A sajtó és a zsidók 

Az év vége, az utolsó nagy munkahelyi hajtás időszaka után, a csend reményében telik, ha egyre kevesebb jut is belőle. Nincsen már tíz nap sem az év végi leállás kezdetéig, de minden teljes fordulatszámon dübörög és évről-évre egyre később fékez le a világ. Most, hogy még tart a pörgés, érdemes szemügyre vennünk a modernitás első számú zajforrását, az újságokat. Honnan jötték, mivé lettek és mi közük van ezeknek is hozzánk, zsidókhoz?

A modern tömegsajtó, az utóbbi századok (kivált a 18. és a 19.) a szabadság eszköze és iskolája volt, a nyilvánosság és a népuralom, a demokrácia ikertestvérek. Csak akkor tudjuk valódi tudás birtokában megválasztani, kire bízzuk rá átmenetileg közös ügyeink intézését, csak akkor tudjuk erre az időre szemmel tartani a hatalom birtokosát, ha nyilvánosan megbeszélhető, nem titok többé, mit miért tesz. Ha vannak közügyek és azokban nincsenek titkok. A tömegsajtó teremti és tartja fenn a nép politikai hatalmát.

Ahogy a szabadság ügye körül általában a felvilágosodást követően, úgy a sajtó története is tele van zsidó hozzájárulással, amint azt a zsidók és az antiszemiták egyaránt gyakran észrevételezik is. A felforgatás szellemének propagátorai, amely, akárcsak a sajtó természetesen, a modern nagyváros utcáin tenyész, azok, akik a pillanatnyi, az aktuális, a szenzációs oltárán feláldozzák a tartósat, a valódit, a mélyet, akik nyelvüket is az alantas mindennapok zajából-zörejéből tanulják és tanítják, akik korrumpálják és tönkreteszik a közízlést és a tekintéllyel és a hagyománnyal szemben izgágán tiszteletlenek.

Az emancipálódó zsidó közösség legbefolyásosabb sajtóorgánumát, az Egyenlőséget 1881-ben alapította Bogdányi Mór, amely már az 1882-es tiszaeszlári vérvádper idején jelentőssé vált azzal, hogy rendszeresen tudósított a per tárgyalásáról. Szabolcsi Miksa, majd fia, Lajos főszerkesztősége idején a lap országos visszhangot kiváltó cikkeivel a neológ zsidó közélet megteremtőjévé és irányítójává vált. Az Egyenlőség hasábjain merült fel először egy magyar zsidó múzeum létrehozásának gondolata is. 1938-as betiltásáig a lap rendszeresen közölt a múzeummal, a múzeumi gyűjtemény fejlődésével kapcsolatos cikkeket. 1930-ban az újság félszázados jubileumát nyolcnapos ünnepségsorozattal köszöntötték, amelyen szinte minden hitközség és zsidó egyesület részt vett. A gratuláló levelek ezrei között kapta a szerkesztőség a Magyar Zsidók Egyesületének ezüstlemezre vésett emléklapját, amelyet az akkori főszerkesztő, Szabolcsi Lajos helyezett el a lap bábáskodásával megszületett Magyar Zsidó Múzeum gyűjteményében, 1933-ban. (a tárgy adatlapja a képre kattintva elérhető.) 

Zsidók a sajtó ellen

A zsurnalizmus e szellemének eleven megtestesítője egy hazáját megtagadó, Párizsban élő, ott is éppen Karl Marxszal cimboráló, kitért német zsidó költő, Heinrich Heine. Maga a lázadás és a szemtelen cinizmus, ugyanakkor, másfelől, elomlóan szentmentális és könnyű azonosulást lehetővé tévő versek költője, ebben is a tömegek érzelmeit célozza, gyakorlottan és ügyesen, bármivel meghat, de semmit sem respektál. Könnyen megjegyezhető, dúdolható, fütyülhető, ragályos és felszínes. Szenvedélyes, szintén kitért zsidó utálója, Karl Kraus, a XX. század elejének legendás, az újságírást mélyen megvető bécsi újságírója szerint tőle származik a hírlapi tárca kultúrája. Az irodalom és az újságírás összevegyítése, amely az irodalmat felhígítja, hatásvadásszá teszi, olcsóvá, kulisszahasogatóvá és legfőképpen, végképp, áruvá változtatja. És, persze, még az újságírást is elárulja, amennyiben nem tájékoztat már többé semmiről szerzőjének hangulatán kívül. A tárca az első számú felelőse annak, hogy az újságírás figyelme önmaga felé fordul, legalábbis Karl Kraus szerint.

