Zsidó Múzeum magazinja #122: Hang

Zsidó Múzeum Magazinja HANG A hang és a zsidók A huszadik század egyik legtöbbet tárgyalt irodalmi műve A hang és a téboly hangok orkánját közvetíti felénk, első, elképesztően szuggesztív és nehéz részében alig is dönthető el, ki beszél és mikor, miről és milyen perspektívából, akinek a hangja közvetíti a világot, maga komoly értelmi sérült, a családregénybeli hanyatlástörténet egyik megjelenítője. A hang és a téboly nem utolsósorban hangok tébolya, olyan sztereó-hangzás, amelyet nagyon nehéz feldolgozni, kivenni belőle az egyes hangokat. Olyan mint Schönberg zenéje. Vagy mint a reggeli hetes buszról közvetített, végtelen hangfelvétel zajszűrés nélkül. A rabbik szerint ilyen volt a Kinyilatkoztatás is a Szináj hegyén. A második könyvben és az ötödik könyvben is szerepel a Tízparancsolat, de a két forrásban kicsit másképp. Őrizd meg a szombatot, vagy emlékezz rá. A rabbik szerint ez a feszültség feloldható úgy, hogy az Örökkévaló azért Örökkévaló, hogy két dolgot is mondhasson egy időben, a kinyilatkoztatás is sztereó hanghatásokon alapuló, továbbá meglehetősen multimédiás tapasztalat lehetett, hihetetlen audiovizuális performansz. A soron következő áldás épp erről, a hangról, a beszédről beszél, Ő is szól hozzánk, mi is szólunk hozzá: halld meg hangunk, kérjük, miután már leadtuk a tételes listát arról, mire lenne szükségünk. Kicsit nyomatékosítjuk, hogy komolyan gondoltuk és érzelmi zsaroljuk a Teremtőt azzal, hogy tudjuk pontosan, mennyire jó, úgyis megtesz majd mindent, amit kérünk tőle. Lélektani hadviselés is kicsit ez az áldás, de érthető. Eléggé rá vagyunk utalva a címzettre "Hallgass meg minket, Örökkévaló Istenünk, szánj meg, s irgalmazz nekünk, s fogadd imánkat irgalommal, s jóakarattal, mert olyan Isten vagy, aki meghallgatja az imákat és könyörgéseket. Ne küldj hát el színed elől üres kézzel, hiszen Te irgalommal hallgatod néped, Izrael imáját! Áldott vagy Örökkévaló, aki hallgat az ima szavára." A hét műtárgya: Izsák megáldja Jákobot Izsák megáldja Jakobot - képeslap Újévi üdvözlőlapokon szép családi jelenetnek kell lennie, tudatva, hogy X-ék minden jót kívánnak Y-éknak, a képeslap nem filozofikus természetű műfaj. Ha nem zsidó az a képeslap. Mert akkor viszontláthatjuk a Biblia egyik legkevésbé családias jelenetét, amikor Jákob becsapja Izsákot, kihasználva, hogy gyengén lát, elhiteti vele, hogy ő Ézsau, a bátyja, akit Izsák szeret. Tehát van a jelenetben némi szülői igazságtalanság és elhanyagolás, bizalmatlanság apa és fiú között, az apa öregségének kihasználása, továbbá azt is tudjuk, hogy Jákob ezután hosszú évekig nem látja majd a családját, mert el kell menekülnie, nehogy a dühös Ézsau széttépje. Ezt a családi idillt postázta valaki újévi jókívánságnak, ami az abszurd zsidó humor Örkényét előlegező megnyilvánulása, a felirat még tovább fokozza a hangulatot, a szokásos jókívánat mindössze: írassatok be jó évre. Köszi. A kép hátterében feltűnik Ézsau, aki már eleve nem jókedvű, pedig még nem is értesült a fejleményekről. A zsidó újév, persze, az önvizsgálat időszaka is, mintha erre is emlékeztetne a képeslap: vizsgáld meg, mi van az atyai áldás látszólagos meghittsége mögött, milyen aknák rejtőznek a látszólag harmonikus viszonyokban. Mindenesetre képeslap illusztrációjának kivételesen eredeti ötlet, éppen a látszólagos banalitás miatt. Újév, apa megáldja gyermekét, a szereplők a Pátriárkák. A zsidó hagyomány, a zsidó tárgykultúra minden kis szeglete tele van mély és ötletes öngúnnyal, öniróniával. A képeslapon csak a kép látszik értelemszerűen, a lényeget, Jákob hangját, amely lebuktatja, nekünk kell hozzáképzelnünk. Látnunk a hangot. És látták a hangot: Isten megízlelése A Szináj hegyénél egyéb fura dolgok is megestek, nem csak az, hogy az Örökkévaló sztereóban beszélt. Azt írja a Mózes második könyve, hogy miközben az emberek látták a hangot, nagyon megrendültek, a nép nem tudta elviselni Isten jelenlétének erejét. Egészen nem világos, milyen hangról van szó, Istenéről, aki a Tízparancsolatot mondta, vagy az ég dörgéséről, az Isten megjelenésétől megrendült mindenség produkálta hangokról, de az még kevésbé világos, mit jelent a hangot látni, ez a nagyerejű tórai szinesztézia. Amikor a nyelv csak úgy tud valamit kifejezni, ami érzékelhető is, de túl is van az