üzletében mindennek tűpontosan stimmelnie kellett, hiszen áruja kimondottan szezonális volt, és egy napot sem késhetett. (Jiddisül az „eső után köpönyeg” szólást is az „etrogim nakh szükesz” fordulattal fejezik ki, jelezve, hogy mit ér az etrog, ha késve érkezik.) Vittorio Cusin a több ezer kilométert és több országot átfogó – valószínűleg nem stressz-mentes – kereskedelmi tevékenységéhez már a korszak kommunikációs újdonságát, a telegramot is használta, s ezzel is gyorsabb és pontosabb kívánt lenni, mint nagyszámú konkurensei, akiknek hasonló árjegyzékeit szintén megőrizte a levéltár.

Az 1895-ös, a zsidó felekezetet a keresztény egyházakkal egyenjogúsító törvény, a zsidók és nem zsidók közötti teljes magyarországi jogegyenlőség 125. évfordulójánál járunk. Ön sok tanulmányban foglalkozik ennek a korszaknak a zsidó történetével, az egyikben meglepő módon azt írja, hogy a korszak folyamatait utólag leíró egyik legnépszerűbb szót, az „asszimilációt” nem tartja igazán használhatónak. Miért nem? Ennyire nem értjük a korszakot?

Három részre bontanám a kérdést. A magyar történetírás, a külföldi trendek és én. A reformkorban az „asszimiláció” szót a zsidók kapcsán szinte egyáltalán nem használták, a dualizmus idején is csak ritkán, a Horthy-korban már gyakrabban, általában – és minden további pontosítás nélkül – a magyarrá válás szinonimájaként. A kifejezésre a 19. század végétől rányomta bélyegét a cionisták negatív értelmezése, akiknek az asszimiláció zsidó nemzeti öngyilkosságot jelentett. A kommunizmus alatt a kérdés hosszú ideig tabunak számított. A magyar zsidóság múltjával foglalkozó történészek, szociológusok, így Száraz György, Hanák Péter, Karády Viktor, vagy Kovács András az ’70-es évek második felétől kezdtek foglalkozni vele. A rendszerváltás utáni idők sem igazán segítettek hozzá a fogalmi tisztázáshoz. Néhány, elszigetelt törekvés, Gyáni Gábor, Kovács Éva vagy Kovács I. Gábor írásai dacára a legtöbb történeti munkára máig az jellemző, hogy nem derül ki belőle, vajon a szerző pontosan mit ért „asszimiláció” alatt. A fogalmat a nyugati, döntően amerikai, izraeli és német történetírás az 1970-es évek óta mindinkább elveti. Egyrészt mert a kifejezést megbélyegző értelemben használó cionista történetírás miatt ideológiailag túlterheltnek ítéli. Másrészt és főleg, mert nem ért egyet a benne foglalt ítélettel, ami szerint a zsidók többségi társadalomhoz való közeledése és integrációs erőfeszítése a zsidó közösségtudat, a modern zsidó önazonosság elsorvadásához vezetett. Ez a történetírói trend inkább úgy véli: a korábbi történeti szemlélettel szemben igenis kialakult egy talán kényes, de mégis továbbadható modern (német, francia, magyar, stb.) zsidó identitás. Az „emancipáció kora” tehát nem a zsidó önazonosság radikális felszámolódásának az időszaka volt. Akik ezt a nézetek vallják, „asszimiláció” helyett az „akkulturáció” szó mellett teszik le a voksot, amely kifejezés alatt az adaptáció formális jegyeit, a többségi társadalom kulturális normáinak az átvételét értik, tehát például a befogadó nemzet nyelvének elsajátítását. A német zsidó polgárság, olvashattuk számtalanszor az elmúlt évtizedek során, „akkulturálódott, de nem asszimilálódott”, értsük ezalatt: úgy vált németté, hogy nem szűnt meg zsidó lenni. Az „akkulturáció” kifejezéssel szerintem viszont az a probléma, hogy túl behatárolt. Egy formai azonosulást ír le, de nem fedi le azt a benső, érzelmi azonosulást a többségi társadalmakkal, amely pedig, hogy Magyarországnál maradjunk, a 19. század utolsó harmadától zsidók százezreinek az életét meghatározta. Amennyiben egy 20. század eleji pesti cionista egyetemi hallgató is „akkulturált” volt, márpedig az volt, úgy nyilvánvalóvá válik, hogy a kifejezés nem elégséges azok kategorizálására, akik jövőjüket magyar zsidóként a magyar nemzet kebelében képzelték el. Akkor mégiscsak használjuk az asszimiláció szót, mondhatnánk erre. Itt jön az én bajom. Amennyiben ezalatt egy lelki, érzelmi diszpozíciót értünk, úgy, és már ha a történettudományt picit is komolyan vesszük, csak azok kapcsán használhatjuk, akiknél ez a lelki diszpozíció valamilyen forrás révén megállapítható, vagy legalább erősen valószínűsíthető. A probléma az, hogy a dualizmus kori utolsó, 1910-es népszámlálás szerint Magyarországon élő 911 227 zsidó vallású személy közül hány esetben rendelkezünk ilyen forrásokkal? Ha összegereblyéznénk minden forrást, felkutatnánk minden egodokumentumot (levelet, naplót), az „asszimilált” magyar zsidó adatbázisa akkor sem tartalmazna több, mint néhány szász, talán néhány ezer nevet – vagyis a korabeli magyar zsidók egészen apró töredékére korlátozódna. Én tehát úgy érzem: „asszimilációról” beszélhetünk, sőt a kifejezés feltehetően minden vele járó probléma dacára olyan mértékben része a zsidó történetírásnak, hogy kiküszöbölése talán értelmetlen is, de „asszimilált” zsidókról beszélni már jóval problematikusabb. Márpedig végső soron mégiscsak emberi életekről próbálnék mondani valamit.

