A megváltás programjának része lesz Dávid városának újjászületése és Dávid király dinasztiájának újbóli felemelkedése, erről beszél a mostani és a következő áldás, ezzel zárul a Főima kívánságlistája. Mindennek a reménye annyira mélyen járja át a zsidó képzeletet, hogy a 20. század talán legismertebb izraeli dala a színarany Jeruzsálemről szól, tele utalásokkal a zsoltárok és Jeremiás sirámainak szövegére. A Jerusalaim sel záháv önálló versszakkal bővült a város újraegyesítése után.

Ezt megelőzően viszont, évezredeken át semmi kilátás nem volt arra, hogy Jeruzsálem akár csak ebben a merőben politikai értelemben is újjáépüljön, miközben a Főima sorai mellett az étkezés utáni áldás is ezért könyörgött, a Jeruzsálem iránti hűség áthatotta a sűrű századok során a szétszóródott zsidó közösség mindennapjait. Ezt a vágyakozást úgy kellett fenntartani, hogy közben megpróbáljon ki-ki otthonra lelni a diaszpórában. Így születtek az átmeneti, nemzedékeket befogadó otthonokban a Jeruzsálemek, így lettek nagy zsidó lakosságú települések Kis Jeruzsálemekké. Kis Jeruzsálem volt az előző előtti számunkban megénekelt Bözödújfalu „Székely Jeruzsáleme”, Kis Jeruzsálem volt Vilna számos nemzedéknek, továbbá Magyarországon Kis Jeruzsálem volt például Dunaszerdahely egy időben és Makó és Munkács. Ezek a Kis Jeruzsálemek mind elpusztultak, mielőtt az igazi Jeruzsálem újra a zsidó nép és a zsidó állam fővárosa lett, mi most az egyik legkülönlegesebb Kis Jeruzsálem, Makó emlékét idézzük fel. Mert ahogy a 137. zsoltár emlékeztet bennünket, hogy Jeruzsálemet, az igazit soha ne feledjük el, úgy nem lenne jó, ha a diaszpóra Kis Jeruzsálemeit, a zsidó történelem kisebb-nagyobb középpontjait elfelejtenénk éppen mi, az emlékezet népe. 

"Jeruzsálembe, városodba térj vissza irgalommal, s lakozz benne, miként megmondtad. Építsd fel a közeljövőben, még napjainkban örökké tartó épületté. S Dávid trónját is mihamarabb állítsd vissza benne. Áldott vagy Örökkévaló, Jeruzsálem újjáépítője."

Ez az érdekes, lyuggatott papírra hímzéssel készült kép a Siratófalat ábrázolja, felirata pedig összeköti a helyszínt Salamon templomával. Az 1905-ben készített olcsó kis tárgy feltehetően szuvenírként került egy magyarországi zsidó családhoz, ahonnan később a múzeumba érkezett. Ennél többet sajnos nem tudunk róla - de az biztos, hogy bájos esetlenségével szépen idézi azt a korszakot, amikor a jobb közlekedési eszközöknek köszönhetően egyre többen látogathattak el Jeruzsálembe. 

Hogyan vált Makó a 19. század végére a magyar-zsidó együttélés paradicsomává, hogyan kapcsolódik össze mindebben a hagyma és másfelől Pulitzer József története, mit mesél el Magyarország történetéről a makói neológok zsinagógájának ötven éve, hogyan élte túl viszonylag nagy tömegben a holokausztot Makó és a környéke zsidósága és hogyan tűnt el végül a következő évtizedekben. A téma kutatójával, Urbancsok Zsolt levéltáros-helytörténésszel beszélgettünk a Dél-Alföld Kis Jeruzsáleméről.

MILEV:  A makói zsidók története nagyon sok szempontból kivételes, már a kezdetéről fogva. Hogyan is kezdődött?

