Amikor Izrael népe elér a Szentföld határára, két törzs, Gád és Rúbén csoportja úgy dönt, ők maradnának a Jordánon innen. A cél közvetlen közelében, negyven évnyi vándorlás, az ősatyáknak és az ősanyáknak tett ígéretek után úgy döntenek, inkább mégsem szeretnének hazatérni. Mert itt, legalábbis számukra, legalábbis a mostani benyomásaik szerint, jobb esélyeket kínál itt az élet. Letelepednek, legeltetik állataikat, berendezkednek itt. Ha lehet, ahogyan és ameddig lehet. A megdöbbent Mózes némi értetlen dühöngés után elfogadja a döntésüket és megszületik az első diaszpóra még azelőtt, hogy maga Izrael állama megszületne. A diaszpóra ősibb mindig, mint maga az otthon. Az otthon: ígéret. Amikor a Tóra véget ér, Rúben és Gád diaszpóra-települései állnak, egyetlen négyzetcentimétere sincs viszont Izrael földjének, amely ne idegen uralom alatt állna. A zsidó élete száműzetés, otthona az ígéret jegyében telő idő. Kezdetben született a Bibliai, ókori New-York, csak utána lett zsidóvá Jeruzsálem.

Babilon folyópartjairól hozzuk a hónapok neveit és vallási szokásaink egy részét. Alexandria adta nekünk Philónt és – hangozzék bármennyire cinikusan – Róma Josephus Flaviust. A Talmud nagyobb, jelentősebb része született Babilonban, az új zsidó kulturális központban, amely évszázadokon át volt a zsidó műveltség centruma, hogy aztán átköltözzék onnan az első ezredforduló környékén Andalúziába, az Ibériai-félszigetre. És így tovább. Mi volna a modern zsidóság kultúrája, vallási önmegértése Martin Buber. Franz Rosenzweig, Gershom Scholem nélkül, az utolsó német zsidók nélkül a Moses Mendelssohn megnyitotta hagyományban. Kik volnánk mi, ha nem vallanának az amerikai írók nosztalgiával az elhagyott Kelet-Európáról Singertől Malamudig, vagy, musicalben, a Hegedűs a háztetőnig?

Amikor sokan közülünk újra összegyűltek az Országban az elmúlt évtizedekben, hirtelen kicsivé vált, az aprócska földre koncentrálódott valóban az egész világ Jementől Argentínáig, Fokvárostól Vlagyivosztokig, szefárd, askenáz, mizráhi, afrikai hagyományok sokasága, új és új kulturális reneszánszok esélye és, persze, új és új konfliktusoké. A diaszpórák beköltöztek a feltámadó Izraelbe.

A kulturáis cionizmus nagy képviselője, Ahad Haam úgy képzelte, hogy Izrael kulturális cemtruma lesz a világot átfogó diaszpórahálózatnak, hogy ez lesz az első számú feladata. Akár így is lehetne. Valamennyire így is van.

Amikor a messiási időkben mind összegyűjti a föld azok leszármazóit, akik szétszórattak onnan, mind hazavisszük mindazt, amit tanultunk a világ négy sarkában, ahol éltünk és a nyelvek és kultúrák otthonra lelnek majd az újjáépülő Jeruzsálemben, úgy, ahogy a zsidó misztikától, Gershom Scholem barátjaként, ihletett Walter Benjamin elképzelte: a nyelvek egyetlen edény cserepeiként állnak össze és őrzik meg sajátságaikat, ahhoz, hogy létrejöjjön a teljesség, mindegyiknek meg kell tartania saját formáját, illeszkednie kell a saját helyére.

Legyen így minél előbb, még a mi napjainkban.

A zsinagógák tóraszekrényét díszes függöny választja el a tér többi részétől. E függöny héber neve, a parohet, először a Dávid király uralkodása alatt, időszámításunk előtt 970 körül épült jeruzsálemi Első Szentély leírásában tűnik fel, ahol a frigyládát őrző szentek szentjét és a templomteret választotta el. A Második Szentély függönyeit Josephus Flavius leírása szerint szüzek hímezték. A diaszpórában a zsinagógák tóraszekrény függönye a Szentélyre emlékeztet, hiszen az imádkozók a liturgiának a Szentélyre vonatkozó részeinél fordulnak a tóraszekrény felé, Kelet, azaz Jeruzsálem irányába. A tóraszekrény, a benne őrzött tóratekercsekkel a hajdani, történeti múltban gyökerező „aranykort” és a messiási időkben bekövetkező megváltást szimbolizálja.