érzékeken, hogy összekeveri a látást és a hallást, az ízlelést és a tapintást, mintha mindent egyszerre érzékelne az ember, annyira, hogy már nem is tudná, mit mivel, hogyan érez. Nagyon súlyos és nagyon szép pillanatokban jelenik meg ez a Tórában is. Káinnak azt mondja Isten, hogy a testvére vére az égre kiált hozzá, a látványnak, a kiontott vérnek olyan, mintha hangja lenne, reklamálná az égnél az első gyilkosságot. Másfelől, jókedvében meg, azt mondja a zsoltár, hogy lássátok és érezzétek, jó az Örökkévaló, az érezni igéjét akár még ízlelni-nek is lehetne fordítani – 34. zsoltár, a 9. vers. Az első halál és az első gyilkosság felfoghatatlansága, az Isten végtelensége nagyon erős tapasztalat, de nehéz elmondani. Az alapeset az, amikor az Isten leszáll a hegyre, a végtelen a végessel érintkezik, a láthatatlan látható lesz. Amikor minden egyes évben újra közel kerülünk Istenhez, a szinesztézia helyett, ami maga is mintha a szavakon, a leíráson túllépve akarná érzékeltetni, amiről szó van, a beszédhang helyett egyáltalán, zenei hanggal fordulunk hozzá, elővesszük a sófárt. Túlzottan nem bonyolult, sok mindent nem lehet kihozni belőle: a tört hangok a fájdalmat, az elnyújtottak a kitartó reményt fejezik ki, igaz, hogy ezt eléggé beszédesen. A szólítás és a képtilalom Az Isten nem ábrázolható, hiszen az elképzelhetővé, evilágivá, emberivé tenné. A szigorú képtilalom azt viszont nem jelentheti, hogy semmilyen kapcsolatunk nem lehet vele, akkor semmilyen vallásnak sem lenne semmi értelme. Ezért lett a hang szerepe annyira kitüntetett a zsidóságban, Ábrahám elszólításától fogva. Ő sem látja Istent, a megszólítást, a hangot kell követnie. Amíg nem állt a Szentély, közvetlenül szólt Ábrahámhoz, Mózeshez, a Szinájon Izrael egész népéhez, aztán inkább látványos és illatos áldozatokat mutattunk be neki, több érzékszerv párhuzamos stimulálálásával, amióta ismét nincsen Szentély Jeruzsálemben, újra a szólítás, a beszéd révén érintkezünk, az ima érkezett az áldozatok helyére. Tulajdonképpen a kép és a hang közötti törés ismétlődik meg a kereszténység történetében is a reformációval: a katolikus templomok díszítettségét a hang, a zsoltárok éneklése pótolja elsősorban a református templomokban. És ez ismeretesen nem teszi könnyűvé a zsidó művészet helyzetét és hatással van a zsidó tárgykultúrára is, minden zsidó múzeumra. A kép megmarad, rögzíthető, a szó elszáll, amíg csak fel nem találják a hangrögzítést. Ma már szerencsére nem száll el és a hangokat is megőrizzük, archiválhatjuk. Kiállítás-archív: Az Ámidá Az elkövetkező hetekben, amíg áldásról áldásra bemutatjuk az Ámidá ima áldásait (mind a 19-et!), megnézhetik kiállítás-archívumunkban az áldások köré szervezett kiállításunkat: ott tárgyakhoz kapcsolva mutattuk be az egyes áldásokat, és az általuk felidézett zsidó értékeket. A tizenhatodik áldás neve Smá kolénu (Hallgass szavunkra). Ebbe az áldásba illeszthetjük egyéni kéréseinket. A “Smá” (hallgass) kifejezés egyben emlékeztet egy másik fontos “Smá Jiszráel” kezdetű, naponta két alkalommal mondandó imánkra. Tárgyként a tfilint, a zsidó férfiak (egyes közösségekben nők is) által reggelente használt imaszíjat választottuk. A tfilin két fekete bőrdobozkából áll, amelyek neve tfilin sel ros (fejre való tfilin), illetve tfilin sel jád (karra való tfilin). A fejre való tfilin a két szem közötti vonalban, közvetlenül a hajtő vonala fölé helyezendő, a karra való tfilin helye pedig a bal bicepsz. Mindkét tfilin az Írás négy-négy fejezetét tartalmazza, amelyek mindegyikében szó esik a tfilin micvájáról. Ezek a következők: „Szentelj nekem...” (2Mózes 13:1–10.), „Mikor majd elvisz...” (Uo. 13:11–16.), „Halljad Izráel...” (5Mózes 6:4–9.), „Ha pedig jól figyeltek rendeleteimre...” (Uo. 11:13–22.). A fejre való tfilinnek négy rekesze van, mindegyik egy-egy fejezetet tartalmaz. A karra való tfilinnek csak egyetlen rekesze van, és mind a négy szakaszt annak belsejébe teszik. A karunkra, a szívünkkel szembe és a fejünkre, az agyunk fölé tegyük, hogy megemlékezzünk mindig azokról a csodákról és csodatettekről, amelyeket érdekünkben végzett, és amelyek az Ő egységére tanítanak, hogy Övé a hatalom és Övé az uralom az égiek és földiek felett, hogy akarata szerint cselekedjenek. #ZsidoMuzeum ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌ ‌