Urbancsok Zsolt: Ez volt a Dél-Alföld első zsidó közössége, a hitközség 1745-ben jön létre. A török hódoltság vége utáni újratelepítési program részeként hagyta jóvá Stanislavch Miklós csanádi püspök-földesúr az érkezésüket ebbe a növekvő mezővárosba, alighanem a terménykereskedelem fellendítését remélte tőlük. Ebben az időszakban érkeztek görög katolikus betelepülők is, így lett négy felekezet városa Makó, a többségi reformátusoké, a római katolikusoké, a görög katolikusoké és a zsidóké, akik Pestről és Pest környékéről érkeztek Mária Terézia országlása alatt.

Kialakult ugyan zsidó városrész, Zsidó Fertálynak mondták akkoriban, de a korabeli iratokból kiolvasható, hogy vásároltak keresztények is házakat itt és, bár tilos volt, de a jómódú zsidóknak is voltak ingatlanjaik a város központjában is, a Zsidó Fertályon kívül, például a Pulitzer-családnak, akik közül Pulitzer József sajtómágnás is származik. Volt már a kezdet kezdetétől társadalmi érintkezés zsidók és nem zsidók között és ennek a kereskedelem volt a motorja, a gazdasági egymásrautaltság, a zsidó kereskedők nem boldogultak a parasztok terményei nélkül és fordítva.

Ez mind szép, de azért a termelők és a kereskedők között érdekellentétek is fellépnek időről-időre és olyankor talán mégis megjelenik a béke idilli szigetén némi antiszemitizmus. Makón nem volt ilyen?

Itt nemigen voltak zsidó földbérlők, a hitelüzlet, az uzsoraszedés sem dívott, a legsúlyosabb feszültségeket okozó foglalkozásokat a zsidók nem űzték Makón, más volt a gazdaság szerkezete, inkább érdekközösség volt a felek között. A forradalom és a szabadságharc idején sem voltak Makón erőszakos zsidóellenes megmozdulások, a közösség 107 nemzetőrt adott a hazának és a magyar szabadság ügyének, szinte minden zsidó család kiállíthatta egy-egy tagját. Ez a szám a zsidóság létszámához viszonyítva elképesztően magas. Makó város képviselőtestülete 1849-ben helyben egyenjogúsította a zsidó testvéreket, ez, persze, szimbolikus gesztus volt már, az önkényuralom előszobájában, de azért megtörtént és fontos jelzés volt.

A XIX. század második felében a hagymakereskedelem, a makói hagyma nemzetközi piacainak megteremtése, felkutatása újabb közös nagyvállalkozás volt, érdekes módon elsősorban az ortodox zsidó kereskedők networkje. Az Istóczy-féle antiszemita pártnak itt nem voltak komoly sikerei a századvégen. A zsidó kereskedők a nehezebb években hagymamaggal is segítették a termelőket, a saját hosszútávú érdekeik védelmében. A makói hagyma csodája, amelyre borzasztóan büszkék vagyunk, koprodukcióban született.

Hogyan alakult, ha már az ortodoxokról van szó, az ortodox-neológ megoszlás?

Viharosan. Itt is, ahogy máshol is, éles zsidó belharcok között formálódott ez a két közösség, az ortodoxián belül számottevő volt a hászidok aránya, külön imaházuk, külön rabbijuk volt. Mivel a kaftános zsidók gyakran voltak láthatóak a városközpontban, a piacon, „Kis Jeruzsálemnek”, a „Fekete Városnak” is nevezték Makót, holott a zsidó közösség létszáma a teljes lakosság hat és fél százaléka volt, ami nem  haladta meg az országos átlagot. Csak a kirakatban voltak, láthatóbbak voltak, mint máshol.

Hosszú időn át azért a neológ közösség volt a nagyobb, miközben az ortodoxoknál, persze, több gyerek született. A legjelentősebb neológ rabbi és világi tudós, irodalomtörténész, dr. Kecskeméti Ármin hosszú szolgálata alatt épült fel a neológ templom és a háború első évében, 1914-ben avatták fel a városi notabilitások jelenlétében. Az ünnepség a háborús időkre való tekintettel visszafogott volt, de mégis impozáns és jelentőségteljes, a zsidó befogadás végérvényesnek tűnő záróakkordjaként tűnhetett fel Kecskeméti és hívei számára. Ez a zsinagóga alig több mint ötven mozgalmas éven át állt, a második világháborúban belövést kapott, aztán 1965-ben, a helyi kisközösség megkérdezése nélkül eladta a MIOK, a Mazsihisz előde, a masszív falakat traktorok húzták szét, a bontási anyagból részben istállók épültek. A közösség még egy darabig élt tovább, halálra ítélten, de azt, hogy még életükben, ezzel a brutalitással hajtották végre szimbolikus halálos ítéletüket, nehezen tudták elfogadni.