A 18. században a délnémet és morva területeken használt tóraszekrény függönyök fölé különleges, karélyos drapériákat is elhelyeztek. A drapéria hagyományos neve kaporet, az elnevezés a hajdani tízparancsolat tábláit tartó láda aranyból öntött fedelére utal.

A 18. századi kaporetek textilből készültek, karélyaikban a Szentély egy-egy berendezési tárgyának hímzett képével, koronákkal, végeiken pedig fémfonalakból, formára készített szárnyakkal. A gazdagon díszített textileket – a zsidó szertartási tárgyak többségétől eltérően – jobbára zsidó férfiak készítették, szimbolikájuk ezért a szent szövegekből ismert gondolatokat közvetít a zsinagóga közönségének.

A mívesen készített drapérián a héber olvasási iránynak megfelelően, jobbról balra haladva a hajdani jeruzsálemi szentély berendezési tárgyait láthatjuk úgy, ahogy azt Mózes második könyvének leírásában olvashatjuk is. Héber magyarázó feliratokkal szerepel Áron főpapi fejdísze, a tizenkét áldozati kenyér asztala, egy rézedény, a tízparancsolat kőtáblái, a füstölő oltár, a nagy arany menóra és Áron főpapi mellvértje, az efód. A kaporet közepén és két szélén egy-egy korona látható. A középső korona alatt két, fejét a koronába rejtő madár alakja látható. Egy akkoriban népszerű bibliai magyarázatokat tartalmazó midrásgyűjtemény a kerubokról említi, hogy „a koronában bújnak”. Ugyancsak a kerubok szárnyaként értelmezhetőek a kaporet két végére csatolható, különálló textilszárnyak. Mindez a szent szövegekben járatos zsinagógalátogatóknak nagyon is konkrét jelentéssel bírt a 18. századi Közép-Európában. A bibliai szövegek és a hozzájuk kapcsolódó talmudi és egyéb magyarázatok és kommentárok leírták, hogy a Szentély elkészülése után Isten megparancsolta, hogy „tedd a födelet a ládára felülről, a ládába pedig tedd a bizonyságot, melyet neked adok. És én találkozom ott veled, és elmondom neked a födélről, a két kerub közül, melyek a bizonyság ládáján vannak, mindazt, amit neked megparancsolok, Izrael fiaihoz.” A kerubszárnyak Isten konkrét jelenlétét, védelmező erejét jelenthették a diaszporában, kiűzések, vérvádak, korlátozó intézkedések és jogbizonytalanság közepette élő közösségeknek.

A tóraszekrény függönyt és drapériát Holitsch Zekil és neje, Bella készíttették az 5502-es zsinagógai évben, azaz 1742-ben. Holitsch Zekil, neve alapján morva területről érkezett, nevében megőrizve eredeti lakhelye, a szlovákiai Holič nevét.

A függöny adatlapja: http://collections.milev.hu/items/show/28527

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár titkárságának intézed az ügyeit, mindenki hozzád fordul a felmerülő problémáival. Azt azonban nem tudjuk, hogyan kerültél az intézményhez?

Kezdjük a legelején. Törökszentmiklóson születtem, tehát vidéki lány vagyok, aminek én csak az előnyét éreztem mindig. Amíg én a cserebogarakat kergettem a kertben, ma a városi gyerekek bent ülnek a szobában a számítógép előtt: a vidéki gyerekkor engem erőssé tett fizikailag. Gyerekkoromban fodrász szerettem volna lenni,  aztán mégis vendéglátóipari szakra jelentkeztem Szolnokra, de visszautasítottak, mert abban az évben nem indult osztály, nem volt elég jelentkező. Végül Nagykőrösön kezdtem tanulni baromfihús feldolgozó, baromfiipari gépészként. Kollégista voltam, így sok mindent nagyon hamar megtapasztaltam, megtanultam, de a szüleimtől való távollét nem volt könnyű. Később baromfi feldolgozóban kezdtem dolgozni műszakvezetőként, ahol a raktárak hőmérséklete miatt nagyon megfáztam, így ezt a szakmát abba kellett hagynom. Utamat az ételkiszállítással foglalkozó Food Expressnél folytattam, ahol 15 évet töltöttem. Ezek után kerültem először a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Goldmark terméhez, majd titkárságához. Dancz Vera, kedves kolléganőm fogott kézen és segített nekem beilleszkedni és feloldódni a kezdeti időszakban.