Az áttérés rendes formális aktus, jól definiálható, világos. Ezt könnyebb vizsgálni? Mit tudhatunk meg belőle?

Ami az áttérés tényleges indítékait illeti, itt más nehézségekkel szembesülünk. Ahogy az 1890-es évek közepétől a zsidó áttérések száma bizonyíthatóan növekedésnek indult, a kortársak is egyre többet kezdtek beszélni róla. Mivel szinte mindenki úgy vélekedett, zsidók és keresztények egyaránt, hogy a „kikeresztelkedő” zsidók pragmatikus okokból, vagy rosszindulatúbban opportunizmusból tértek át, szakmai és társadalmi előnyökért, így a kitérésük okairól nyilatkozó konvertiták a legtöbb eseten cselekedetük minden alantas érdektől mentes, fennkölt jellegét hangsúlyozták: vallási meggyőződésről beszéltek, vagy csillapíthatatlan vágyukról, hogy maradéktalanul eggyé váljanak a magyar nemzettel. Mivel azonban – és néhány antiszemitává vált konvertita kivételével – azt sem állították, hogy zsidóként ne válhatna az ember magyarrá, a fogas kérdés Damoklész kardja lógva maradt a fejük felett: miért is kellett akkor kitérni? Ezekből az önigazolásokból nehéz volt jól kijönni.

A legtöbb kitérésre nézve valószínűleg releváns, meglehetősen prozaikus magyarázatot kevesen írták le. E kevesek között említeném az író Bíró Lajos nevét, akinek több novellájában szerepelnek fiatal zsidók, akik azért térnek át, mert „zsidóságuk” nem jelent számukra semmit, sem érzelmet, sem kötődést, így minden lelki dilemma nélkül áttérnek valamelyik, társadalmi érvényesülésük szempontjából előnyösebb keresztény vallásra.

Mindezzel együtt, ha műfaji okokból, mondjuk, egy tankönyvfejezet megírásánál rákényszerülne, hogy elmeséljen egy kerek történetet „a” magyar zsidóságról a dualizmus idején, hogyan értékelné: aranykor volt, vagy, ahogy, mondjuk, Randolph L. Braham, a magyar holokauszt alapvető történésze értékeli, a pusztulás előcsarnoka?

