Helyrehozni, megújítani, megváltani

Semmi sem áll ellen a telő idő hatalmának, ahogy a Prédiktátor könyvében olvassuk. Dicsőség, gazdagság, hatalom mind múlandóak és ezért fölöslegesek, miközben mind arra törnek, hogy megállítsák az időt. De sem a hírnév nem „örök”, sem a földi hatalom, sem a pénz nem tudja útját állni a halálnak.

A múzeum az elmúlással szemben dolgozik, ahogy a történetírás hiú reménye is, ezt a nehezen leküzdhető vágyat szolgálják. Próbálják megérteni, vagyis kiegészíteni, teljessé tenni az elmúlt, hozzáférhetetlen, töredékes múltat. A tárgyak a múlt néma tanúi, akik mögül elmúltak egykori szituációik, használóik. Csontvázai egykor értelmes, jelentéses életüknek.

Helyre lehet-e állítani őket? Ehhez vissza kéne tudni idézni egykori életüket, amelynek ők a tanúi maguk, az eszközök és feljegyzések. Egymás néma tanúi ők, egymás révén bírhatóak valamelyest szóra. A restaurátor, aki helyreállítja a múltat, valamelyest el is képzelje ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhesse a munkát és tudnia kell, hogy az idő legyőzhetetlen hatalma ellen dolgozik, hogy kudarcra van ítélve. De azt is, hogy az ember egyik legalapvetőbb vágyának képviselője, mint a költők Orfeusz óta, aki dalával vissza akarta hívni kedvesét az alvilágból: visszahozni, ami elmúlt. Felidézni, költeni, újraalkotni egy elképzelt világban. Minden gyűjtemény, amely a múlt maradványait gyűjti, rendezi el, látja el új értelemmel, költői munkát is végez. Minden forráskiadásban, minden száraz filológiai munkában ez a remény munkál és ez a kiábrándító belátás mutatkozik meg. A múlt, úgy, ahogy történt, soha többé nem támasztható fel. Ahogyan semmi, amit a múltban tettünk, nem ismételhető meg és nem tehető jóvá. És mégis.

Ha már Salamon királyt idéztük a bevezetőben, akkor e heti műtárgyunknak is egy őt ábrázoló képet választottunk. A képen Salamon király uralkodói díszben, baldachin alatt ül, mellette tintatartó - jelezve, hogy a képen nem csak a Szentélyépítő Király, hanem a fent is idézett szövegek szerzőjét látjuk. 

Alakja, egész környezete apró betűkből áll: jól ismert módszer ez a második parancsolat tiltását szigorúan értelmezők számára az emberábrázolás kijátszására oly módon, hogy a szövegválasztással további, kissé rejtve maradó tartalmakat is bekapcsoljanak az értelmezésbe. 

A képet feltételezéseink szerint a Nyitrán az 1820-as, 1830-as években működött Mordecháj Szófer, polgári nevén Márkus Donáth alkotása, aki annak ellenére, hogy tóramásolóként kereste a kenyerét, gyönyörű biedermeier stílusú vallásos rézmetszetekkel látta el az erre nyitott réteget. Róla, további alkotásairól és a műveinek megértéséhez szükséges fogalmakról külön tematikus weboldalunkon tájékozódhatnak, mely elérhető innen, vagy a képre kattintva a műtárgy gyűjteményi adatlapjáról. 

Rengeteg a polcokon a könyv, sok a kortárs és félmúltbeli magyar irodalom, de feltűnően sok a kortárs, félmúltbeli zsidó író is, Isaac Bashevis Singer és az izraeli sztárszerző, David Grossman különösen. Mi fűz a zsidó szépirodalomhoz, tágabban értett kultúrához Téged?

Grossman és Singer külön-külön nagy kedvenceim, de ez inkább kettejüknek szól, specifikusan zsidó irodalmi vonzalmaim nincsenek. Persze, értem a kérdést, hogy mi vitt a zsidó tárgyú könyvek közelébe, hogyan kerültem szoros kapcsolatba könyvrestaurátorként a Magyar Zsidó Múzeummal. Nem felejtem el és számot adok Singerről is és Grossmanról szintén, de előtte talán érdemes lenne tisztázni, hogyan kerültem kapcsolatba a könyvrestaurálással egyáltalán, ami meglehetősen ritka szakma. Összesen ötvenen, annál nem sokkal többen lehetünk ma itthon ilyenek.

És hogyan lettél bölcsész végzettséggel könyvrestaurátor, elmeséled?