Jó hosszú út, pedig mai szemmel olyan, mintha mindig is itt dolgoztál volna. Mit szeretsz leginkább a munkádban, és hogyan telnek most a napjaid, miben más a korábban megszokottakhoz képest?

Kezdjük a másodikkal. Nagyon hirtelen történt az egész váltás, de szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy már előtte is volt tapasztalatom a home office-ban. A gépemről mindent elérek, és a vírus berobbanása előtt pár héttel szerencsére még a Nexon program is felkerült rá (ezen a programon keresztül adminisztráljuk a dolgozók munkaidejét), így mindent el tudtam végezni otthonról. Mint mondtam, korábban is volt, hogy otthonról dolgoztam, illetve mindig szívesen rendelkezésre álltam a kollégák számára bármilyen időpontban: nekem fontos, hogy munkaidőn kívül is elérjen bárki, akinek szüksége van a segítségemre. Ami nagyon hiányzik, az a személyes kontaktus, hiszen közel kerültem a munkatársaimhoz, és a jó munkakapcsolatok alapjaiban határozzák meg a munkához való viszonyomat. Azokat a feladatokat élvezem a leginkább, amikor ki tudok mozdulni kicsit az íróasztal mögül. Rendezvényekkor, személyes ügyintézéskor érzem úgy, hogy igazán segíteni tudok az embereknek, és közben kontaktusba is kerülök velük, mindez nagyon motivál. Szerencsére most már heti rendszerességgel bemegyek, amikor összegyűlik egy adag intézni való.

Mi volt a legnehezebb az elmúlt időszakban és milyen új dolgokat hozott az életedbe a vírushelyzet?

Leginkább lelkileg volt megterhelő, hiszen egy teljesen idegen dologgal találtam magam szemben, nem tudtam mire számíthatok, mi történik körülöttem. Mind a két szülőm idős, édesapám ápolásra szorul, ez a vírus nélkül is nehéz szituáció, de azokban a hetekben, amikor leállt az orvosi ellátás, nagyon nagy feszültséget és félelmet éltem át. A karantén elején hónapokra be kellett szerezni a gyógyszereiket, két háztartásra kellett vásárolni, édesanyámra pedig nagy teher hárult, hiszen apukámat is neki kellett ellátnia.
Ami pozitív volt ebben a helyzetben, hogy nagyon sok időt tudtunk együtt tölteni a családdal, végre nem kellett állandóan rohanni valahova, hajtani. A vírus során szerintem nagyon sokan rájöttek arra, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Sok régi ismerőst is volt végre időm felhívni, és hosszabban beszélgetni velük. Kis családommal sok olyan filmet néztünk meg, ami utópiának hatott még nem olyan régen, közben rájöttünk, hogy bármi egy pillanat alatt valósággá válhat. Ilyen volt például a Fertőzés című film, a csernobili katasztrófáról szóló sorozat, vagy a Szolgálólány meséje.
Az embert a bezártság és a kényszer sok nem várt kihívás elé állítja. Ezek a helyeztek olyan dolgokat, képességeket is kihoztak belőlem, amelyekre korábban sosem gondoltam. Meg kellett csináltatni a lakásunk ablakait, de egyrészt nem szerettem volna beengedni senkit a lakásba, másrészt nem is értek rá a szakemberek. Így fogtuk magunkat lecsiszoltuk, kijavítottuk és lefestettük az ablakainkat, a végeredmény nagyon jó érzés volt.
Nagyon közel állnak a lelkemhez a virágok: a karantén alatt a közös körfolyosóból virágos kertet csináltam magamnak, ezzel próbáltam a gondolataimat elterelni. Családtagok haját is levágtam, és jól is sikerült! Ráébredtem, hogy mindenben szeretem magam kipróbálni.

Mi a kedvenc tárgyad a gyűjteményből és miért pont az?

