A Peszáh vége felé, a hetedik napon olvassuk fel újra a Tórából a Sás-tengeri átkelés történetét. A fáraó és serege, a lovasok és lovaik, akik a zsidók után mentek, mind a habokba vesztek, a jelent annyira fájdalmas, amilyen magasztos.

És valóban, amikor az angyalok is énekelni kezdtek az égben a zsidókat követve, az Örökkévaló rájuk is szólt a híres midrás szerint, hogy fejezzék be, ne örüljenek, amikor az Ő teremtményei elpusztulnak. Azóta mi is, akik a zsinagógában ünnepeljük a kivonulást, csak az első, teljes ünnepnapokon mondjuk el az Örökkévalót magasztaló Hállel-zsoltárokat. Együttérzünk Egyiptom lovasaival, ellenségeinkkel. Ez a ló aktualitása ezen a héten.

A lovakat Egyiptom révén ismertük meg, sokáig tartott, amíg a bibliai Izraelben meghonosodtak, az ősatyák és ősanyák háztartása nem ismerte őket, tevén közlekedtek. A ló mint harci állat jelent meg Dávid udvarában is, a gazdagság jelképe volt fia, Salamon udvartartásában. A Tóra még arra hívta fel a figyelmet, hogy a királynak ne legyen túlzott a gazdagsága, túl sok a lova Izraelben, mert ez visszautat jelentene Egyiptomba.

A ló erős és gyönyörű, Isten kiváló kreatív képességeit dicsérő állat, ezt elismeri az Írás, de érezhető azért egyes soraiban némi visszafogottság, persze, legrégebbi és legfrissebb szövegrétegei között évezrednyi távolság van, ennyi idő alatt ennyi szerzőcsoport sok mindent gondolhatott pro és kontra a lovakról. A ló ugyan nem ehető, de korántsem annyira rossz azért a sajtója, mint a disznóé, hogy csak a leglátványosabb kontrasztot rajzoljuk fel. Vegyes a megítélése. A Talmudban már jól ismert és otthonos állat, ma pedig, hogy egy nagy időbeli ugrással zárjunk, tele vannak a lovastúrák promóciójával az Izraelt reklámozó turisztikai oldalak. A történelem lassú menetén keresztül lassan szoros barátságot kötöttünk egymással. 

Lovag Schweitzer Ede fényképe →​​

A lovag szó számos nyelv etimológiájában ered a lóból, úgy, mint a magyarban, elég a francia chevaliert említeni. A ló a kitüntetettség, nemesség jele, azért sem lehetett volna sok Izrael királyának, hogy szerénységét jelezze, hogy tudja, az Örökkévaló Izrael igazi uralkodója.

A középkor vége felé, a középkor alkonyán, ahogy a nagy holland történész, Johan Huizinga nevezte, a lovagság kitüntetettsége, kvázi-nemessége afféle erkölcsi nemességgé stilizálódott, a lovag ilyen képéből alakult a polgári világban a gentlemané Huizinga szerint. Ez az előkelőség vonzhatta a sikeresen asszimilálódott zsidókat az Osztrák-Magyar Monarchiában, több lovag portréját is őrizzük. A leglovagiasabb jelenség köztük lovag Schweitzer Ede volt, a dualizmus hadseregének tábornoka, a Monarchia jobbára nem túl sikeres csatáinak hőse, aki szédülete katonai karriert futott be, egész a tábornokságig vitte, és túlélte néhány évvel a világot, amelynek hőse volt, 1920-ban halt meg. Ő látható egy ügyvéddel közös fényképen, egy bevett asszimilációs életpálya és egy szokatlan áll egymás mellett, jelezve, hogy a jogegyenlőség századában bármi lehetséges. A képet a szülővárosa, Gyöngyös főrabbija ajándékozta a múzeumnak 1941-ben, a háború második évében, amikor a Harmadik Birodalom seregei megállíthatatlanoknak tűntek. Amikor már teljesítettek zsidók munkaszolgálatot. Schweitzer Ede fényképe, a legfontosabb tárgyi emlék róla minden bizonnyal, lovaggá ütésének tanúsága vita volt a korszellemmel. Ma már legalább annyira ennek a vitának az emlékezetét őrzi a fénykép, amennyire az öreg generálisét.

Aki nemrégiben levéltárunkban kutatott - ekkor kértük fel a beszélgetésre.

Dunai Andrea a második világháború történetét kutatja, részben ügyvédek megbízásából, kárpótlási ügyekben, műtárgyak, személyek és vagyonelemek mozgásának fájdalmas és lenyűgöző történeteit. Mint mondja, nyomozó, újságíró és történész is kicsit, valahol a három közös metszetében. Mesél arról, mit lehet tudni a múltról, hogyan segít olykor a fikció nekünk többet elképzelni, mint amit tudunk, beszámol elkallódott műtárgyakról és lovakról, egy szomorú kárpótlási per történetéről és arról, hogyan épített ki kétlaki életet Németországban és Magyarországon.