Amikor, több szak felvétele és leadása, összesen 6 és fél év után államvizsgáztam a bölcsészkaron latin-történelem szakon 1985-ben, mai szóval élve, életkezdési válságba kerültem. Szerettem használni a fejemet, tanítani is, de úgy éreztem ez kevés. Kellett volna valami manuális matatás is. Mindig is szerettem használni a kezemet, különösebb kézügyességem nem volt ugyan, de igényem volt erre. Vonatokat modelleztem például gyerekként, aztán, biológia szakos gimnazistaként preparátor szerettem volna lenni. Az egyetem után pedig arra gondoltam, mivel volt bennem vonzalom a régiség, a történelem, a művészet iránt, milyen jó volna restaurálni, és hát mit lehet restaurálni, gondoltam, festményt. Felszaladtam a Magyar Nemzeti Galériába érdeklődni, de oda, természetesen, nem lehetett bekerülni szakképesítés nélkül, viszont tájékoztattak, hogy a Széchényi Könyvtárban, a szomszédban könyvrestaurátor tanfolyam indul. Az életben nem hallottam ilyenről még, de jókor voltam jó helyen, megtanultam még a felvételi előtt a könyvkötés alapjait és az Országos Levéltárban is dolgoztam egy darabig restaurátorként. A tanfolyamon ismertem meg a szintén bölcsésznek tanuló volt férjemet, Schramkó Pétert, akivel ma ismét együtt dolgozunk. Ő már pannonhalmi bencés diákként is könyvkötő szakkörbe járt, ő is manuális hajlamú bölcsész volt. Ahhoz, hogy ismerjük a könyvet, a bölcsész munkaeszközét, ahhoz, hogy ismerjük és jól értsük a betű lelkét, a betű testét is meg kell ismerni közelről, az anyagot. A többiek jellemzően könyvkötők voltak, valamilyen műhelyből jöttek, a gyakorlat felől, mi kakukktojások voltunk. Ez aztán óriási előnynek bizonyult, hogy a könyvet tárgyként is láttuk és bölcsészként is, mint a kultúrtörténet egy pillanatának kifejezőjét, azonkívül pedig jobban megértettük egymást a gyűjteményi vezetőkkel, hiszen ők is bölcsészek voltak leginkább, egy nyelvet beszéltünk. És a latin szak, persze, segít, a szövegek némelyikének értelmezésében a restaurálás során.

A képzés akkor 2 éves volt, aztán 3-ra felment, most meg jóformán nincs. A szakmánknak nincs utánpótlása! Az Országos Széchényi Könyvtár most tervezi a képzés újjáélesztését. A Képzőművészeti Egyetemen van komoly tárgyrestaurátor-képzés, de a könyvrestaurátori feladatokhoz éppen nem ad elég gyakorlati ismeretet, a könyv mint időben változó szerkezet megértéséhez jobb háttér volt a mi hajdani kistanfolyamunk. És jóval kevesebb könyvrestaurátort is foglalkoztat a közgyűjteményi szféra jelenleg, mint a rendszerváltás utáni évtizedben.

És a zsidó gyűjteményi szférába hogyan vezetett tovább az út?

Származásunkat tekintve nem vagyunk zsidók, még az oldalági rokonságban se nagyon vannak, ha jól tudjuk, se nálunk, se Péter esetében. A szűk családunkat azonban mindig is jellemezte valamiféle vonzalom, nyitott és érdeklődő judeofília. Mindketten gyakorló katolikus, középosztálybeli családból származunk. Én ugyan nem járok rendszeresen templomba, de a neveltetésem, az értékrendem, a világszemléletem egyik bázisa ez, hogy római katolikus vagyok. Ez a hit mélyen személyes és bonyolult. A katolikus misén az átváltoztatáskor valami tényleg megtörténik, energetikai értelemben is. Ez nekem nagyon fontos. A keleti vallásokkal is komolyan foglalkozom, ez a belső utak keresőinél nem ritka, jógázom is. A zsidóság iránti érdeklődésem inkább kultúrantropológiai és személyközpontú, hogy kik is alkotják ezt a rendkívül érdekes és megrázó történetű embercsoportot. A húgom, Fehrentheil Bernadett is zsidó témában írta a kultúrantroplólgiai szakdolgozatát. Az én életemben ezt a vonzalmat a Toronyi Zsuzsival történt találkozásunk mélyítette el, elkezdtem olvasni a liturgiáról, a zsinagógai szertartásokról például, ma már ez bízvást érzelmi és spirituális szenvedélynek mondható. Az, hogy zsidó műtárgyakkal is foglalkozom bő negyed százada, hogy néha bent vagyok az épületben, részt veszek a mindennapokban, a személyes kapcsolatok a tárgyakkal és emberekkel mindezt mindig tovább mélyítik. Nemrég a Zsidó Egyetem kivételes könyvgyűjteményével is dolgozhattam egy nagyobb restaurálási projektben, kéziratokról volt szó, másfél éven át tartott, most zárult le a közös munka. A könyvtár vezetőjével, Tamási Balázzsal is potenciális baráti kapcsolatba kerültünk egymással, amellett, hogy munka közben fél szavakból is értettük egymást. A zsidó gyűjteményi szféra, a zsidó múlt egy része otthonos közegemmé vált.