Zsidó Múzeum

Magazinja

HANG

A hang és a zsidók

A huszadik század egyik legtöbbet tárgyalt irodalmi műve A hang és a téboly hangok orkánját közvetíti felénk, első, elképesztően szuggesztív és nehéz részében alig is dönthető el, ki beszél és mikor, miről és milyen perspektívából, akinek a hangja közvetíti a világot, maga komoly értelmi sérült, a családregénybeli hanyatlástörténet egyik megjelenítője. A hang és a téboly nem utolsósorban hangok tébolya, olyan sztereó-hangzás, amelyet nagyon nehéz feldolgozni, kivenni belőle az egyes hangokat. Olyan mint Schönberg zenéje. Vagy mint a reggeli hetes buszról közvetített, végtelen hangfelvétel zajszűrés nélkül.

A rabbik szerint ilyen volt a Kinyilatkoztatás is a Szináj hegyén. A második könyvben és az ötödik könyvben is szerepel a Tízparancsolat, de a két forrásban kicsit másképp. Őrizd meg a szombatot, vagy emlékezz rá. A rabbik szerint ez a feszültség feloldható úgy, hogy az Örökkévaló azért Örökkévaló, hogy két dolgot is mondhasson egy időben, a kinyilatkoztatás is sztereó hanghatásokon alapuló, továbbá meglehetősen multimédiás tapasztalat lehetett, hihetetlen audiovizuális performansz. A soron következő áldás épp erről, a hangról, a beszédről beszél, Ő is szól hozzánk, mi is szólunk hozzá: halld meg hangunk, kérjük, miután már leadtuk a tételes listát arról, mire lenne szükségünk. Kicsit nyomatékosítjuk, hogy komolyan gondoltuk és érzelmi zsaroljuk a Teremtőt azzal, hogy tudjuk pontosan, mennyire jó, úgyis megtesz majd mindent, amit kérünk tőle. Lélektani hadviselés is kicsit ez az áldás, de érthető. Eléggé rá vagyunk utalva a címzettre

"Hallgass meg minket, Örökkévaló Istenünk, szánj meg, s irgalmazz nekünk, s fogadd imánkat irgalommal, s jóakarattal, mert olyan Isten vagy, aki meghallgatja az imákat és könyörgéseket. Ne küldj hát el színed elől üres kézzel, hiszen Te irgalommal hallgatod néped, Izrael imáját! Áldott vagy Örökkévaló, aki hallgat az ima szavára."

