Trianon egyik legszomorúbb és talán legkevésbé emlegetett következménye az volt, hogy Budapest magára maradt nagyvárosként a független Magyarországon. Nagyvárad, Újvidék, Kassa, Munkács és a többi fontos város nélkül. Az ilyen városok a városi modernitás egyetlen képviselőiként vízfejekké válnak és elszigetelődnek, egyszerre lesz túlzottan nagy és rendkívül csekély a hatásuk. Központként bénítóak, mintaként gyengék. Ezt a hatást gyengítették valamelyest az olyan közepes méretű, viszont komoly kulturális hagyományokat őrző hagyományú egyetemi városok, mint a Nagyvárad nélkül maradt Debrecen, vagy a Szabadka nélkül maradt Szeged (a mai egyetem jogelődje Kolozsvárt működött, onnan került át Trianon után Szegedre). 

Szeged tulajdonképpen a magyar zsidó polgárosodás, a neológia mintavárosa, ahol a 19. század második felében a magyar érzelmű, világi tárgyakban is tudós, vallásjogi kérdésekben mérsékelt reformer óriás, ikonikus neológ rabbi, Lőw Lipót működött. Később a fia, Lőw Immánuel szolgálta több mint 60 éven át Szeged neológ közösségét, és lett a magyar irodalom méltatójává, botanikussá, világi és vallási tudás összekapcsolójává a nagy szegedi árvíz után, amely az újjáépített városba kényszerűen elhozta a modernitást. Ennek a 19. század végi, haladó, optimista modernitásnak az embere volt, csak jócskán túlélte korát, 90 évesen még elvitték a gettóba, de az Örökkévaló megengedte neki, hogy ne Auschwitzban, hanem egy pesti kórházban végezhesse be nagyszabású és sok tekintetben groteszken szomorú életét. Megérte, hogy minden hite semmivé lett. Vele zárult a neológia tudomány, vallás és társadalomtörténetének az a fejezete, amelynek a kezdeténél is jelen volt. Egyéni életnek hosszú, történelmi időszaknak fájdalmasan rövid, ha, mondjuk, a problémás, de valamelyest mégiscsak létező spanyol aranykor évszázadaival hasonlítjuk össze. De mégis ez alatt az idő alatt éltek itt, a Lőwök mellett, olyan városépítő nagypolgári zsidó családok, amelyekből később Déry Tibor vagy Lukács György származtak (a Déry-Palotát az író nagybátyja építtette).

Szeged ennek a rövid magyar-zsidó aranykornak a koronatanúja, zsidó épületei ma is erről mesélnek, közössége, ha csak apró töredéke is a holokauszt előttinek, mégiscsak eleven, működő zsidó közösség több száz taggal. A régi zsinagóga épületét pedig alternatív befogadó színháznak használják, ami, a visszavonhatatlan tények ismeretében, talán nem is rossz, nem is idegen annyira a szegedi zsidó közösség nyitott, újító szellemétől. 

Ha a neológia újra feltalálja önmagát, ha lesz még neológia ötven év múlva, akkor – amellett, hogy érdeklődve figyel majd a zsidó nagyvilágra – nem felejt el munkát fektetni hagyományainak megértésébe sem. Akkor megmarad számára Szeged szellemi inspirációja.

Szegedet választottuk a vidéki zsidó közösségeket bemutató sorozatunk nyitószámának témájául. Szerinted jól döntöttünk? Mit mutat meg a szegedi zsidóságról, a múltról és a jelenről, Szeged épített, kulturális öröksége?