Mindez húsz évvel a holokauszt után történt. De magát a Soát jóval nagyobb arányban élte túl a felekezet, mint más városokban.

Ettől szomorúbb, ha lehet még szomorúbb egyáltalán, ez a történet is. A makói zsidókat Szegeden vagonírozták be, innen több szerelvény ment Auschwitz-Birkenau helyett az ausztriai Strashof gyűjtőtábora felé, aki ebbe az irányba indult, sokkal nagyobb eséllyel maradt életben. A makói zsidó közösség az így is hatalmas vérveszteség után újra aktívvá lett a háború végétől fogva, az ortodox és a neológ is, bár már Kecskeméti Ármin és a hászid rebbe, Vorhand Mózes nélkül, utóbbit még itthon verték agyon a makói rendőrségen, az itt szerzett sérüléseibe halt bele. A környékbeli szórványközösségek bekapcsolódtak Makó zsidó életébe, a hívek, a makói zsidók létszáma egyáltalán megint ezer fölött volt, ami kevesebb ugyan, természetesen, mint ahányan a háború előtt éltek itt, jóval, de eleven és életképes közösségeket tudott volna eltartani. A zsidó élet akár folytatódhatott volna Makón, az öt legnagyobb magyar vidéki zsidó közösség egyike lett a háború után, a szórványközösségek a környékről csatlakoztak Makó zsidóihoz.

És aztán mi történt?

Aztán megalakult Izrael állama, jött a fordulat éve, a kisipar és a kiskereskedelem szorongattatása és addigra már az antiszemitizmus is erős volt Makón, mivel a befogadás kultúrája eltűnt az első világháború után. A vészkorszakban a városvezetés különösen szégyenteljesen viselkedett, a kötelező, törvényben előírt diszkriminációs elvárásokon messze túlmentek a helyi rendeletek, és így maradt a közhangulat a háború után is. Az ortodox közösség maradéka szinte teljesen elvándorolt Makóról és Magyarországról 1956 után. Igaz, hogy a hászid udvar, amelyet Makóról neveztek el, tovább viszi Makó emlékét a világban, főleg Izraelben Bnéi Bráktól Ásdodig, ahol a tanház homlokzata a makói ortodox zsinagógát idézi. Él, megelevenedett egy virtuális makói közösség a világ különböző pontjain és időről-időre összegyűlnek az őshazában, Makón, Vorhand Mózes járcájtján, halálozási évfordulóján. Az ortodox zsinagógában olyankor újra felhangzik az ima.

A neológ zsinagóga lerombolása után – ennek helyén ma emlékmű áll –, szintén sokan elmentek innen, de a rendszerváltás után az ortodox zsinagógát felújítottuk, és az egykori zsidó városrész utcái közül az egyik Kecskeméti Ármin, a másik Vorhand Mózes nevét viseli.

Makón 250 évig éltek zsidók és formálták a város arculatát, meg kell őriznünk mindennek az emlékezetét, ez az örökségünk, nekünk, makóiaknak.

