Az arc a személyiség lenyomata, még sajátabb tulajdonunk mint a nevünk, ezért lehet szégyelleni, ezért lehet büszkének lenni rá, ezért lehet az elnyomás eszköze akár úgy, hogy el kell rejtenünk, akár úgy, hogy mindenhol rögzíthetik, beazonosítva, hol járunk, mit csinálunk életünk minden másodpercében.

A Covid járvány idején az arc eltakarásának kényszerét sokan élték meg elviselhetetlennek, az iráni nők által elindított, hetek óta zajló, sok száz halálos áldozatot követelő tüntetések azért robbantak ki, mert egy lányt, aki nem megfelelően hordta a fejkendőjét, az erkölcsrendészet letartóztatott és annyira megvert, hogy belehalt. Az arc letiltása indította el ezt a céljaiban tulajdonképpen feminista forradalmat, az arc szabaddá tétele lett a szimbólumává, az égő fejkendők képe. 

Az izraeli ultraortodoxián belüli szintén zajlik, a Jerusalem Post pár nappal ezelőtti tudósítása szerint, valamiféle forradalom, a haj teljes eltakarása ellen. Mindez egészen más, hiszen Irán teokratikus diktatúra, míg Izraelben szabadon dönthet valaki arról, kíván-e az ultraortodox közösséghez tartozni és azok a nők, akik nem hajlandóak teljesen eltakarni a hajukat házasságkötésük után sem, szeretnének ide tartozni, közben valamelyest megváltoztatnák a közösség belső szabályait. A Jerusalem Post témának szentelt cikksorozata végigkíséri a haj, az arc egy része eltakarásának kultúrtörténetét és jogtörténetét. A kérdés szoros összefüggésben van azzal, amit a fedetlen női arc látványa a férfiak számára jelenthet, az egyik forrása az, hogy a fedetlen női haj olyan vonzó, hogy a meztelenség egyik fajtájának minősül. Joggal mondható, hogy a férfiaknak kell vágyaikon uralkodniuk és nem a női arcot kell elzárni emiatt. Az arc szabadsága mindenesetre sok fronton vált az utóbbi években a szabadság arcává, metaforájává, céljává. 

A héten emlékeztünk a Kristallnacht-ra, így heti kiemelt műtárgyunkkal is ehhez a szomorú eseményhez kapcsolódunk. 

Németország legrégebbi zsinagógája ma is áll és látogatható, jóllehet többször lerombolták és újraépítették. A wormsi zsinagóga igazi emlékezethely, olyan kis „emlékkapszula”, melyben az askenázi zsidó történelem számos fontos jelensége megismerhető. A Rajna partján fekvő Worms városát a kelták alapították, egyike Németország legősibb városainak. Az ősi városban áll Németország legrégebbi zsinagógája, melyet 1034-ben építettek, s melyet ifjúkorában (1060 körül) Rasi is látogatott, amikor a városban tanult. 1096-ban a jeruzsálemi Szent Sír felszabadításának vágyától égő első keresztes hadjárat seregei brutálisan legyilkolták az előlük a zsinagógába menekült zsidókat, s lerombolták a zsinagógát. Első újjáépítésére az akkor divatos román stílusban 1175-ben került sor, majd nem sokkal később (1186-ban) egy föld alá süllyesztett mikvét is építettek az épület mellé. A nagy európai pestisjárányt követő zsidóellenes mészárlások során 1349-ben újra megsérült a menekülő zsidókat befogadó épület – ezt követően 1355-re gótikus stílusban építették újjá. Ennek emlékei az 1615-ös pogrom során pusztultak el, - az ezt követő újjáépítés során 1623-ban építették az épülethez a jesívát befogadó bővítést, amit Rasi zsinagógának neveztek. A következő pusztulás a kilencéves háború során, 1689-ben elszenvedett tűzvész során érte az épületet, melyet ezt követően 1700-ra az újabb korszak stílusában építettek újjá. Picit nyugalmasabb időszak következett, amit az is jelez, hogy 1849-ben Worms lett az első olyan német város, melynek zsidó polgármestere volt. A német egység létrejöttének korszakában virágzó „nemzeti tudományok” tudósai az épületet 1887-ben a hesseni nagyhercegség koraközépkori emlékei között említették, s ez a zsinagóga lett egyike Európa műemléki védettséget élvező épületeinek. A közel ezer fős, a helyi társadalomba mélyen integrálódott zsidó közösség az akkor már kilencszáz éves zsinagógában nem csak közösségi szertartásainak helyszínét, hanem történelmi tudatosságának szimbólumát is látta, ezért az 1920-as évektől a Rasi-kápolnát múzeumként használták.