Oszkó Ági kolléganőmmel együtt éppen a vallási épületekről írunk cikket: megvan természetesen az Új Zsinagóga, de szerencsére megvan a Régi Zsinagóga is. A Nagy Zsinagóga építése előtt már két zsinagóga is volt, az elsőt a ma is álló Régi Zsinagóga helyén építették, majd amikor az szűknek bizonyult, lebontották és egy új nagyobb imaházat emeltek a helyére. Ez ugyanazon a telken áll, ahol az Új Zsinagóga. A hitközség sajnos nem tudta fenntartani ezt a régi, klasszicista stílusban épült zsinagógát, ezért a 60-as években eladták. Jelenleg egy alternatív színház használja. Az Új Zsinagóga nyugati oldalával szemben áll a hitközség székháza, ennek a földszintjén üzemel egy szeretetotthon, kóser konyha tartozik hozzá. Ezt az épületet is Baumhorn Lipót tervezte, akárcsak az Új Zsinagógát és a cintermet a temetőben. Ami a mikvét illeti, sajnos már nincs meg és a neológok  gyanúm szerint nem is nagyon használták. Volt ugyanakkor 1947-ig Szegednek egy viszonylag kicsi ortodox közössége, ők tartották fent a mikvét. Havi apanázst kaptak a neológ hitközségtől a vallási élet fenntartásának megsegítésére. 

A Fonógyári úti zsidó temető, ami megvan, 5,6 hektár alapterületű. A ciduk hadin házat, azaz a ravatalozót is Baumhorn Lipót tervezte. Személyes történetem is kapcsolódik hozzá. Azt tudtam, hogy az ükapáim, Fuchs Vilmos és Böhm Sándor ebben a temetőben nyugszanak. Egyszer, amikor Szegeden voltam éppen, be is fizettem a sírok további gondozásának díját. Pár hónap múlva kaptam ismeretlenektől egy hálálkodó levelet, mert véletlenül az ő Böhm Sándor nevű ősük sírját tisztíttattam meg. Aztán most nyáron Ábrahám Vera kolléganőm, a temetőt jól ismerő kutató tartott nekem egy vezetést, amelynek a végén a temetőgondnok megkérdezte, nem akarunk-e bemenni a ravatalozóba. A falon megláttam a Böhmök nevét, az évszámok és a nevek stimmeltek, majd összeszedtem minden bátorságomat és a föld alá is lementünk a kriptába. Sötét volt és salétromos. Lent derült ki, hogy ott, a kriptában van eltemetve a családom több tagja, például a szépanyám, Arany Róza. Az ükapámról tudtam, hogy gazdag kereskedő volt, ezek szerint sírhelyet vásárolt maguknak a Baumhorn tervezte épület alatt.

Ezek tehát a város zsidó vallási épületei röviden. A nagy árvíz után újra kellett építeni az egész várost, többek között Baumhorn is tervezett világi épületeket Szegeden.

Hogyan kapcsolódott össze ilyen szorosan Baumhorn Lipót és Szeged története?​

Érdekes, hogy bár Baumhorn nem végezte el a Műszaki Egyetemet, de Alpár Ignáctól, Lechner Ödöntől megtanulta a historizmus és a magyaros szecesszió építészeti stílusát és találkozott, alighanem az általa tervezett esztergomi zsinagóga átadásán, Löw Immánuellel 1888-ban. Löw mindenesetre feltehetően pártolta Baumhornt.

Az árvíz utáni, új, modern Szegeden megnőtt a zsidó közösség lélekszáma, ezért szükségessé vált egy nagyobb zsinagóga építése. Erről egy közgyűlésen, 1885-ben határozatot is hoztak, majd alapítvány létrehozásával és magánadományokkal kezdték meg a gyűjtést. Kiírtak egy pályázatot, Baumhorn azonban hamar jelezte, hogy nem tud pályázni, mert számára túl rövid a határidő. Végül addig kérlelték, amíg jelentkezett “Isten és haza” jeligéjű pályamunkájával. Löw Immánuel főrabbinak bizonyára döntő szava lehetett a pályázatok elbírálásakor és alighanem felismerte Baumhorn stílusát, esetleg a kézírását is. A lényeg, hogy a jeligés pályázaton Baumhorn nyert és Löw Immánuellel együtt tervezték meg a zsinagógát kívülről és belülről. Fontos kiemelni, hogy Löw hatalmas botanikai tudása nélkül nem lehetne ilyen különleges és egyedülálló a Szegedi Új Zsinagóga.

