Az utolsó „tematikus” áldás Dávid király házának mielőbbi újbóli virágzását, vagyis a messiási időket hívja, a királyi hatalom helyreállítása lesz Dávid király városa, Jeruzsálem újjáépülése után a messiási folyamat záróköve. Az előző áldás, az, amit Jeruzsálemért mondunk, már utal is Dávidra, az erőskezű uralkodó a Főima Főszereplője lesz. Annak, aki ismeri valamelyest a Bibliát, alighanem eszébe jut azért a kérdés, hogy a korántsem problémátlan vezető mégis mivel, jámborsága mely megnyilvánulásával érdemelte ki ezt a különös figyelmet.

Dávid, Izráel királya viharos életű alakja a zsidó írásos hagyománynak. Trónralépése hosszú harcok eredménye, a filisztesuoknak, az éppen Dávid által tartósan legyőzött ősellenségnek is jutott benne szerep, a véres konfliktusok azután is elkísérik hosszú és kétségkívül eredményes pályáján. Dávid mint szerelmes szintén kevés vitatható döntéstől riad vissza, utolsó nagy szerelme, Bátsevá férjét, a hettita Uriát úgy küldi harcba, hogy minél nagyobb valószínűséggel haljon meg, úgy is lesz. Dávid, a családapa elborzasztó drámák tanúja és valamelyest előidézője, szörnyű testvérviszályok tanúja, legkedvesebb gyerekét, aki a legjobban hasonlít rá és maga is trónkövetelőként lép fel vele szemben, szadista hadvezére, Joáv öli meg. Az agg uralkodó lassú távozását már trónviszályok kísérik, később, diadalmas gyermeke, Salamon halála után az ország, amelyet ő vaskézzel tartott össze, ketté is szakad. A király út, amelynek minden állomásán eszünkbe juthat, hogy mindezt akár William Shakespeare is írhatta volna. 

"Szolgádat, Dávid sarját mihamarabb sarjaszd, dicsőségét emeld magasba megváltásoddal, mert csak megváltásodba helyeztük reményünket mindenkor. Áldott vagy Örökkévaló, a megváltás dicsőségének sarjasztója."

Ez a hajdan díszes jahrzeit tábla pergamenre készült, s a betűk annyira lekoptak róla, hogy már szinte csak az eredetileg  tintával fedett részek relatív tisztasága alapján állapítható meg a szöveg. A központi motívum az osztrák császári koronával díszített baldachin alatt térdeplő Dávid király alakja, mellette a hárfa. A baldachin az elhalt családtagok neveiből és halálozási dátumaikból áll, a kivehető dátumok: 1844, 1854. A kép keretét két bibliai történet parafrázisa adja, a külső sorban Dávid király, a belsőben pedig József történetére utaló mondatokkal. A tárgy ismeretlen módon, 1911–ben került a gyűjteménybe. Régi leltári száma a 28–as volt, és a tárgy hátoldalán jelezték, hogy a gyűjtemény első pergamen darabja.

Volt egyszer egy mindenki egybehangzó véleménye szerint gyönyörű, hárfáján szépen játszó fiatalember, aki elbűvölte azokat, akik látták és hallották őt, megnyugtatta a paranoid és agresszív uralkodó, Saul szívét, aki eleinte örült, ha a fiú a közelében volt, a fia pedig, Jonatán, rajongott a fegyverrel és a hangszerrel egyaránt biztos kézzel bánó ifjúért, örömmel adta volna neki, tartós szeretetéért cserébe, akár királyi címét is, a trón öröklése kevésbé foglalkoztatta a legeslegjobb barátjánál. Szokás vonzalmukat afféle bibliai „túl a barátságon”-kapcsolatnak látni, erre nézve a szöveg biztos támpontokat semmiképpen sem ad. Mindegy is.