Az 1938. november kilencedikéről tizedikére virradó éjszakán (Kristallnacht), Németország számos zsinagógájával együtt ezt is lángba borították. A leégett zsinagóga romjai között megtalálták az 1034-ből származó, feliratos alapító-követ. A háború után újjáépítették, 1961-től újra látogatható. A harmincas évek őrülete elevenedett meg 2010. május 17-én, amikor neonácik megpróbálták felgyújtani, de a több helyen fellobbanó tüzeket hamar sikerült eloltani, és nem érte jelentősebb kár az épületet. Hamarosan ezer éves lesz, ezer év európai zsidó történetének emlékét őrzi.

Az arc, mivel legsajátabb önmagunk képét hordozza, összetéveszthetetlenné tesz minket, a hatalom eszköze is, ahogy a technika egyre finomul az arcfelismerő szoftverek révén, azonosságunk azonosításunk eszközévé válhat a high tech antiutópiák színpadán. Az arc, amelynek a szabadságáért küzdünk, figyelésünk legegyszerűbb módját kínálja. 

Valaki elé állni a héberben úgy mondatik, arca elé, ha tetszik, színe elé kerülni. Szembe nézni, a magyar ezt a formulát választja. Az arc önmagunk felvállalása, őszinteség, bátorság. Aki mer a szemünkbe nézni, azt tekintetbe kell venni. Akinek nagy az arca, túl merészen teszi ezt, illetve nem az igazi arcát mutatja, „vetít”. A fénykép eredendően a valóság műfaja, gondolnánk, és tévedünk. 

Munkatársunk, Ritter Doron, aki bő két és fél évtizede fotóz arcokat, erről beszél: hogy lehet a fénykép a valóság megmutatása, az igazság követe. Az arckép gyakran az igazság látszatát mutató manipuláció, külső elvárások kielégítése és a művészet az, ha a fénykép tényleg eljut az igazsághoz, a valósághoz. 

Mennyire technika kérdése, mennyire művészet a tényleges arc megmutatása? Hogyan lesz a portréfotó időkapszula? Mit őriz minden exponálás egy zsidó családtörténetből? Ritter Doron fotóművésszel, munkatársunkkal beszélgettünk. 

Azt írod a honlapodon, hogy a kortárs világ sebessége nem kedvez az elmélyülést, a portréfotók szereplőinek megismerését igénylő „műfajnak”, ráadásul önmagában ezt a kivételesen fejlett technika sem ellensúlyozhatja. Mi a „lényege” a portréfotózásnak, ami a túlzott tempó diktálta feltételek között elveszhet?

A Light and Coffee nevű projektem oldalán írom ezt, ez az egyik felvezetése annak, miért is akartam külön egy olyan portréfotózási szolgáltatást bevezetni, ami visszavezeti mind a fotóst, mind alanyát ahhoz, ami a lényege lenne a műfajnak, az általam klasszikusnak nevezett portrék készítéséhez. Ez a lényeg egyszerűen az őszinteség, a valós egyéniség megmutatása, nem a csalás, az elfedés és más bőrében való tündöklés. A portréfotó lényege az, hogy megmutassa, ki van a képen és nem az, hogy bármilyen okokból elrejtse, manipulálja, valami mást hitessen el a valóság helyett. Ez persze nem mindenkinek való!

Hogyan lehet valakit megtanítani arra, hogy az arcban, amelyet fotóz, észrevegye a személyiséget és meg is tudja mutatni? Mennyire technikai kérdés ez, mennyire tanítható egyáltalán?