Mi a magyarázata annak, hogy Szeged a neológia Pest melletti legfontosabb központjává vált? A magyar városiasodás, polgárosodás története indokolja valamiképpen, a helyi zsidó polgárság ereje vagy a Löw-család személyes teljesítménye? ​

Szerintem elsősorban az előbbi, illetve a kettőnek a kombinációja. Löw Lipót Csehországból indult, de a magyar szabadságharc hívévé vált, szeretett magyar ruhákban járni, és 14 gyerekét, köztük Löw Immánuelt is ebben a szellemben nevelte. Miközben Szeged valóban olyan innovációk és önerőből felemelkedett emberek sikertörténeteinek hazája volt, mint a Kotányi és a Herz családé, illetve a Pick szalámi, ami állítólag a Tisza mikroklímája miatt lett olyan ízű és állagú, amilyen.

Egy jellegzetes kóser termék.

Hát igen. A múlt héten többször is beszéltem Pick Verával, aki az alapító Pick Márk 87 éves unokája (nem engedte, hogy “nénizzem”). Vera Bécsben született, a család az Anschluss után költözött vissza Szegedre. Ő mesélte, hogy a nagyapja soha nem evett a Pick szalámiból, gyártotta, de nem fogyasztotta vallási okokból. Érdekes, jellemző történet. Ő már nem gyártja, de eszi a szalámit, a gyárat ugyanis még a háború előtt elvették tőlük. A városi polgárság, a Pickek, Herzek, Kotányiak és a Löwök egymásra találása hozta létre a neológiát. Löw Lipót 1850-től Szegeden volt rabbi haláláig (1875), majd fia Immánuel (1878-1944) vezette a hitközséget és az ő (neológ) rabbiságuk idejére tehető Szeged fénykora. A neológia tette lehetővé, hogy amit nem eszünk, azt azért forgalmazhassuk vállalkozóként. Ugyanakkor azért kirajzolódnak másfajta határok is: Löw Immánuel egyértelműen ellenezte, hogy rabbik megáldjanak, vallási értelemben jóváhagyjanak egy vegyes házasságot (v.ö: https://www.szombat.org/hagyomany-tortenelem/a-rosenberg-affer-avagy-szabad-e-zsinagogai-aldasban-reszesiteni-a-vegyes-parokat). Tudjuk, hogy a város életében nagyon jelentős szerepet játszott a zsidó közösség. A zsidó lakosság rengetegféle foglalkozást űzött, az új zsinagógát fel tudták úgy építeni, hogy szinte kizárólag helyi mestereket bíztak meg és szinte mindegyikük zsidó volt.

Mekkora szerepet játszott a szegedi zsidóság életében Szabadka közvetlen közelsége, illetve hogyan változott meg mindez Trianon után, Löw Immánuel pályájának derekán?

Erről nem tudok eleget, illetve ez nem a kutatási témám. Viszont szoros együttműködésünk van az Újvidéki Zsidó Hitközséggel. Egy időben, 2018-19-ben digitalizáltuk a hitközségi archívumok egy jelentős részét és az anyag sok tekintetben hasonló. Náluk is sok a magyar nyelvű dokumentumanyag, érdemes volna jobban belemélyedni ezeknek a városoknak és a zsidó közösségeiknek a kapcsolatába. Egyébként mostanra látszik, hogy mennyire fontos volt digitalizálni és az interneten hozzáférhetővé tenni az iratanyagokat, hiszen így én is hozzáférek. (https://szegedjewisharchive.org) Kilenc éve élek Finnországban a családommal. Innen is tudok dolgozni, még most, a koronavírus idején is, amikor utazni csak nagyon nehézkesen lehet. Örülök, hogy júliusban, a második hullám előtt még Magyarországra tudtunk menni autóval és lakókocsival és Szegeden is tudtam dolgozni egy hetet. Az is nagyon szerencsésen alakult, hogy a 2020 januárjában indult új projektünket elkezdhettük. Ennek az a célja, hogy az Új Zsinagógának  a hitközség tulajdonában megmaradt,  tervei és zsinagógatextiljei egy részét rendbehozassuk és kiállítsuk. Ezeket még éppen időben átvették a helyi - és hatalmas tapasztaltattal rendelkező - restaurátorok, a Móra Ferenc Múzeum egykori szakemberei (Vóna Györgyné és Fári Irén papírrestaurátorok és Katkóné Bagi Éva textilrestaurátor), akik a veszélyeztetett korosztályba tartoznak. A restaurálás könnyebbé tette számukra a bezártságot és a kényszerű bezártság miatt feltehetően sokkal gyorsabban haladtak a munkával, mint normál körülmények között.