A derék nyárspolgár megveszi a kávéházba a kuglófhoz és a kávéhoz, elandalodik rajta, meghatódik magán, amiért kultúrát fogyaszt, finom ízlése és gyengéd érzései vannak, művelt és jól informált, fizet, távozik termelni. A tárca a kapitalizmus megcukrozása, és a nagy sajtókonszernek még külön is keresnek rajta. A gyakorta legalább részben zsidó kézen lévő nagy sajtókonszernek. Lám, balról és jobbról egyaránt milyen jól lehet utálni az egészet. És az ilyen és amolyan sajtóban éppen úgy, mint bal és jobboldali utálói között, mindenhol zsidókra bukkanunk lépten-nyomon. Vagy, mondjuk, Karl Kraus esetében, olyan újságírókra, akik a saját újságjukban mennydörögnek vezércikkek végtelen sorában az újságírás ellen. Nevezzük őket öngyűlölő újságíróknak. 

Hongkongban esett az eső: az információ áradása

Ma, az online média, a közösségi média korában Karl Kraus átkozódása aktuálisabb mint valaha: „A sajtónak mint szociális intézménynek – mivel a képzeletszegénység tényekkel történő etetése elkerülhetetlen – megvolna a helye a haladottabb rendben. De hát mi köze a szellemhez annak a tudósításnak, hogy Hongkongban esett az eső”? Mindenfelől irreleváns információk áradata zúdul ránk és ez nem segíti többé, hanem akadályozza tájékozódásunkat. A netes média az abszolút naprakészségből él, minden minden pillanatban frissül, minden másodperc számít a hírversenyben, vagyis ugyanannak a hírnek a végtelenítésében minden oldalon, aki lemarad, tönkremegy. A médiatermelés a zaj folyamatos fokozása. Minden kivételes, páratlan, szenzációs, hogy néhány perces élettartama alatt kattintást hozzon, mielőtt a következő információ örökre elfeledteti, mert semmi sem porosabb, mint a tegnapi (a 15 perc hírnévvel ezelőtti) újság. 

Kraus megírta, hogy Heine versei az azonosulás erejével hatnak. Jé, én is pont ezt érzem, pont így gondolom, de szép, de szépek az én érzéseim. A sajtó feladata elvileg az lenne, hogy kritikus legyen, de, mivel rendesen tájékozódni úgysem tudunk, legalább rossz híreket nem szeretne kapni senki. Legalább igazunk hadd lehessen akkor. Informálódás helyett mindenki azt akarja olvasni az újságban, amit már eleve is gondol. Ami Heinénél a költemény volt még, az ma, nekünk, a publicisztika, a megmondós véleménycikk, a „jól megadta ezeknek helyettem is”-szöveg. És egyre kisebb, egyre kevésbé látható, érzékelhető a különbség a reklám, a propaganda és az eszményi újságírás között. És Kraus, ahogy az amerikai zsidó kulturális magazin, a Tablet megemlékezése megjegyzi, ott volt a mediális manipuláció születésénél, előre látta száz évre, mi vár ránk. Előre látott minket. A sajtó minden dicsőségének és minden átkának megénekléséből mi, zsidók, alaposan kivettük a részünket.

Falk Miksa

Az ember, aki ma leginkább arról híres, hogy lipótvárosi utcanév és nem rokona Columbo felügyelőnek, Peter Falknak mégsem, ha azt nem vesszük, hogy mindketten zsidó eredetűek és híresek, illetve Columbo-Falknak is vannak magyar felmenői. A Habsburg-abszolutizmus kritikusa, a kiegyezésnek azonban bajnoka és előkészítője a közvéleményben, a Deák-párt első számú hírlapírója, közönség-követe, okos és fontos embere, példája annak, mennyire nem vált el szinte sehol, szinte soha valójában a sajtó a politikai hatalmi ambícióktól. Ha a Deák-párt költője Arany János volt, úgy ő volt az újságírója. És, hogy a hírlapi giccs még szembetűnőbb legyen, ő volt Erzsébet királyné, „Sissy” magyartanára is, a lehető legbizalmasabb kapcsolatban az udvarral, a Habsburg-házzal, vagyis kapcsolódik a magyarokat szerető királyné szép történetéhez személye. Utcaneve az újlipótvárosi folklór része, amikor hivatalosan Néphadseregnek hívták, a lipóciai nép ajkán akkor is „Népmiksa” utcaként élt tovább, amíg vissza nem kapta az „igazi” nevét”. 

Ma egyikük utcanév, mint láttuk, a másikuk alakját legutóbb egy közepesen rémes zsánerszobor véste bele még mélyebben Budapest városi szövetébe, mintegy feleletképpen ama másik, aránylag friss zsánerszoborra, amely Falk Miksa utcájának elején Peter Falkot ábrázolja Columbóként. A városi legenda valójában a fake news első, technikailag fejletlen és néha aránylag kedves változata. 