Jó kérdés, valószínűleg semennyire. Szerintem ez nagy részben képesség: megnyílnak-e neked az emberek. Kisebb százalékban pedig szakmai tudás, ami persze nem jelenti azt, hogy a szakmai tudás nem fontos, ha csak az arc karakterek világításának tudományáról beszélünk, máris látszik mennyire szakmai kérdés is ez. Kell egy nagy, erős vizuális háttér, tanult technikai tudás világítástechnikai és fotótechnikai szinten, ez az alkalmazott fotográfia, a szakmai rész. Ahhoz kell érteni, hogy egy emberi arcot, egy geometriai felületet hogyan világítasz meg úgy, hogy abban legyen szépség, legyen koncepció és netán vélemény, miközben az alanynak is megfelelő; ez tanulás kérdése. Az, hogy eközben kapj egy őszinte tekintetet és megnyíljanak neked, ez ösztön és készség.

Mi emeli ki számodra a portréfotózást az összes többi fotográfiai műfaj közül, miért éppen az emberi arcot érdemes elsősorban fotózni, legalábbis a Te vonzalmaid miért épp erre irányulnak?

Ez személyes dolog, főként nekem fontos, más fotósoknak a táj, vagy a tárgyak fotózása az, ami közel áll hozzájuk. Én úgy gondolkozom magamról és munkáimról, mint aki az utókornak zár be embereket kis időkapszulákba. Ahhoz meg már igen rég fotózom, hogy lássam, ezek a kapszulák mit is őriznek meg és mennyire lehetnek valójában fontosak, akár csak a mindennapi emberek számára, vagy netán egy társadalom szintjén, akár történeti szinten, ha sikerül megörökítened sok, az adott társadalom számára fontos személyt.

Mi választja el a jó portréfotót a megbízható igazolványképtől?

Minden...

Összefoglalni sem lehet, hiszen igazolvány kép valójában nem portré, hanem egy közigazgatási eszköz. 

Van a munkádnak, annak, amit csinálsz, amit választottál, valami köze a zsidóságodhoz, vagy teljesen független a két dolog egymástól?

Alapvetően semmi sem tud független lenni számomra a zsidóságtól, saját magam miatt, a munkáimban benne hordozom elődeim szellemiségét és gondolatiságát. Bármennyiszer lenyomom az exponáló gombot, abban benne van szeretett nagymamám (Nádor Ilona) fotós öröksége is. Saját konkrét munkám során ritkán találkozom magával a zsidó tematikával, hiszen reklámokat és reklámfilmeket készítek, amikor nem portréfotós vagyok, de mégis mindig benne van. 

Ritter Doron fotóművész, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársa elsősorban portréfotós, az arcokban megmutatkozó történetek megőrzésének művésze. Ő beszél jövő csütörtökön este hat órakor a 2B Galériában, A láthatatlan arc​ című kiállításunkon a portréfotózás múltjáról és jelenéről, mai lehetőségeiről, esélyeiről, távlatairól Farkas Zsófia, a kiállítás kurátorának tárlat-bemutatója után, Vári György kérdéseire válaszolva. Ezt követően rövid diavatítést láthatnak Ritter Doron képeiből és a helyszínen felépített stúdióban egy a kiállításon látható portré rekonstruálása zárja majd a délutánt, amelyre mindenkit szeretettel várunk: figyelni egymásra és beszélgetni, elmerülni mások tekintetében.

https://www.facebook.com/doronritterfilmandphotography​

Workshop:

​2022. november 17-én este hatkor, a 2B Galériában (Ráday utca 47.) 

Regisztráció:

Az esemény korlátozott létszámban látogatható, kérjük jelezze részvételi szándékát a [email protected] címen!

Két kép, az egyiken egy hangsúlyozottan rabbinak öltözött ember, Ő Salgó László országos főrabbi, rabbisági igazgató, a Dohány vezető rabbija, utolsó éveiben országgyűlési képviselő, a pártállam lojális hitközségi embere, mintha bizalmasan nyugalomra intene, vissza próbálna fogni keze védekező, elhárító mozdulatával egy másik, inkább professzoros benyomást keltő, zsebre dugott kezű, szemüveges, másik kezével kedélyesen támaszkodó, derűsen figyelő figurát. Ő, a másik, Scheiber Sándor, akin mintha még kipa sem lenne. A helyszínt és a pontos időpontot nem ismerjük. A kép, a szereplők ismeretében, beszédesnek tűnik. A megvesztegethetetlen tudós, illetve az óvatos, az utóbbit kordában tartani igyekvő hitközségi bürokrata, szívélyes mosollyal, közvetíteni próbálva a hatalom és a kollégája között, egyértelműen a hatalom képviseletében. A zsebre dugott kéz, a derűs tekintet, az ajtófélfa igénybevétele, a legkevésbé tekintélyes és rabbis és hivatalos kinézet, mindez pont az, amit látni szeretnénk, miközben fogalmunk sincs, miről cserél ez a két ember eszmét. A kép a mi fölényes nemtudásunknak kiszolgáltatott darabja lesz a múltnak, amely ismeretlen. Mi értelmezzük, mi rendelünk hozzá kontextusokat, mi tanulmányozzuk a két arcot, amelyek maguk régóta némák. Salgó László és Scheiber Sándor ugyanabban az évben, 1985-ben vettek búcsút a földi élettől, egymás mellett, kortársakként éltek és haltak, alighanem sűrű találkozások és egyeztetések közepette, távoli, idegen és mára egyként elsüllyedt világokban. Itt meg valahol, valamikor, valamiről beszélgetnek.