Milyen források maradtak ránk a hitközség irattárában?

Az archívum egy része megmaradt, sajnos sok irat veszett el az I. világháború idején, 1945-ben eltűnt a teljes Chevra irattár, és mellette még több ezer dokumentum hiányzik az egykori egységből. Nincs már meg a Löw Könyvtár, sőt, az egykor Löw által precízen vezetett  nyilvántartás és az ajándékozás után több példányban elkészült leltárkönyv sem került elő. Löw Immánuel 1940-ben úgy rendelkezett, hogy a hitközségre hagyja a könyvtárát. A gyűjtemény ‘44-’45-ben hánykolódott, majd több lehetséges megoldás után az elöljáróság többsége úgy döntött, hogy kerüljön a könyvtár és kéziratos hagyaték Izraelbe. A 8 ládányi iratot 1948-ban Budapestre, a Rabbiképzőbe juttatták, ahol átválogatták és rendezték, majd az 1950-es években került ki. Izraelben (sajnos) nem tartották egyben ezt a hagyatékot, betagozták az Izraeli Nemzeti Könyvtárba. Ez az anyag egyrészt elveszett, másfelől nagyon is megvan, és talán egyszer még össze lehetne újra állítani. A hitközség archívumának anyagát Frojmovics Kinga és Molnár Judit korábban már rendezték és egy részét mikrofilmre is vették. Az archívum dokumentumait digitalizáltuk és az újonnan előkerült iratokat, illetve más hitközségektől “megörökölt” dokumentumokat két év alatt sikerült rendezni. Ennek a munkának a során kellett kihívni az irodába egy lakatost a réges-régen nem használt fiók kinyitásához, amelynek elveszett a kulcsa. Innen kerültek elő a zsinagóga építészeti tervei, a székház egy másik termében pedig egy faszekrényben álltak halomban a rossz állapotban lévő rituális textiliák, köztük a zsinagóga avatási parochetje is.

2017 óta először az archívumot rendeztük, majd az előkerült tárgyak restaurálási munkáit végeztük el a Rothschild Foundation ösztöndíjának segítségével és szakemberek részvételével. Mindezek egy részét be is mutatjuk egy olyan kiállításon, amelyet a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ hoz létre 2021-ben a Szegedi Zsidó Hitközséggel együttműködve és Baumhorn Lipót tevékenységének bemutatására koncentrál. A helyszíne a Holokauszt Emlékközpont lesz a Páva utcában, már csak azért is, mert a Páva utcai zsinagógát is Baumhorn tervezte.

Az archívumban fennmaradt dokumentumokból az is látszik, hogy a zsinagóga előterének falán, a Hősök Csarnokában a holokauszt áldozatainak listája nem pontos. Szegedről körülbelül 8500 szegedi és Szeged környéki embert vittek el, ezt megelőzően körülbelül 2000 főt deportáltak Szegeden keresztül a mai Szerbia területéről. A rájuk vonatkozó adatokat is ki kell egészítenünk, pontosan rekonstruálni szeretnénk ennek a körülbelül 10500 áldozatnak a nevét. A restaurálási projekt mellett ennek is én vagyok a vezetője, erre a Claims Conference Kutatási alapja adott támogatást és a korábban említett Újvidéki Zsidó Hitközség kutatóival együtt végezzük.

Nem sok ez együtt?