A hét műtárgya: Izsák megáldja Jákobot

Izsák megáldja Jakobot - képeslap

Újévi üdvözlőlapokon szép családi jelenetnek kell lennie, tudatva, hogy X-ék minden jót kívánnak Y-éknak, a képeslap nem filozofikus természetű műfaj. Ha nem zsidó az a képeslap. Mert akkor viszontláthatjuk a Biblia egyik legkevésbé családias jelenetét, amikor Jákob becsapja Izsákot, kihasználva, hogy gyengén lát, elhiteti vele, hogy ő Ézsau, a bátyja, akit Izsák szeret. Tehát van a jelenetben némi szülői igazságtalanság és elhanyagolás, bizalmatlanság apa és fiú között, az apa öregségének kihasználása, továbbá azt is tudjuk, hogy Jákob ezután hosszú évekig nem látja majd a családját, mert el kell menekülnie, nehogy a dühös Ézsau széttépje. Ezt a családi idillt postázta valaki újévi jókívánságnak, ami az abszurd zsidó humor Örkényét előlegező megnyilvánulása, a felirat még tovább fokozza a hangulatot, a szokásos jókívánat mindössze: írassatok be jó évre. Köszi. A kép hátterében feltűnik Ézsau, aki már eleve nem jókedvű, pedig még nem is értesült a fejleményekről. A zsidó újév, persze, az önvizsgálat időszaka is, mintha erre is emlékeztetne a képeslap: vizsgáld meg, mi van az atyai áldás látszólagos meghittsége mögött, milyen aknák rejtőznek a látszólag harmonikus viszonyokban. Mindenesetre képeslap illusztrációjának kivételesen eredeti ötlet, éppen a látszólagos banalitás miatt. Újév, apa megáldja gyermekét, a szereplők a Pátriárkák. A zsidó hagyomány, a zsidó tárgykultúra minden kis szeglete tele van mély és ötletes öngúnnyal, öniróniával. A képeslapon csak a kép látszik értelemszerűen, a lényeget, Jákob hangját, amely lebuktatja, nekünk kell hozzáképzelnünk. Látnunk a hangot.

És látták a hangot: Isten megízlelése

A Szináj hegyénél egyéb fura dolgok is megestek, nem csak az, hogy az Örökkévaló sztereóban beszélt. Azt írja a Mózes második könyve, hogy miközben az emberek látták a hangot, nagyon megrendültek, a nép nem tudta elviselni Isten jelenlétének erejét. Egészen nem világos, milyen hangról van szó, Istenéről, aki a Tízparancsolatot mondta, vagy az ég dörgéséről, az Isten megjelenésétől megrendült mindenség produkálta hangokról, de az még kevésbé világos, mit jelent a hangot látni, ez a nagyerejű tórai szinesztézia. Amikor a nyelv csak úgy tud valamit kifejezni, ami érzékelhető is, de túl is van az érzékeken, hogy összekeveri a látást és a hallást, az ízlelést és a tapintást, mintha mindent egyszerre érzékelne az ember, annyira, hogy már nem is tudná, mit mivel, hogyan érez.

Nagyon súlyos és nagyon szép pillanatokban jelenik meg ez a Tórában is. Káinnak azt mondja Isten, hogy a testvére vére az égre kiált hozzá, a látványnak, a kiontott vérnek olyan, mintha hangja lenne, reklamálná az égnél az első gyilkosságot. Másfelől, jókedvében meg, azt mondja a zsoltár, hogy lássátok és érezzétek, jó az Örökkévaló, az érezni igéjét akár még ízlelni-nek is lehetne fordítani – 34. zsoltár, a 9. vers.