A másik képen Scheiber látható csak közülük, úgy, ahogy az emlékezet őrzi egyik lényét, kalácsot oszt a péntek esti kidus után feltehetően, újabb feltehető bizonyítékaként annak, hogy a korabeli neológiát, vagy a neológia egy részét egyáltalán nem feszélyezte, ha az ünnepeken fényképek készültek.

Scheiber tehát a híres Scheiber-kidusok egyikén, elemében, a rituálé lehetővé teszi számára, hogy mindenkihez odamenjen, mindenkivel váltson egy szót. Itt sokkal fókuszáltabb a figyelme, mint amikor Salgóval beszél, körülötte nála jóval fiatalabb emberek. A kép színes, eleven, máshogy hat múltbelinek, mint a korszak fotóinak többsége, a ruhákon látszik, hol lehetünk az időben. Az első kép a független tudóst mutatja, aki udvarisan kívül marad a hitközségi hierarchia hatalmi álproblémáin, a második a közösségszervező Scheibert őrzi legjellegzetesebb pillanatában, egyes visszaemlékezők szerint a megáldott sábeszi kalácsot néha dobálta is. Önálló neológ rítussá változtatta a kalács tépkedését és kiosztását. Ezt az arcot kell megpróbálni összhangba hozni a komoly tanulmányok szerzőjével, amelyek kissé túlfilologizáltnak hathatnak mai olvasóik számára, ez a kedély, amelyet a fénykép tanúsít híven, nincs meg bennük. Már idéztük állítólagos mondását, hogy rabbiként kezdte, aztán tudóssá süllyedt és végül csak sádhen maradt. Két kép, két igazság, két ember. Persze, minden igazság csak a mi utólagos képzeletünkben születik meg. A képmás valóban időkapszula, nem őrzi meg, mert semmi meg nem őrizheti, de felvillantja a múltat, amely így visszainteget a jelennek. Mint Orfeusz és Eurydiké történetében. Egészen olyan, mintha visszahozná a múltat, amíg igazán nem nézünk hátra, magunk mögé.

A jiddisből a városi nyelvhasználatba átkerült kifejezés a héber eredeti askenáz kiejtésének eredménye. A héberben azut panim: az arc keménysége. A héber nyelvi gondolkodásban e mögött az a képzet áll, hogy az embernek ahhoz, hogy megbántsa embertársát, előbb meg kell keményítenie arcvonásait, el kell tüntetnie humánus érzelmeit. Aki a szégyenpírt hozza embertársa arcára, olyan, mintha vért ontana. 

A nagy szegedi tudós rabbi, Löw Immánuel kissé rejtélyes-frivol című, 1882-ben mindössze harminc példányban kinyomtatott művének (melyből napjainkra mindössze három példány ismert) történetét akkor érthetjük meg igazán, ha a most, 2022-ben a Szegedi Zsidó Hitközség által szintén kis példányszámban megjelent reprint kiadást kézbe vesszük. Ebben elolvashatjuk Hidvégi Máté és Pataricza Dóra utószavát, melynek címe: A csók: egy nászajándék története. Ennél többet nem árulunk el - olvassák el! A gyönyörű reprint kiadvány a Pozsonyi úton, a Láng Tékában megvásárolható. 

E heti címlapképünknek Bálint Endre: Öreg zsidó című képének egy részletét választottuk. A kép még két hétig megtekinthető a Láthatatlan arc​ című kiállításunkban, a 2B Galériában.