Nagyon szeretem a munkámat és nem kérdés, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Van egy lelkes és profi csapatom, akikkel öröm együtt dolgozni, és hitköségi tag is vagyok, az őseim története ideköt. Szeged zsidó örökségét a sajátomnak érzem, ahogy sajnos a Holokauszt is érint.

A két részmunkaidős szegedi projekten kívül még a kortárs finn zsidósággal foglalkozó kutatócsoportnak is tagja vagyok (https://polininstitutet.fi/en/boundaries-of-jewish-identities-in-contemporary-finland-minhag-finland/). Ez egy pici közösség. Helsinkiben él körülbelül 1300 zsidó és Turkuban, Finnország régi fővárosában körülbelül még 90, a harmadik közösség a Chabadé. Helsinkiben a zsidónegyed gyakorlatilag egyetlen épületegyüttes, abban működik az óvoda, az iskola és a zsinagóga és közösségi térként is funkcionál.

Sok izraeli és orosz is van köztük, illetve köztünk, feltűnően sok a betérő, olyan finnek, akiknek jobbára nincsenek zsidó felmenőik. Finnországban szinte egyáltalán nem volt holokauszt, megmaradt a zsidó folytonosság, voltak nagyszülők, akik továbbadták a hagyományokat. A cári hadseregbe kényszerbesorozott zsidók leszerelésük után telepedtek le itt, Finnországban többnyire, miután leszerelhettek. Kezdetben persze szegények voltak, ortodoxok és jiddisül beszéltek. Azóta nagymértékben asszimilálódtak. Finnország nagyon szekuláris állam, nem tudjuk pontosan, de a becslések szerint 90% körül lehet a vegyesházasságok aránya a közösségben. Czimbalmos Merci barátnőm, egy másik itt élő magyar zsidó éppen ezt a témát kutatja a projektünkben. Én az étkezési kultúrával foglalkozom, amelyet persze szintén befolyásolnak a vegyesházasságok, és az asszimiláció. Van két kollégánk, akik a liturgiával foglalkoznak -  például azt vizsgálják, hogy a Finnországba érkező szefárd zsidók hogyan változtatják meg a helyi vallási szokásokat. Itt nagyon békés, nyugalmas a zsidó élet, de a kulturális pezsgés hiányzik belőle. A Limmudot már öt éve megszervezzük minden évben. Jövőre pedig Turkuba hozzuk a Baumhorn-kiállítást, a Szeged-Turku testvérvárosi együttműködés 50. évfordulója alkalmából. A mi kiállításunkat szeretné Turku Szegednek ajándékba adni. Örülök, hogy el tudtuk ezt érni és hogy a Szegedi zsidó örökséget a finn közönség is megismerheti.

E heti műtárgyunk kicsit más, mint az eddigiek, hiszen csupán egy töredékről van szó, egy hajdani tóraszekrény függönyt díszítő hímzett oszlop darabról. 2014-ben, a szegedi hitközség könyveinek, iratainak és egyéb kincseinek rendezése közben bukkant rá Ábrahám Vera, és küldte el megőrzésre a mi gyűjteményünknek. Évekkel később, Bányai Viktória kutatásai során kerültek elő a további darabjai, és a szöveg töredékek alapján nyilvánvaló, hogy a tóraszekrény függönyt hajdanán a Kotányi család ajándékozta a zsinagógának. Sajnos az évszám betűi hiányoznak, így az időpont megállapítása még további kutatást igényel, de a töredék így is fontos történelmi-kulturális jelenségekre hívja fel a figyelmünket. A fémhímzéssel díszített selyem tóraszekrény függöny komoly, drága adománynak számított mindig is, az adományozó család a közösség fontos tagja volt – ezt egyébként tudjuk a korabeli sajtóhírekből is. A név nekünk is ismerősen cseng, hiszen a Kotányi fűszerekkel nap mint nap találkozhatunk. A cég felvirágzását a különleges aromájú szegedi fűszerpaprikának köszönhette. Kotányi János 1881-ben, mindössze 22 éves korában létesített paprikamalmot Szegeden, ahol saját termesztésű paprikájából, egyéni keverési receptjei szerint készítette el a csípős, élénkpiros őrleményt. Hamarosan üzletet nyithatott Szegeden, Budapesten és Bécsben is, ahol a paprika mellett egyéb, „magyarhoni termelvényi különlegességeket” és Távol-keletről importált fűszereket, kávét és teát árusított. Paprikás Kotányi ötletes reklámjai mellett tavasszal a peszachi kóser paprika reklámjai is megjelentek. A Kotányi cég prosperált, termékeikkel betörtek a német és az amerikai piacra is. Mindennek a háború, a holokauszt, majd az államosítás vetett véget. Sok évtizedes sikeres működés után az 1950-es években államosított cég ugyan Magyarországon jogutód nélkül megszűnt, a Bécsbe származott család tovább vitte a hagyományt. Erre a fontos történetre is emlékeztet a tóraszekrény függöny töredéke, az egyetlen fémhímzéses oszlop. 