Már a pályátok elején dolgoztatok egyházi gyűjteményekben.

Éveken át, kezdő tanárokként és restaurátorokként Pannonhalmán laktunk, a bencéseknél dolgoztunk, ahol Péter érettségizett annakidején. Ez megkönnyítette az átmenetet, amikor alkalmazottból magánrestaurátorok lettünk. Az egyházi gyűjtemények tudták, hogy úgymond megbízható belső emberek vagyunk, ránk bízhatják a kincseiket. Nem kellett külön reklám…

A ’90-es évek közepén Toronyi Zsuzsival úgy kerültünk kapcsolatba, hogy egy nagy állományvédelmi tisztításhoz, rendezéshez keresett meg minket. Az állomány jelentős részét dobozoltuk, portalanítottuk a levéltárban. Itt, Szentendrén, ahol Pannonhalma óta élünk a Szerb Ortodox Egyházmegyei Múzeummal vagyunk szoros munkakapcsolatban, de nagyon sokat dolgozunk az esztergomi főszékesegyházi, a pannonhalmi és a ferences gyűjteményeknek is. Igazán látványos, szép munkát a 18. sz-i és annál régebbi könyveken, iratokon, papírtárgyakon lehet végezni. Ekkor még a papírt is rongyból csinálták, majd a 19 sz. elejétől a megnövekedett papírigény miatt tértek át a rongyról a facsiszolat, azaz tulajdonképpen a fűrészpor használatra. Ezek a papírok a fatartalom (az ún. lignin molekula) miatt már savasodnak, sárgulnak, töredeznek, bizonyos idő elteltével szétporladnak. Ezeket a folyamatokat csak lassítani tudjuk, teljesen megállítani nem. Amikor magánemberek keresnek meg, hogy van egy ’régi’ könyvük, amit rendbe kéne hozni, akkor rögtön azt kérdezem, mikori? Mert ha 19-20. századi – ahogy legtöbbször az! – akkor már tudom, hogy igazán megmenteni nem tudjuk. Az egyházi gyűjteményekben viszont a legértékesebb állományrészek még az ipari forradalom előtti időkből származnak, amikkel öröm dolgozni. Ugyanakkor komoly szakmai feladat, kihívás a savas alapanyagú papírok, könyvek kezelése, a lehetőségek kutatása. Itt is egyre több új eredmény, eljárás van már azért. Az ún. tömeges savtalanító eljárásokat nagy nyugat európai, amerikai restauráló laboratóriumok kísérletezik ki. Ugyanakkor sok eszköz, gép ebben a szakmában ugyanolyan, vagy majdnem, mint a 19. században. A műhelyben mi is használunk 19. századi, 20. század elején gyártott gépeket.

Katolicizmus, zsidó vonzalmak, jóga. A jógáról még nem meséltél részletesen.

A kelet iránti kíváncsiság, a Közel, a Közép és a Távol-Kelet iránt is, otthonról jön, egy rokonom hosszú évtizedeket töltött Indiában még a második világháború előtt. Tanultam japán shiatsu-masszázst is. Ha össze kell foglalnom az életutamat, akkor azt szoktam mondani, hogy először jött a betű tartalma bölcsészként, utána a betű teste, azaz a tinta, a papír, a könyv restaurátorként, aztán az ember teste, amikor a testterápiákkal és ennek kapcsán a himalájai jóga tradícióval találkoztam. Többször jártam Indiában is. A jógapózok, az ászanák tulajdonképpen a fizikai test akadályait igyekszenek csökkenteni, hogy alkalmassá tegyék a meditatív állapotok könnyebb átéléséhez. Tehát a fizikai testen keresztül nyitják meg az utat a finomtesthez és a testen túlihoz.