MILEV: A jellemzések, amelyek magyarul méltatják, tudományos újságírónak, történésznek, továbbá még mesterdetektívnek is tartják. Miben különbözik az Ön történészi munkája a hagyományos akadémiai történetírástól? Hol a határ, ha van, az újságíró és a történész, a történész és a detektív között?

Dunai Andrea: A munkám szabatos meghatározása az, hogy proveniencia-kutató vagyok, műtárgyak származástörténetét kutatom, kárpótlási ügyekben használható információkat keresek, ügyvédek megbízásából. A művészettörténészek munkájához áll közel az, amit csinálok, a korabeli sajtó beszámolóiból, levéltári forrásokból próbálom visszafejteni, hogy a műtárgy, születésétől fogva, hogyan járt kézről-kézre. A náci időkben zajló műtárgymozgásokat kutatom elsősorban értelemszerűen. Természetesen nem mindig minden tudható meg, tárható föl teljes bizonyossággal, időnként csak hipotézisekig lehet jutni, de azért gyakran van úgy, hogy egy-egy tárgynak konkrét nyoma van, aukciókon bukkan fel legkivált. A célját tekintve ebben, formailag abban tér el az igazi történészek munkájától az, amit én csinálok, hogy általában nem hivatkozom történészek publikációira, elsődleges források alapján események sorrendiségét próbálom nyomon követni, helyreállítani. Abszolút nem sértődöm meg, ha valaki újságírónak nevez vagy gondol, történész-diplomám nincs, az újságíráshoz pedig nem kell diploma. Az újságíró is rekonstruál és perspektívába helyez.

Az egyik könyve, a Levelek a hontalanságból, fiktív levelezéseken keresztül mutatja be hontalanná vált zsidók életét. Hogyan válik a fikció, a regényírás a történészi, újságírói, vagy „detektívmunka” részévé? Mit segít megérteni egy elképzelt levelezés? 

Ebben a levélregényben annyiban rugaszkodtam el a történeti valóságtól, hogy az eseményeket belehelyeztem három szereplő életébe, akik a saját életükről számoltak be egymásnak, a saját életük pedig a történelmi valóság kissé kiszínezve. Történelmi fikció lenne a műfaji besorolása.

Általában is az a helyzet, a történetírók sem dolgozhatnak nagyon másként, mint hogy amit nem tudunk, azt megpróbáljuk elképzelve abból kiindulva, amit tudunk. Mivel a hontalan személyekről, különösen a magyarokról elég kevés információt találtam, a háború utáni állapotokról, a hontalanságról általában viszont elég sokat tudtam, a kétféle ismeretet megpróbáltam összeturmixolni, azt remélve, hogy a tények keretei között maradó képzelet megmutat majd valamit.

A kutatási témái közül azokat, amelyek magyarul is követhetőek, mintha az kötné össze, hogy a második világháború utótörténetéről, a következményeiről szólnak elsősorban, nem magáról a háborúról. Az anyagi és erkölcsi kárpótlás kérdései, a hontalanság tapasztalata egyaránt erre példa. Tudja, hogy miért ez teszi kíváncsivá?

A háború utóélete mindenképpen foglalkoztat, még inkább a tárgyak és az élőlények rájuk kényszerített helyváltoztatása, ez kapcsolja össze egymással a könyveimet tulajdonképpen. A detektíves kérdésére is most, utólag válaszolok. Egészen komoly szenvedélyem a nyomozás, a történelmi nyomozás, szeretném megérteni azt, hogy irtózatos erejű történelmi mozgások által dobálva végül mi hová kerül. A mindig hiányos mozaikdarabkák összeillesztése, a különböző források összehasonlítása, mert nem is mindig illik minden össze, súlyozni kell a források között. És persze, a dolog erkölcsi aspektusát nézve, a holokauszt teszi fontossá számomra a második világháború utótörténetét, de úgy gondolom, hogy nem fogok mindig ennél a korszaknál megmaradni, más vagyonjogi problémák is foglalkoztatnak, például a Monarchia utódállamainak vagyonjogi szétválasztása, a javak szétosztása közöttük.

A kulturális javak mellett, erről már volt szó, az ipari javak mozgása érdekel, ezek közül most elsősorban élőlényeké, a lovaké. Hogy mi történt a különböző értékkel Magyarországon, hová kerültek innen, a nyugati vagy a szovjet megszállási zónába, megérkeztek-e ők maguk, vagy az ellenértékük legalább egy része valaha eredeti tulajdonosaikhoz, ha nem, miért nem. Az időtáv, amelyet vizsgálok, az 1940-es évektől a magyar korona visszaadásáig, illetve tovább, a ’80-as évekig terjed.