A műtárgy adatlapja​

Szeged Zsidó Öröksége néven letölthető egy applikáció, amely Szeged zsidó kultúráját segít feltérképezni.

A tartalom négy nyelven is elérhető: magyarul, angolul, románul és szlovákul. A magyarul értőknek még olvasniuk sem kell, a narrátor fel is olvassa számukra az összegyűjtött információkat.

A felületen először is megismerkedhetünk Szeged belvárosának zsidó emlékeivel, például az új és régi zsinagógával, a hitközség székházával vagy a temetővel, de olvashatunk akár a Szegedi Nemzeti Színház, a Wagner-palota vagy a Kiss Dávid-palota zsidó kapcsolódásairól is.

Maga az applikáció nagyon felhasználóbarát, minden menüpont tetején található egy térkép, amely jelöli a látványosságokat.

A zsidó emlékek menüpont alatt található helyszíneknél nem csak a zsidó kapcsolódásukról tájékozódhat az ember, hanem az épület teljes történetéről is, így szinte egy virtuális városnézés közepén találja magát a látogató.

A Kiss Dávid-palota kapcsán például elolvasható, hogy miért kezdtek el egyáltalán telkeket árulni a főpiac területén, hogyan építtette oda Kiss Dávid, zsidó nagykereskedő ennyire gyorsan a palotát, mire használta utána, és a történelem folyamán milyen katasztrófákat élt túl.

Szegeden található a világ negyedik (Magyarország második) legnagyobb zsinagógája, amelyhez az applikációban tárlatszervezés és egy kincskereső játék is kapcsolódik.

Az Izraelita sírkerttel is külön menü foglalkozik, itt is található egy térkép, amely a legismeretebb nyughelyeket jelzi, mint amilyen Löw Lipót neológ főrabbi, vagy Pick Márk, a szalámigyár alapítójának sírja. A sírok mellett olvashatunk a szertartási épületről is és a bővebb leírások nem csak a menüpontokból, hanem a térképre kattintva is megnyithatóak.

Amikor már mindent megtanultunk, küldhetünk virtuális képeslapot szeretteinknek, személyes üzenettel, az „Új zsinagógából” – azaz a világ negyedik legnagyobb zsinagógájából.  

„Ha föltekintesz a magasba, e fényes alkotás tetőző boltjára, amelyet körülcikáz a léglakó madár; ha nézed, pazar fényt mikor szór reá az égbolt […]: érzed, hogy ott, égbetörő ormán, ott fölöttünk, ott virraszt a Végtelen, az örök Jóság, akihez fölzeng szívünkből a hála!” (Fölszentelő I.)

1903-ban e szavakkal avatta fel a szegedi új zsinagógát dr. Löw Immánuel főrabbi, aki a tornyos-kupolás épületben a Teremtő szeretetének összetartó erejét látta megtestesülni. Ez az üzenet máig élő: az épületbe lépve nehéz kivonni magunkat a hit megingathatatlan erejét jelentő tartóoszlopok, a teremtést szimbolizáló üvegkupola és a fennkölt atmoszféra hatása alól. Az évszázad viharai az épületet nem, de a közösséget elsodorták; maroknyi hírvivőjük azonban máig itt gyűlik össze imára.