Amikor a makói zsinagóga ünnepélyes átadása zajlik, Kecskeméti Ármin kereken negyven éves, 16 éve, kora ifjúságától kezdve a város neológ főrabbija, túl van A zsidó irodalom történetének megírásán. A nyitó mondatokban arról beszél, hogy nem a második Szentély kövei jelentették a zsidó nép igazi szellemi otthonát a babiloni fogságot követően, hanem a Tóra tanulása, nem a kő, hanem a szellem. A zsidóság térben sehol sincs otthon, csak a szellem birodalmában szerinte, amikor a zsidó szellem történetéről beszél, erről a számtalan földrajzi helyen egyaránt gyarapodó otthonról beszél. A neológia fogékonyságáról beszél új és új, sajáttá asszimilált idegen szellemi inspirációk iránt. Akkor lel otthonra az ő gyülekezete is, amikor a világ, az ő világa és a neológiáé, korhadtan recsegni-ropogni kezd. A háború, amely abban az évben tör ki, hogy megkezdje a rövid XX. századot, pár éven belül felszámolja a kettős Monarchiát, amely egész addigi élete kerete volt. Ezekben az években fokról-fokra eltűnik a makói Kis Jeruzsálem befogadó karaktere, ahogy Urbancsok Zsolt elmeséli, Kecskeméti Ármin pedig dolgozik tovább tudósként és hitszónokként nagy, átfogó műveken. Még innen is harminc éven át, 1874-ben kezdődik az élete, 1914-ben épül fel a zsinagógája és 1944-ben hal meg Strashofban, deportáltként. Ő éppen 70 évet él, a zsinagógája 19 évvel kevesebbet nála. A makói zsidók emlékét őrző egyesület, Urbancsok Zsolt elnökletével azonban az ő nevét viseli. A kő nem feltétlenül marad meg, a szellem elpusztíthatatlan. Igaza volt. 

Az elkövetkező hetekben, amíg áldásról áldásra bemutatjuk az Ámidá ima áldásait (mind a 19-et!), megnézhetik kiállítás-archívumunkban az áldások köré szervezett kiállításunkat: ott tárgyakhoz kapcsolva mutattuk be az egyes áldásokat, és az általuk felidézett zsidó értékeket.  

A tizennegyedik áldás neve Boné Jerusálájim (Jeruzsálem felépítése). Jeruzsálem városa Izrael központja és örök fővárosa. Nevének jelentése nem teljesen egyértelmű, egyesek a “Béke Városának” fordítják, mások úgy vélik, hogy a kifejezés azt jelenti: “Látja majd a békét”. A héber Bibliában majdnem hétszázszor kerül említésre, elsőként Mózes első könyvében (14:18) Sálem néven. A Bibliából tudjuk, hogy Dávid király először elfoglalta, majd megvásárolta a várost, és fia, Salamon király idején lett Izrael fővárosa. Jeruzsálemet a második században a rómaiak lerombolták, ezt követően hosszú időn keresztül csak imáink, szent szövegeink és szimbolikus értelmű tetteink által maradhattunk állandó kapcsolatban a Szent Várossal, de 1967 június 7-én (5727 Ijjár 28.) az izraeli hadsereg visszafoglalta a város egészét. Ezáltal még az áldásban megfogalmazott kérésünk – miszerint épüljön fel a Szent Város mielőbb - nem teljesült még, de Isten segítségével egy nagyon fontos lépést megtettek hős katonáink a szent ügy érdekében.

A Sefaria.org oldal egyik remek adatvizualizációs eszközével több,  mint hétszáz Jeruzsálemmel kapcsolatos szöveghelyet fedezhetünk fel. 

Levéltáros kollégánk, Király Mátyás az általa gondozott Instagram oldalról, és a zsidó örökségről nyilatkozott az OrienteMedio spanyol lapnak. Az interjú - spanyolul - itt olvasható​. 

Zádor István Nagykikindán született 1882-ben, majd 19 éves korában beiratkozott a Mintarajziskolába. Sikeres festő és grafikus lett, sokat élt külföldön, de mindvégig kapcsolatban állt a zsidó kulturális élet prominenseivel. Többek arcképét megfestette, és ismert egy általa illusztrált Haggada is. A holokauszt és a második világháború után rajzaival dokumentálta a lerombolt Budapestet, és az újraszerveződő zsidó közösségi intézményeket​, életet is. Izraelről több színezett ceruzarajzot készített, a képein Jeruzsálem, Sáfed, és a Holt tenger látható. 

Zádor István művei gyűjteményünkben → Zádor István