Szeretem a hanukiákban azt, hogy nincs megkötve se a formájuk, se az anyaguk, amikből készülhetnek. Nagyon tetszik, hogy mennyire sokfélét őriz ebből a tárgytípusból a múzeum. Azért is kedvelem ezt a tárgyat, mert ezzel nagyon sok helyen találkozhatunk: a múzeumban és otthonokban egyaránt, és sokszor múzeumpedagógia foglalkozáson is készítenek hanukiákat a gyerekek különböző anyagokból. Ezen kívül a 100! című kiállításban kiállított tóraszekrény függönyt találom még nagyon szépnek.

Mik a terveid a nyárra? Hová mennél először, ha elmúlna a vírusveszély?

A szüleim miatt nagyon óvatosak vagyunk, kerüljük a tömeget, inkább csak sétálunk, kirándulunk. Ha vége lenne, biztos, hogy vízpartra mennék, hiszen imádom a vizet. Várom, hogy félelem nélkül át tudjam ölelni az ismerőseimet. Most jövök rá, hogy amit természetesnek érzek, milyen nagy érték. Szeretném, hogy mielőbb újra személyesen is egy közösség lehessünk a munkatársakkal. Jó dolog az online tér, de szerintem a tárgyakkal való kapcsolat személyesen az igazi! Várom, hogy minél több ember felhőtlenül újra látogassa a múzeumot!

Az elmúlt hónapban szinte naponta omlottak le rabszolgakereskedők, gyarmatosítók, rasszisták és misszionáriusok szobrai, melyek mindeddig fontos helyeken álltak az amerikai parkokban, városházak előtt és a köztereken, ahogy a közhangulatot eluralta a feltörő indulat és fájdalom. Ez a nyár nagyon sok szempontból vízválasztó; aktivisták rendszerszintű politikai változást és progresszív szabályozást sürgetnek, miközben mások újragondolják múltunk narratíváit és annak szereplőit, akiket bronzban és kőben örökítettünk meg.

A “kerekedjünk a rasszisták fölé” égisze alatt ebbe beletartozott olyan történelmi személyek szobrainak ledöntése is, akik már nem képviselik társadalmunk értékeit és nem érdemesek arra, hogy ünnepeljék vagy emléket állítsanak nekik. Habár konföderációs tábornokokkal kezdődött, a szoboreltávolítások kora kiterjedt a szélesebb értelemben vett amerikai történelmi figurákra mint Kolumbuszra, Washingtonra és Jeffersonra.

A mozgalom átjutott az amerikai határokon, átszelte az Atlanti-Óceánt és világjelenséggé vált, beleértve a hatalmas tüntetéseket és szobordöntéseket az Egyesült Királyságtól Belgiumig. A szóban forgó szobrok igen széles kört fednek le, a 19. századi, déli konföderációsoktól, a 16. századi spanyol felfedezőkig.

Minek kéne leomlania legközelebb? Titus diadalívének.

A Titus diadalív egy 2000 éves emlékmű, i.sz. 81-ben épült, a nemrég elhunyt Titus császárt isteníti és a 10 évvel azelőtt, Júdea felett aratott győzelmét hirdeti. Az ókori Róma szívében, a római fórum és a Colosseum között helyezkedik el, évente több millió kíváncsi, szelfiző turista keresi fel.

Leghíresebb részlete a Jeruzsálem elfoglalása után lopott zsákmányaikat büszkén mutogató római katonák diadalmenetét ábrázolja (lásd itt). A zsákmányok közé tartoznak a jeruzsálemi templomból ellopott áldozati edények és talán a leghíresebb, maga az arany menóra. Titus, akit e diadalív dicsőít, vezette Jeruzsálem i.sz. 68-70-ig tartó ostromát, mely a Szentély elpusztításában, zsidók százezreinek meggyilkolásában és rabszolgasorba taszításában érte el tetőpontját. Ez fokozatosan a zsidó közösségi élet megszűnését eredményezte Izraelben, az óhazában.

Elérkezett az ideje, hogy leomoljon.

Igaz, hogy ez a legrégebbi római diadalív, építészeti csoda, felbecsülhetetlen értékű történelmi emlék, amely sokat taníthat nekünk.

De ugyanúgy mint Kolumbusznak, Robert E. Lee-nek és II. Lipótnak; ennek is mennie kell. Semmi oka nincs rá Olaszországnak, hogy fenntartson, közszemlére tegyen egy olyan építményt, amely Jeruzsálem elpusztítását, a zsidók Júdeából való elüldözését és a Templom lerombolását ünnepli.