Hazai zsinagógaépületeink egy része kiüresedett, gazdát cserélt, vagy kihasználatlanul áll, történelmünk, kultúránk ékes mementóiként várják, hogy megőrizzük, bemutassuk s feltárjuk felekezettől, kortól függetlenül érvényes üzenetüket: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! (Ez a szegedi zsinagóga kétnyelvű felirata, mely a Tóraszekrény fölötti íven ragyog.) 

Művészettörténészként közel húsz éve járom az egykori Magyarország területét, mert hív az épületek sokféle gazdagsága, áhítatos belső tereik, a formába öntött szakralitás: a zsinagógák útja. Hálás vagyok, hogy kalandozásaim, kutatásaim egy a napokban megjelent könyv lapjain is életre kelhetnek.

A 19-20. század fordulóján felépült hazai zsinagógák nagy része egyetlen tervező, Baumhorn Lipót nevéhez köthető, akinek stílusa olyannyira elnyerte a közösségek tetszését, hogy a századfordulón szinte versengtek érte. A magyarországi zsidó közösségek (egyik) fénykorában kapta megbízásait eleinte vidéki városokba, majd a fővárosba is: Szeged, Temesvár, Brassó, Fiume, Újvidék, Cegléd, Makó, Eger, Nyitra, Gyöngyös – a teljesség igénye nélkül. Sűrű szövésű kapcsolatrendszer vette körül az építészt, aki Schiller Blankát, a Pester Lloyd szerkesztőjének lányát a Dohány utcai zsinagógában vette feleségül; otthonát Zuglóban, barátja, Lajta Béla házának szomszédságában építette fel; a szegedi zsinagóga tervpályázati határidejét pedig az ő kedvéért tolták ki egy hónappal a századfordulón. Kis létszámú irodát működtetett, alkotásainak száma nem veszi fel a versenyt a századvégen-századelőn tevékeny, elsővonalbeli építészekéivel (Hauszmann Alajos, Lechner Ödön, Alpár Ignác stb.). Egyedülálló mivolta abban rejlik, hogy bár számos szecessziós székházat, bérpalotát és iskolát is tervezett, mégis specializálódott, és Európa legtöbbet tervező zsinagógaépítésze vált belőle. Baumhorn huszonhat zsinagógatervéből huszonkettőt kiviteleztek. Ahová hívták, s ahová a vasút elvitte, egy zsinagóga maradt utána. Nem rejtőzködő épületeket tervezett, hanem a törvényi egyenjogúsítás után az önkifejezés új útjait kereső – főleg neológ – zsidó közösségek kupolás, tornyos templomait. Abban az időben ban zsidótemplom-ként emlegették, ő maga is így hívta, a reformer zsidóság imaházait, melyek a haszkalát, a zsidó felvilágosodást követő neológ eszmerendszer szerint, az itt és most-ban, átvették az egykori jeruzsálemi Szentély szerepét, s a vándorló nép új hazájának templomaivá váltak. Ezredévek távlatában ritka építészeti virágzás volt ez, Magyarországon a Dohány utcai zsinagóga felépítésétől, az 1850-es évektől, Baumhorn Lipót 1932-ben bekövetkezett haláláig tartott. A zsinagógaépületek hattyúdala a gyöngyösi status quo ante zsinagóga lett, ahol Baumhorn utoljára megidézte a zsidóság ókortól ívelő történetét az épületkülső keleties formáiban és szertartásait a színesre festett ablakok narratíváiban.

A máig álló zsinagógák és lerombolt, csupán archív felvételeken fennmaradt társaik hazánk kultúrkincsének szerves részei, melyek érdemesek a mai kor emberének figyelmére, megbecsülésére, ápolására. A Holnap Kiadó által megjelentetett Baumhorn Lipót (1860-1932) című könyv az ismeret, a rácsodálkozás eszköze kíván lenni ezen az úton, a zsinagógák útján.