A választ két részre osztanám. Ami az ilyen esetben kényszerű általánosítást illeti, az előszóban hangsúlyoznám, hogy minden általánosítás torzítás. Az általánosítás ellensúlyozására igyekeznék egyéni példákat felvonultatni, ezekkel illusztrálni, mit jelentett, mondjuk, a neológ felekezeti hovatartozás különböző családtörténetekben, élettörténetekben, a szigorú vallásosságtól addig, aki épp csak kényelemszeretetből nem tért ki. Az „aranykor” kérdésére vonatkozóan: írtam nemrég egy tanulmányt arról, hogy azok, akik a dualizmus korában – több-kevésbé kéretlenül – a neológ zsidók nevében beszéltek, gondolok itt a felekezeti lapok szerzőire és a rabbikra, korántsem látták helyzetüket olyan rózsásnak, sőt helyzetértékelésük az 1890 végétől egyre borúsabbá vált. Visszatérő panaszuk volt, hogy zsidónak lenni az élet legtöbb területén társadalmi hátrányt jelentett. A zsidó polgárság lassú balratolódása részben ebből a fokozatosan növekvő frusztrációból fakadhatott. Ilyen szempontból tehát a dualizmus aranykorként láttatása megkérdőjelezhető. Ha viszont ezt a korszakot összevetjük az azt megelőző időszakkal, illetve azzal, ami utána következett, vagyis mindkét esetben a jogfosztottsággal, úgy nyilvánvaló, hogy a dualizmus volt a magyar zsidóság aranykora. Amikor 1913-ban, az első világháború előestéjén néhány hónap eltéréssel meghalt Hatvany-Deutsch Sándor és Hatvany-Deutsch József, halálos ágyukon az unokatestvérek joggal gondolhatták, hogy hitfeleikre derűs jövő vár. Ami saját rétegüket, a zsidó nagypolgárság csúcsait illeti: néhány évtized alatt létrejött egy olyan zsidó „pénzarisztokrácia”, amely a kortársak számára ugyanolyan elérhetetlen messzeségben és pompában tündökölt, mint a születési arisztokrácia. Általánosságban pedig: ha egy magyar zsidó 1900-ban körbenézett, tőle keletre továbbra is jogfosztottságban, gyakran nyomorban élő zsidókat látott, nyugatra pedig Bécsben Karl Lueger személyében egy antiszemita polgármestert, Németországban egy a honi helyzethez képest a zsidókat jóval általánosabban súlytó diszkriminációt, Franciaországban a Dreyfus-per antiszemita továbbrezgéseit. Az első világháború harmadik évétől rohamosan erősödő antiszemitizmus, a háborús összeomlás, a forradalmak, a fehérterror és a numerus clausus lezárta ezt a korszakot. Éles cezúra, még akkor is, ha eszmetörténeti értelemben voltak előzményei. Szekfű Gyula Három Nemzedékének antiszemita gondolati elemeit az évtizedekkel korábban megjelent röpiratokban hiánytalanul megtaláljuk, az antiszemitizmus nem a semmiből érkezett. De mégis, és pláne, ha a háború előtti évtizedekre gondolunk, úgy igen, a dualizmus aranykor volt.

Az 1894–95-ös egyházpolitikai törvények a dualizmus kori Magyarország utolsó nagy liberális fellángolását jelentették, a modern Magyarország kialakulásának fontos stációját képezték. Megszületett az állami anyakönyvezés, ennek köszönhetően pedig végre megbízhatóvá vált a népmozgalmi statisztika, ami a korabeli állam – majd utóbb a történészek számára is – nélkülözhetetlen forrás. Bevezették a kötelező polgári házasságot, ami végre lehetővé tette zsidók és keresztények egybekelését. Megszületett a zsidó vallás recepciója, ezzel a zsidó vallásfelekezet „elismert” státuszból a „bevett” keresztény vallásokkal egyenrangúvá vált. A vallásszabadságról szóló törvény pedig lehetővé tette, hogy a keresztények is áttérhessenek a zsidó vallásra. A zsidókat polgári és politikai értelemben egyenjogúsító 1867-es törvény után az egyházpolitikai reformtörvényekkel a zsidóság emancipációs mozgalma révbe ért. Persze ha belegondolunk, hogy a teljes jogegyenlőség 1895-től 1920-ig, a numerus claususig tartott, úgy arra is ráébredhetünk: nem volt ez hosszú időszak.

Ha minden ilyen jó volt, akkor mivel magyarázható mégis, hogy a balra tolódás elég radikálisnak tűnhet, ha a zsidók szerepére gondolunk a szociáldemokrata mozgalomban, a polgári radikálisok és a kommunisták között, Jászi, illetve Kunfi és Lukács György korai életpályájára? Mintha a gyerekek egy része szembefordult volna a dualizmus hívének számító szüleivel.

A helyzet az, hogy a kérdéskör engem picit untat. Nem tartom meglepőnek, hogy a magyar társadalom messze legpolgárosultabb elemét képező zsidóság adta a polgári társadalmat meghaladó ifjú nemzedék jelentős részét is. A többi szokványos hipotézis – a hagyományok kötöttségeitől való könnyebb megszabadulás, a zsidó stigma felszámolásának reménye, vagy akár a zsidó messzianizmus szekularizált átörökítése – úgyszintén rég lerágott csont.

Amúgy speciel Jászi és Lukács nem zsidó frusztrációik miatt lettek polgári radikálisok, illetve kommunisták. A gyerekkorában megkeresztelt Jászi kikeresztelkedésére is alig emlékezett. Lukács György fiatal felnőttként tért ki, jószerivel semmilyen zsidó azonosságtudata nem volt. Ennek ellenpéldájára szeretik emlegetni A Szellem című folyóiratban 1911-ben írt cikkét Martin Buber haszid meséiről, de egy másfél hasábos recenzióból nem vonnék le túl sok következtetést, különösen, hogy ezt négy évvel evangélikus hitre térése után írta.