Akkor most már tényleg mesélj a Singer és a Grossman-élményedről, hogy keretes legyen az interjú szerkezete.

Singert húsz éve olvastam sokat, egy korszakom írója, beavatás egy idegen és vonzó világba. Grossman pedig Izrael fájdalmas hétköznapjait teszi érthetővé, illetve átélhetővé.  A világ végénre című regényében a politikai realitás működése a hétköznapokban, anyaként és nőként is megérintett. És most már jobban értem az izraeli-palesztin konfliktus mindkét „oldalát”, résztvevőit. Nagyon szerettem, nagyon erős, szép regénynek tartom. A többi könyve ennyire mély benyomást nem tett rám. De közelebb hoztak a zsidó múlt és jelen egy részéhez ezek a szövegek, még közelebb.

A judaizmus valamelyest a helyreállítás, a jóvátétel, a restauráció vallása is. Gershom Scholem, a misztikatörténész beszél arról a legemlékezetesebben, hogy a messianizmusnak a helyreállítás reménye az egyik motorja: hogy Dávid királysága, régi dicsőségünk, újra eljön, helyreáll, hogy minden olyan lesz, amilyen a fénykorban volt, a valamelyest persze képzelt aranykorban, és mivel minden aranykor kicsit utólag elképzelt, minden restauráció utópia. A nem létező múlt valójában a vágyott jövő. Az álmodozó konzervatívok titkos futuristák. A kabbala koraújkori változata, Jichák Lúria a magazinunkban már többször megidézett látomása úgy képzeli, hogy már a legelső másodpercben elromlott a teremtés és meglepően gyűjteményi metaforát használ rá, hogy elképzeltesse velünk, hogyan. Az edények széttöretéséről beszél. Mi, akiknek jóvá kell ezt tennünk, a teremtés tárgyrestaurátorai vagyunk mindannyian. A tikkun, a teremtés jóvátétele, a világ jóvátétele és benne a magunk apró élettörténetének a jóvátétele múzeumi feladat tulajdonképpen: restaurálás. A judaizmus néha mintha hinne abban, hogy az idő kereke visszafordítható: az útonállóból nagy rabbivá váló Rés Lákis a Talmud szerint azt tanította, hogy a megtérés visszamenőleg bűneinket, amelyeket szándékosan követtünk el, erényekké változtatja (Jomá86b). A múlt teljes mértékben visszanyerhető és kijavítható. A tárgyak restaurátoraiban, a múzeumok és levéltárak környékén, ott, ahol a lezárt és végleg elmúlt múlt nyomait őrzik és óvják, mindig jelen van, várakozik, készenlétben áll némi messiási remény. 

A huszti zsinagóga belső tere @Király Mátyás felvétele

Címlapképünk ezen a héten stílusosan a restaurálásról, a valódi helyreállításról szól. Az óbudai hevra kadisa 1844-ben készített szertartáskönyvének restaurálása során ráadásul nagyon fontos dolgokra ismerhettünk rá.

Az ezüst lemezzel díszített, dombornyomásos bőr kötés mindössze néhány papírlapot tartalmaz, melyeken héber áldás-szövegek olvashatók: ezt használhatták a hevra kadisa díszvacsorái során az áldások elmondásához. A szöveget Henich Léb Hellschein írta, aki a kis díszkönyv elkészítéséhez nyilván ugyanazt az erős fekete tintát használhatta, amit a rituális pergamenekhez. Ez a tinta jóval több vasat tartalmaz, mint az egyéb elterjedt tintafajták. Ez a pergamenen tartósabb, nehezebben pereg le, a 19. században készített, fatartalmú papírt viszont szinte szétroncsolja. Az óbudai imakönyv lapjai az erős tinta miatt szinte teljesen összetörtek, közepük morzsálódott, a betűk kiestek. A könyv restaurálása során a zsidó vallásjog, a halakha elveinek megfelelően szem előtt tartottuk a betűk, az írás és a szöveg szentségét. Az összetört lapokról kihullott betűket a lehetőség szerint visszaillesztettük, amit pedig nem sikerült, azokat egyenként konzerválva külön dobozkában megőrizzük. A restaurálási munkát Fehrentheil Henriette végezte 2007 nyarán. A képre kattintva a kötet további képeit, valamint a helyreállítás néhány mozzanatát is megnézhetik.