A trónharcok során azonban Jonatán, apja mellett, halálát leli és Dávid, miután meggyászolja, a helyébe lép. Őt érdekelte, szenvedélyesen, a hatalom, a birtoklás, megannyi más még a barátságon kívül. Azután, hogy fiatalkora legönzetlenebb tanúja korán eltávozott, minden érzelmessége a hálaadó, bűnbánó zsoltárokba csatornázódik át. Költő lesz és uralkodó, bűnök elkövetője és bűnbánó zsoltárok szerzője, zsarnok és dalnok, két különböző ember. Egy nagy, valóban shakespeare-i arányú személyiség-dráma körvonalai bontakoznak ki a szemünk előtt már a Talmud lapjain is (Bráhot3b)

A Talmud – a héber Szentírás alapján – úgy véli, Dávid király álmatlanul töltötte az éjjeleket, éjfélkor mindig felriadt, felkelt. Hárfájának húrjaiba belekapott a szél, megzengette őket, a király pedig ettől fogva Istent dicsérte és szorgalmasan, elmélyülten Tórát tanult. Volt egy másik, egy éjszakai énje, volt, aki szerint nem is aludt egyáltalán, vagy éjfélig is éberen. Fejére szól, ki szót emel, király nem alhatik. 

Alighanem az éjszakai Dávidot szerethette annyira az Örökkévaló, annak a Dávidnak az utódát, aki mindenkit lenyűgözött egykor, régen, hogy úgy döntött, az ő utódának kell majd helyreállítania a királyságot, hogy az ő utóda lesz a Messiás.

Imádkozni annyi, mint megnyílni Őelőtte és önmagunk előtt. A kötött szövegű Főima úgy kezdődik, hogy Dávid zsoltárát mondjuk: Uram, nyisd meg ajkaimat, hogy szám dicséretedet zengje”. Ha máshonnan nem, a traumák egyre gyarapodó irodalmából tudjuk, mennyire nehéz elkezdeni beszélni. A zsoltárok és Dávid példája ebben, az önmagunkkal szembeni őszinteségben segítenek Bennünket, mert a Főimát, ahogy ennek a sorozatnak a bevezetőjében áll, félhangosan kell mondanunk, úgy, hogy mi halljuk, más viszont ne. Amikor Istenhez szólunk, önmagunkat is szólítjuk és Dávidnak, akinek volt mit megvallania, van módja segíteni az utána imádkozókat ebben. 

Az elkövetkező hetekben, amíg áldásról áldásra bemutatjuk az Ámidá ima áldásait (mind a 19-et!), megnézhetik kiállítás-archívumunkban az áldások köré szervezett kiállításunkat: ott tárgyakhoz kapcsolva mutattuk be az egyes áldásokat, és az általuk felidézett zsidó értékeket.  

A tizenötödik áldás neve Messiás (Felkent). „Teljes hittel hiszek a Messiás eljövetelében, és ha késlekedik is, mindennap várom eljövetelét” – így szól a zsidóság egyik legjelentősebb bölcse, Majmonidész vagy más néven Rámbám nyomán megfogalmazott tizenhárom hittételből az utolsó előtti. A Dávid királytól származó Messiás eljövetelét leginkább Peszáh hónapjára, Niszánra valószínűsítik bölcseink, ezért is választottuk tárgyként a peszáhi Hággádát tárgyként ehhez az áldáshoz. Ez a rendhagyó könyv, melynek nincs szerzője, tartalmazza az egyiptomi fogság idejének rövid leírását, a szabadulás körülményeit, és az ebből fakadó múlhatatlan hála nyomán keletkezett vallásos költeményeket, és a Széder este lebonyolításának rendjét.

A messiás-várást és a zsoltárszerző Dávid király alakját szépen köti össze egy jellegzetes zsidó ábrázolás: a 67. zsoltár menóra alakban leírva. 

A zsidó tradíció írott betűkhöz fűződő hagyományai miatt a nyomtatás elterjedését követően is megmaradt a kézzel írt imakönyvek kiemelkedő jelentősége. A 18. században elsősorban Közép-Európában a meggazdagodott zsidó családokban divatossá lettek az illusztrált, kéziratos, személyes használatra szánt luxus-imakönyvek. A Joszéf ben Móse Náftáli HáLévi számára készített imakönyvet a trebitschi Mose Léb ben Wolf másolta, melyben így minden egyes leírt betűben jelen van a másoló szakrális munkája, ami a héber szöveg szentségéhez kötődő fontos tényező.