A zsidó nemzedékek közötti szembenállást illetően, amiről valóban beszéltek a kortársak is, nem vagyok biztos benne, hogy markánsabb volt, mint a korabeli keresztény szülők és gyermekeik egymásnak feszülése. Abban viszont biztos vagyok, hogy jóval több Hoffmann János volt, mint Lukács György. Az előbbi szombathelyi kereskedő volt. A Ködkárpit címmel megjelent, visszaemlékezéssel kezdődő, majd a deportálásáig írt naplóba átfolyó írásából egy apját tisztelő, művelt, a polgári radikális Huszadik Századot olvasó, de a Galilei Körtől már ódzkodó szelíd-szolid kereskedő képe elevenedik meg. Eszmetörténetileg Lukács nyilván érdekesebb, de a magyar zsidóságról Hoffmann János írásából jóval többet tudhatunk meg.

Hogy végül a balra tolódás legradikálisabb esetéről is szóljak egy szót, a népbiztosok kapcsán szeretném jelezni, hogy a történetírás ismereteim szerint máig nem tisztázta, hányan voltak közülük zsidó vallásúak, és hányan kitért zsidók, illetve mit tudunk arról, hogy közülük kinek volt bármiféle zsidó identitása? Kun Bélának a Tanácsok Országos Gyűlésén 1919 júniusában tett kijelentését mindenki ismeri: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem.” És a többiek? 

Magyarországon a zsidók anyakönyvezését általánosan 1851-ben vezették be, jóllehet már korábban is voltak erre irányuló kísérletek. Fontosabb törvények, állomások:

1827

Az anyakönyveket két példányban kell vezetni.

1840:XXIX törvény

„ a zsidók köteleztetnek, hogy állandó vezeték és tulajdonnevekkel éljenek, a születendők pedig vallásuk papjai által vezetendő anyakönyvekbe bejegyeztessenek”

De: nem sikerül átvinni a gyakorlatba, ekkor még nem indult meg általánosan az anyakönyvezés

1851. július 4. rendelet

A rendelet értelmében a zsidó közösség hatásköre egyházi, jótékonysági és tanügyi kérdésekre korlátozódik: 

• A zsidó község (communitas judaeorum) ekkor alakult hitközséggé.
• Szabályozza az izraelita anyakönyvek vezetését:
• Az anyakönyvek vezetése a hitközségek feladata,
• Az anyakönyveket német nyelven kell vezetni,
• Ehhez módosítás 1863-ban: az ország bármely nyelvén vezethetőek az anyakönyvek.

1852. november 29. rendelet

Magyarországon is bevezeti az osztrák polgári törvénykönyvet, melynek értelmében a zsidók csak a hatóságoktól nyert házasságkötési engedéllyel házasodhatnak – erre néha éveket kellett várni!

1867:XVII törvény

Az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében.

1868/69: Zsidó Kongresszus határozatai

Csak a kongresszus határozatait elfogadó (kongresszusi, később: neológ) közösségekre vonatkozik. Létrejön a hitközségek országos szervezete, melyet 26 községkerületre osztanak. A hitközségeket anyahitközségekre és a kapcsolódó fiókhitközségekre osztja. Előírta, hogy minden zsidónak tartoznia kell egy hitközséghez, melyekben a rabbik vezetik a három féle (születési, házassági és halotti) anyakönyveket.

1886/1924. VKM rendelet

Kötelezővé teszi az anyakönyvezést.

Kialakítja az izraelita anyakönyvi községkerületeket (ekkor 465 anyakönyvi kerület volt, ez 1895 és 1914 között 560-ra emelkedett).

Anyakönyvvezető csak rabbi vagy rabbihelyettes lehet; 

A névmagyarosításokat be kell jegyezni az anyakönyvekbe.

Az anyakönyveket két példányban kellett vezetni, melyekből az első példány a rabbi őrizetében maradt, a másodpéldányt pedig a területileg illetékes hatóságoknak kellett benyújtani.

1894: XXXIII. tc. 

1895. október 1-től bevezeti az állami anyakönyvezést, ezt követően a felekezeti anyakönyvek hivatalos célra már csak kivételes esetekben használhatóak.

*****

A zsidó közösségek az anyakönyvek vezetését folytatták a polgári anyakönyvezés bevezetése után is. 1944-ben a gettókban az anyakönyvek első példányainak jelentős része megsemmisült, így zömmel csak a másodpéldányok kutathatóak. Az 1950-es évektől intézményünk próbálja összegyűjteni a megmaradt anyakönyveket.

Ma levéltárunkban a hajdani több mint négyszáz anyakönyvi kerületből mindössze 70-ből vannak eredeti anyakönyveink.

A Magyar Zsidó Levéltárban őrzött anyakönyvek listája.