A lovak egyszerre élőlények és vagyontárgyak, az ő esetük különösen érdekes lehet. Mesélne kicsit ezekről a szegény lovakról?

Egyfelől „zsidó lovakról” van szó, zsidó tulajdonosok versenylovairól, amelyeket a földművelésügyi minisztérium a németek nyomására zárolt, elvették őket a tulajdonosaiktól. Hogy mi lehetett a céljuk velük 1944 augusztus-szeptemberében, amikor már elléggé világos volt, hogy hogyan ér a háború véget, nem tudjuk, ezeket a lovakat kivitték az országból, csak az egykori és leendő Csehszlovákia területére jutottak el, a romló csehszlovák-magyar viszony miatt nem igazán lehetett lépéseket tenni az ügyükben, soha nem kaptak kárpótlást a tulajdonosaik.

A magyar állami ménesekből származó lovak, körülbelül 1100-1200, az evakuálás után Bajorországba kerültek, közülük a még életben lévőket visszaszállították 1947-1948 folyamán Magyarországra, ezek az állatok tenyészlovak voltak.

Van-e olyasmi, hogy jóvátétel? Mennyire lehet helyreállítani háborúk után az „eredeti” anyagi, szellemi, tárgyi állapotokat? Mennyire lehet visszacsinálni, csúnyán szólva, ami már megtörtént a múltban? Mondana pozitív és negatív példát?

A kétfajta nyugatnémet jóvátétel, az 1953-as és az 1957-es  a Német Szövetségi Köztársaságra és a diplomáciai partnereire korlátozódott, első körben Magyarország nem esett bele, de végül a magyarok kivívták azt, hogy a bonni pénzügyminisztérium szóba álljon a partnerintézménnyel, százmillió nyugatnémet márka érkezett végül, 62 ezer igénylő számára, fejenként 4500-5000 forint értékben.

Teljesen más elbírálás alá estek azok, akik 1953-ig elhagyták Magyarországot, a szabad világból jelentették be igényeiket. Az 1957-es jóvátételi törvény kizárólag vagyonvesztésre vonatkozott. A Wolfner-bőrgyáros család 1961-ben nagyon nagy összeget kapott, a következő nagy ügy Hatvany Ferenc elkallódott műgyűjteményének a kárpótlása volt, az évszázad jóvátételi pere Nekik is nagyon komoly összeget ítéltek meg. Hans Deutsch kárpótólási ügyvédet feljelentették, hogy hamis tanúkat kért fel, a család az összeg első felét megkapta, a másodikat nem ítélték meg neki, az ügyvédet bebörtönözték, ez a többi nyugaton élő magyar kérvényező szerencséjére is kihatott, nemigen ítéltek meg nekik ezután kárpótlásokat, illetve nevetségesen alacsony összegeket. Deutschot végül felmentették, hosszú és a karrierjét megtörő jogi eljárás után. 

Sikertörténeteket nem nagyon lehet mondani, a jóvátételi bíróságok nagyon keveset tudtak Magyarország 1944-es történetéről, megalapozatlanok voltak jórészt az ítéleteik. Magyar tanúkat a diplomáciai kapcsolat hiánya miatt 1971-ig nem nagyon tudtak meghallgatni, a károsultak, vagy az utódaik kezében sem voltak dokumentumok, nekik és az ügyvédeiknek is inkább feltételezéseik voltak. A sok eset miatt lehetősége és ideje sem volt a bíróknak a mélyebb nyomozásra.

Hogyan alakult úgy az élete, hogy Németországban él, összeköthető-e ez az élettörténeti vonatkozás a kutatásaival?

Még az NDK utolsó évében, 1989-ben jöttem ki Berlinbe. Részese voltam annak az első éjszakának, amikor keletnémetek ezrei tódultak át a másik oldalra és még az első órákban latolgatták, hogy vissza lehet-e menniük. Nekem  egyszerűbb helyzetem volt előtte is, mert a magyar útlevelemmel átjárhattam Nyugat-Berlinbe.

Németországban élek, házasság okán jöttem ki, férjem Dalos György. Itt ragadtam. Energetizáló életforma ez számomra, de másfél havonta megfordulok huzamosabb időre Magyarországon. Két helyen vagyok otthon, kutatok magyar és német levéltárakban, Magyarországon járok moziba és színházba, de mindkét országban sok barátom van. Két országban két különböző életformát élek. Ebben is van része a kirakós darabjai összeillesztésének. 