Az első halál és az első gyilkosság felfoghatatlansága, az Isten végtelensége nagyon erős tapasztalat, de nehéz elmondani. Az alapeset az, amikor az Isten leszáll a hegyre, a végtelen a végessel érintkezik, a láthatatlan látható lesz. Amikor minden egyes évben újra közel kerülünk Istenhez, a szinesztézia helyett, ami maga is mintha a szavakon, a leíráson túllépve akarná érzékeltetni, amiről szó van, a beszédhang helyett egyáltalán, zenei hanggal fordulunk hozzá, elővesszük a sófárt. Túlzottan nem bonyolult, sok mindent nem lehet kihozni belőle: a tört hangok a fájdalmat, az elnyújtottak a kitartó reményt fejezik ki, igaz, hogy ezt eléggé beszédesen.

A szólítás és a képtilalom

Az Isten nem ábrázolható, hiszen az elképzelhetővé, evilágivá, emberivé tenné. A szigorú képtilalom azt viszont nem jelentheti, hogy semmilyen kapcsolatunk nem lehet vele, akkor semmilyen vallásnak sem lenne semmi értelme. Ezért lett a hang szerepe annyira kitüntetett a zsidóságban, Ábrahám elszólításától fogva. Ő sem látja Istent, a megszólítást, a hangot kell követnie. Amíg nem állt a Szentély, közvetlenül szólt Ábrahámhoz, Mózeshez, a Szinájon Izrael egész népéhez, aztán inkább látványos és illatos áldozatokat mutattunk be neki, több érzékszerv párhuzamos stimulálálásával, amióta ismét nincsen Szentély Jeruzsálemben, újra a szólítás, a beszéd révén érintkezünk, az ima érkezett az áldozatok helyére.

Tulajdonképpen a kép és a hang közötti törés ismétlődik meg a kereszténység történetében is a reformációval: a katolikus templomok díszítettségét a hang, a zsoltárok éneklése pótolja elsősorban a református templomokban. És ez ismeretesen nem teszi könnyűvé a zsidó művészet helyzetét és hatással van a zsidó tárgykultúrára is, minden zsidó múzeumra. A kép megmarad, rögzíthető, a szó elszáll, amíg csak fel nem találják a hangrögzítést. Ma már szerencsére nem száll el és a hangokat is megőrizzük, archiválhatjuk.

Kiállítás-archív: Az Ámidá

Az elkövetkező hetekben, amíg áldásról áldásra bemutatjuk az Ámidá ima áldásait (mind a 19-et!), megnézhetik kiállítás-archívumunkban az áldások köré szervezett kiállításunkat: ott tárgyakhoz kapcsolva mutattuk be az egyes áldásokat, és az általuk felidézett zsidó értékeket.

A tizenhatodik áldás neve Smá kolénu (Hallgass szavunkra). Ebbe az áldásba illeszthetjük egyéni kéréseinket. A “Smá” (hallgass) kifejezés egyben emlékeztet egy másik fontos “Smá Jiszráel” kezdetű, naponta két alkalommal mondandó imánkra. Tárgyként a tfilint, a zsidó férfiak (egyes közösségekben nők is) által reggelente használt imaszíjat választottuk. A tfilin két fekete bőrdobozkából áll, amelyek neve tfilin sel ros (fejre való tfilin), illetve tfilin sel jád (karra való tfilin). A fejre való tfilin a két szem közötti vonalban, közvetlenül a hajtő vonala fölé helyezendő, a karra való tfilin helye pedig a bal bicepsz. Mindkét tfilin az Írás négy-négy fejezetét tartalmazza, amelyek mindegyikében szó esik a tfilin micvájáról. Ezek a következők: „Szentelj nekem...” (2Mózes 13:1–10.), „Mikor majd elvisz...” (Uo. 13:11–16.), „Halljad Izráel...” (5Mózes 6:4–9.), „Ha pedig jól figyeltek rendeleteimre...” (Uo. 11:13–22.). A fejre való tfilinnek négy rekesze van, mindegyik egy-egy fejezetet tartalmaz. A karra való tfilinnek csak egyetlen rekesze van, és mind a négy szakaszt annak belsejébe teszik. A karunkra, a szívünkkel szembe és a fejünkre, az agyunk fölé tegyük, hogy megemlékezzünk mindig azokról a csodákról és csodatettekről, amelyeket érdekünkben végzett, és amelyek az Ő egységére tanítanak, hogy Övé a hatalom és Övé az uralom az égiek és földiek felett, hogy akarata szerint cselekedjenek.

#ZsidoMuzeum

Korábbi hírleveleink