Josephus Flavius és Tacitus, ókori történészek a zsidó veszteségek számát 600.000 és egymillió közé teszik, bár ezek a számok nyilván túlbecsültek (Júdeában nem volt összesen ennyi zsidó), világos, hogy a zsidó háború a zsidó népesség nagy részének a meggyilkolásához és rabszolgasorba kerüléséhez vezetett.

A történet folytatódik; míg a Titus diadalívet a rómaiak egy olyan ember tiszteletére emelték, aki a rabbinikus irodalomban, mint “Titus a gonosz” ismeretes, indokolatlan kegyetlensége okán, ugyanakkor a kora modern kor pápái rajongva támogatták, és mint szimbólumot használták a római zsidók megszégyenítésére, még bőven a 19. században is.

IV. Pál Pápa, aki egyébként pápai bullával létrehozta a római zsidó gettót, 1555-ben arra kényszerítette a római zsidókat, hogy a diadalív alatt állva évente esküvel hódoljanak. Évszázadokkal később, 1821-ben, amikor a diadalív már meggyengült és restaurálásra szorult, az egyház ismét a segítségére sietett. VII. Piusz pápa áldását adta a renovációra és új feliratot vésetett az ősi diadalívre:

“INSIGNE RELIGIONIS ATQVE ARTIS MONVMENTVM VETVSTATE FATISCENS PIVS SEPTIMVS PONTIFEX MAX(IMVS) NOVIS OPERIBVS PRISCVM EXEMPLAR IMITANTIBVS FVLCIRI SERVARIQVE IVSSIT ANNO SACRI PRINCIPATVS EIVS XXIIII”

“(Ez) a vallás és művészet szempontjából jelentős emlékmű, meggyengült a korral, VII. Piusz Pápa Elrendelte, hogy az ősi mintájára új munka által Megerősítessék és megőríztessék.”

Valóban, ez az emlékmű jelentős a vallás és a művészet szempontjából egyaránt. Amit VII. Piusz a vallási szempont alatt ért, az Jézus jövendölésének beteljesedése a Templom pusztulásáról (Máté 24:2):  “Erre megjegyezte: „Látjátok ezeket? Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.”

A héten tartottuk Tisa beÁv böjtjét, amikor a Templom pusztulását, az izraeli zsidó közösségi  élet elvesztését, valamint az üldöztetéseket és tragédiákat gyászoljuk melyek a diaszpórában eltöltött elmúlt 2000 év során kísérték életünket. A Titus diadalív egykori megépítése és az Egyház általi megőrzése ugyanezeknek szinte mindegyikét ünnepként hirdeti.

Véres római hódításokat dicsőítő ősi propagandaeszközként és mint a zsidó üldöztetés és alávetés modern emblémája; a Titus diadalív egy kegyetlen szimbólum. Noha egy múzeumban helye lenne, jelenlegi elhelyezkedése és turistalátványosságként való beállítása ami “Róma nagyságát” hivatott hirdetni, a többi szentély, bazilika és stadion mellett; elfogadhatatlan.

Mondhatják néhányan, hogy a zsidóknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, mintsem, hogy egy 2000 éves diadalíven rágódjanak, ám ha azt nézzük, hogy az Egyesült Államokban az antiszemita bűncselekmények évtizedek óta a legmagasabb szintjüket érték el, és, hogy az antiszemita retorika egyre inkább utat tör magának a franciaországi, németországi és Egyesült Államokbeli antirasszista tüntetések és demonstrációk során, sajnos a helyzet az, hogy mindazt, amit a Titus diadalív képvisel, el kell végre törölni.

Megfontolt emberek tekintenek vissza világszerte kollektív történelmükre, és gondolják át azokat a néha szörnyű cselekedeteket, melyeket nemzeteik a történelmi emlékezet és a művészet közvetítésével sajnos megörökítettek. Ebben az értelemben, az olaszok fontolóra vehetnék, hogy Júdea meghódítójának és mészárosának diadalíve a rabszolgakereskedők, gyarmatosítók, rasszisták és misszionáriusok emlékműveinek sorsára jusson és végre eltűnjön.

A cikk szerzője Michael Weiner politikatudománnyal és zsidó történelemmel foglalkozik a Yeshiva University-n. Írásai megjelentek a Wall Street Journal-ban, a Lehrhaus-ban és az Imaginative Conservative-ban. A Forwardban megjelent cikkét Nemecsek Panni fordításában közöljük.