Purimi tányér, 1768? →​

A purimmal kapcsolatos tárgyakon gyakori ábrázolás a lovon ülő Mordeháj, és a kantárat tartó Hámán alakja. Az ábrázolás Eszter könyvének hatodik fejezetére utal, amikor a gonosz Hámán kitüntetést (királyi díszruhában királyi pompával lóháton végigmenni a városon) szeretne magának, de a király a zsidó Mordehájt tünteti ki ezzel, és a gonosz Hámán kénytelen vezetni a lovát annak a Mordehájnak, akinek népét a történetünk elején még kiirtani tervezte. A bibliai szöveg az alábbi: 

„Mit kell tenni azzal az emberrel, akit a király meg akar tisztelni?” Hámán azt gondolta magában: „A király bizonyára engem akar kitüntetni.” Ezért Hámán így válaszolt a királynak: „Annak az embernek, akit a király ki akar tüntetni, hozzanak királyi ruhát, amilyet a király hord, lovat, amilyenen a király ül, s királyi koronát is a fejére. A ruhát és a lovat adják át a király fejedelmei közül a legfőbbnek. Ez öltöztesse föl ebbe a ruhába azt az embert, akit a király ki akar tüntetni, s vezesse végig a lovat a városon, a téren áthaladva és kiáltsa ki előtte: Nézzétek, ez történik azzal az emberrel, akit a király kitüntet.” A király így szólt Hámánhoz: „Vedd gyorsan a ruhát meg a lovat, s ahogy mondtad, tégy úgy a zsidó Mordehájjal, aki a királyi kapu előtt ül. A mondottakból ne mulassz el semmit.” Hámán tehát fogta a ruhát meg a lovat, felöltöztette Mordehájt, lóra ültette, s a város terére lovagoltatta, és kikiáltotta előtte: „Nézzétek, ez történik azzal az emberrel, akit a király kitüntet.”

(Eszter könyve 6:6-11)

Munkácsi Sándor hintalovon, 1895 körül →​

Akárhogyan alakult is a zsidók és a lovak kapcsolata, az biztos, hogy a gyerekek mindig is gyerekek voltak, és a hintaló a polgári gyermekkor kedvelt játéka. Gyűjteményünk egy kedves darabja a gyermek Munkácsi Sándort hintalovon ábrázoló fénykép, mely 1895 körül készülhetett Budapesten.

A kép a családtörténeti albumban maradt fenn, melyet megtekinthetnek itt

a teljes családi hagyatékot itt

a családi hagyaték alapján rendezett kiállításunkat pedig itt. 

Házasságlevél, Siena 1718 →​

A ketuba, azaz zsidó házasságlevél díszítését befolyásolta a helyi zsidóságot körülvevő kultúra. Ez a ketuba a gazdag művészi örökségre nyitott itáliai zsidóságot tükrözi, melyen alaposan tanulmányozhatjuk a korabeli divatot és tárgyi környezetet. 

A gazdagon díszített ketuba felső részén lévő jeleneteket építészeti elemek választják el egymástól. A felső mezőben elegáns korabeli öltözékben lévő férfit és nőt láthatunk. Körülöttük piaci jelenetek, mintha az esküvő előkészületei lennének. A képkockák, ha a házasulandókat mutatják, akkor az is feltételezhető, hogy a jó férj és jó feleség példázatait látjuk.
Az alsó mezőkben folytatódnak a cselekvés mozzanatai: két lovast fogadnak a háziak; egy szolgáló bort enged egy kancsóba a hordóból. A mindkét oldalon megjelenő virágcsokor alatt újra láthatjuk az elegáns férfit és nőt ugyanabban a ruhában, ahogy fent is ábrázolták őket: ők a menyasszony és vőlegény. 

Ezzel a levéllel rögzítették a vőlegény, Mose ben Josua Galico és Abraham Galico lányának jogait és kötelességeit az 1718-ban Sienában megkötött házasságukban. 

Hírlevelünk kiküldésének napján az ómerszámlálás* időszakában vagyunk - ilyenkor nincsenek esküvők, de azért a ketubát tanulmányozni szabad!  

* Ómerszámlálás: Az ókori Izraelben pészah második napján kezdődött az árpa aratása, ezen a napon kezdték el az ómerszámlálást, mely a hetek ünnepén, sávuótkor ért véget, ekkor ettek először új kenyeret. Úgy számolták a napokat, hogy naponta egy-egy kalászt félretettek, s ha hét kalász összegyűlt, kévébe (héberül: ómer) fonták őket. Amikor a hét kéve összegyűlt, a következő (az ötvenedik) napon tartották az új kenyér ünnepét (sávuot jelentése: hetek ünnepe).  Az ómerszámlálás idején pestis pusztított Ákivá rabbi tanítványai között. A járvány huszonnégyezer áldozatára gyásszal emlékezünk. Ilyenkor nincs esküvő, nem vágatnak hajat, tilos a tánc és a zene.