Az imakönyv címlapját egy olyan oldal követi, ami még nem az imák szövegét tartalmazza, hanem az elmélyedést, és a koncentrálást segíti, hasonlóképpen, mint a zsinagógákban az előimádkozó pultja előtt látható siviti táblák. Ennek legjellegzetesebb szövege a menóra alakban leírt 67. zsoltár. A 67. zsoltár a mindennap elmondott imák része, azért az időért könyörög, amikor minden nép felismeri az isteni igazságot, és ez elhozza a békét a világnak. A zsidó tradíció szerint ennek a zsoltárnak a szerzője nem Dávid, hanem a szellő zengette meg így a hárfáját. Mivel a menóra a csoda és a megváltás szimbóluma, megfelelő formát jelent a csodaváró szöveges tartalomnak, de több misztikus magyarázat is ismert még a kettő kapcsolatára. A 67. zsoltár hét sora összesen 49 szóból áll, 7-6-6-11-6-6-7 eloszlásban. Egymás alá szedve ezek elforgatott menóra-alakot adnak. Ennek a tipográfiai elrendezésnek, a menóra alakban leírt zsoltárszövegnek protektív erőt tulajdonítottak, s a 16. századtól számos helyen megjelent a zsidó vizuális kultúrában: zsinagógák falára festve, szakrális textileken, de akár a magánlakásokban is megtalálható festett mizrah-táblákon is.

A karmesternek. A hárfajátékon. Zsoltár. Ének.

Isten kegyelmezzen nekünk és áldjon meg minket, arcát felénk világíttassa. Széla.

Hogy megismerjék a földön utadat, mind a nemzete között segítségedet.

Magasztaljanak téged a népek, oh Isten, magasztaljanak a népek mindannyian.

Örüljenek és ujjongjanak a nemzetek, mert egyenességgel ítéled a népeket, s a nemzeteket a földön vezérled. Széla.

Magasztaljanak téged népek, oh Isten, magasztaljanak téged a népek mindannyian.

A föld megadta termését; áldjon meg bennünket Isten, a mi istenünk.

Áldjon meg minket Isten és féljék őt mind a föld végei.

A gyűjteményünkben található metszet elsősorban zsúfolt és rendetlen benyomást kelt abban, aki rápillant, miközben tárgya az, hogy a király hárfáján játszik. Ehhez valamelyest mégiscsak nyugodtabb környezet illenék. A hárfa húrjait a kósza szél is megzengeti, nem a hangzavar uralására való eszköz. Dávid ugyan a kép középpontjában van, de a figyelem jórészt még csak nem is rá irányul, körülötte zajlik az udvari élet és a király fittyet hány rá. Rá se pillant arra, aki láthatóan hozzá beszélne, nem érdekli a kardját viselő udvaronc, a tanácskozás, a riadt vagy izgatott tekintetek. Kilépett a szerepéből, most nem király éppen, lehet, hogy egy munkás nap közepén döntött így pár percre. Az uralkodó kettős életének kissé karikaturisztikus megjelenítése is lehetne ez a metszet, vagy, ha tisztelettudóbban igyekszünk nézni, az uralkodó páratlan elmélyültségének illusztrációja, bár a körülötte állókat mintha nem hatná meg annyira a király jámborságának zenés aláfestése sem.

A tömeg nyüzsgése és a király elmélyültsége határozza meg a kép dinamikáját, feszültségét, de a jámbor Dávid le is vezeti ironikusan ezt a feszültséget. Mintha azt üzenné, nyugi, az államügyek megvárnak, nem ezen a pár percen múlik majd. Mert aki a Tóra igáját magára veszi, az megszabadul a földi dolgok igájától a Talmud, az Atyák Tanításai szerint (3. fejezet, 5. misna).