Falk Miksa portréja 

Bálint György

Ő mérhetetlenül komolyan vette az írott szó felelősségét és hatalmát. Valóban kard volt a tolla, amellyel örökké vesztes csatákat vívott kilátástalanul, szilárdan állva őrhelyén, híve a Harmadik Birodalom folyton erősödő hatalmának árnyékában abban, hogy a világ igazságossá tehető. Kommunista volt és a tintahalról szóló szellemes esszéjében ki is mondta, hogy a tinta nem mindig elegendő fegyver a nagyobb ragadozók ellen, néha még a puszta életmentésre sem elég. Ugyanakkor Thomas Mannért rajongó humanista volt és legtöbbet idézett írásában arra kérte olvasóit, tanuljanak meg felháborodni, mélyen és termékenyen, úgy, hogy ki is jöjjön valami belőle: Intelmek kezdő felháborodókhoz. Lelkesen számolt be a spanyol polgárháborúról, mélyen elkötelezett újságíró volt, a balodali újságírás ikonja lett, alighanem joggal, minden fájdalmas tévedése ellenére. Tárcát, egyéb léhaságokat nem írt. Verset, elmélyült irodalomkritikát igen, angolból műfordított is. Szelíd volt, komoly és figyelmes. Bőven innen volt még a negyvenen, amikor munkaszolgálatosként meghalt az ukrán fronton. Róla emlékezve írta az akkor még élő Radnóti Miklós az Ötödik Eclogában:

"s emlékemben oly élesen élnek / régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat, / mint a halottakét – / Mégsem tudok írni ma rólad!"

Szép Ernő

Ő írt tárcákat és egyéb léhaságokat, mert az életet esendőnek és, ha kellő, ironikus távolságból nézzük, szépnek találta. Annál szebbnek, minél kevésbé vesszük komolyan, minél kevesebbet várunk tőle és minél jobban figyelünk arra, ami nem fontos, úgymond. A nagyvárosban is kitartó természet maradékaira, a Városligetre és a Margitszigetre, a fiatal lányok és fiúk öntudatlanul kedves mozdulataira, a villamoskalauz évszakhoz nem illő egyenruhájára, arra, aminek, úgymond, nincs „hírértéke”. Az ő költészete, versben és tárcában egyaránt, az, hogy hírértéket teremt számukra. Úgy mutatja meg, hogy mi is lássuk. Ez a hírlapi tárcista arra törekszik, hogy újra lelassítsa az időt, amelyet a modernitás a végletekig felgyorsított, legalább arra a három-négy percre, amíg az olvasója a kávéházban megeszi a kuglófját és megissza a kávéját. A 70 felé közeledett, amikor munkaszolgálatra vitték, de nem hagyta magát, túlélte, mindenről beszámolt, aztán már elfelejtett a világ bájos esetlenségében gyönyörködni. A múlt század még neki, az ő mindent megbocsátó alkatának is sok volt. Utolsó éveiben már úgy mutatkozott be, ha még összeakadt valakivel: Szép Ernő voltam. Sosem aktuális írásai ma is működnek. Ő volt a sajtó belső ellenforradalma. 

Tanulság a Kocker rebbétől

Összegezzünk a bölcs hászid tanító, a Kocker rebbe szavaival: nem kell mindent, ami eszünkbe jut, kimondani. Nem kell mindent, amit már kimondtunk, leírni. És nem kell mindent, amit kinyomtattak, elolvasni.

Ez, természetesen, nem vonatkozik erre a magazinra.

Magyar Izraelita, 1862. március 28. lapszám. @Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár  

„A magyarnak és izraelitának össze kell olvadni a szó legszigorúbb értelmében, mert a magyarnak éppoly nagy szüksége van a zsidóra, mint a zsidónak a magyarra” – hirdette az emancipációs küzdelem fórumaként 1861-ben meginduló első magyar nyelvű zsidó lap, a Magyar Izraelita.

A fiatal zsidó értelmiségi gárdát maga köré gyűjtő hetilap magyarosodást sürgető programját a szerkesztő, Rokonstein Lipót rabbi így foglalta össze: „legyünk mihamarább magyar izraeliták: ruházat, nyelv és névre nézve”. Az itt közölt lapszám éppen azt jelenti be, hogy 1862-től a Pesti Izraelita Hitközség hivatalos nyelve a magyar. E lapnál kezdték pályafutásukat olyan jelentékeny, magyarul megszólaló újságírók, írók mint Ágai Adolf, Bródy Zsigmond vagy Farkas Albert.

A lap 1868-ban szűnt meg anyagi okok miatt.