Kettős apropója is van annak, hogy a Hírlevél hanukai száma Pápa városáról szól. Az egyik az, hogy két hete a Rumbach zsinagógában bemutatták a pápai zsidóságnak emléket állító kiállításból születő könyvet, amelynek a címe, akárcsak egykor a tárlaté volt, Elfeledett szomszédaink. És Pápán, amelynek zsidó közössége lényegében megszűnt a Holokausztot követően, újra van zsidó kulturális élet 2006 óta, jó ideje Schmidt Orsolya vezeti a helyi zsidó kulturális egyesületet, akit Zsidóságért díjjal tüntetett ki utolsó közgyűlésén a Mazsihisz.

A magyar zsidókat azelőtt, hogy meggyilkolták őket szerte a vidéki Magyarországról, még az otthonuktól is megfosztották. Ez a jelentős részben magyarrá lett közösség idegenné vált ott, ahol már a nagyszülei is magától értetődően és örökre otthon véltek lenni. Ezért sem mindegy, hazatalál-e az emlékük, és Pápán, hála Gyekiczki Andrásnak, aki emberfeletti munkával létrehozta az Elfeledett szomszédaink kiállítást, illetve, például, Schmidt Orsolyának, aki jövőt épít ott, ahol még az emlékezet fényei is csak tíz éve égnek igazán erős fénnyel, hazatalált a meggyilkolt szomszédok emléke. Visszafogadta őket a város, és nem csak a múltjának, hanem a jövőjének is részei, ahogy majd látni fogják. 

Elfeledett szomszédaink: könyv alakban is 

Gyekiczki András: Elfeledett szomszédaink. Családok, sorsok, történetek a pápai zsidóság két évszázadából. 

Pápán született, és amikor fiatalon a tanácsnál dolgozott, észrevett valamit szülővárosa múltjából, amire a felejtés homálya borult. Mindennapi tereink múltjának néma jelenlétét. Azt, hogy a tárgyak nem beszélnek, de mégis előző tulajdonosaik történeteit őrzik.

És miután Bibó-kollégista volt, a Bibó vezetője a rendszerváltás idején, kutató, politikus, visszatért rövid élete utolsó éveiben a fiatalkori megérzéshez, páratlan szenvedéllyel kutatva Pápa zsidó lakosainak nyomait, feltárva őket fényképen és ismert épületekben, berendezve lassan egy másik várost, az emlékezet elsüllyedt Atlantiszát emelte ki a Léthé vizeiből a kiállításon az azóta szintén meghalt Rajk László segítségével. Az, amit nem ismerünk, hat még ránk, akkor is az előttünk járók nyomában lépkedünk, ha nem is világos ez számunkra, aki a múltat kutatja, alakítja a közös életünket. Gyekiczki András már egy másik Pápát hagyott maga mögött, amikor két éve meghalt, mint amelyik felnevelte. Egy olyan várost, amely sokkal inkább otthonra lelt a saját történetében. Fontos, hogy akiket életük utolsó fázisában kitagadott Magyarország, azok emlékét utólag visszafogadja. Ahogy az egykori nagy zsidó központ, Pápa tette.

És mindez hozzásegítette Pápát a nemzetköziesedéshez, az innen elszármazó zsidók és a rokonaik létrehozták a Pápai Zsidók Társaságát (PÁZSIT), létrehozva azt a virtuális Pápát, amelynek nincsenek határai, hatása behálózza a Földet. 

A domborított szívvel és fekvő oroszlán alakjával díszített ezüsttáblákba kötött Bibliát Löw Lipótnak ajándékozták hívei, amikor 1850-ben megvált a pápai közösségtől.
A kötéstábla egyik oldalán domborított szíven héber betűs német/jiddis felirat van: „Cum andenken von zammlikhen mitgliedern der sohre tov cu Pápa 1850.” (Emlékül a jót kedvelők valamennyi tagjától, Pápa, 1850.) A másik oldalán fekvő oroszlán alakja látszik. Az oroszlán alakja a zsidó ikonográfia jellemző gyakorlatának megfelelően a tulajdonos (Löw) nevére utal. A kötéstábla héber és latin betűs könyvek bekötéséhez is használható. Latin betűs könyveknél a címlapon a feliratos szív látszik, míg a héber betűs könyvek olvasási irányának megfelelően ekkor az oroszlán–motívum van a címoldalon.

A kötéstáblát Löw Bécsben élő örökösei 1935-ben a Zsidó Múzeumnak ajándékozták, azonban a nemesfém tárgy Bécsből Budapestre juttatása rendkívüli nehézségekbe ütközött. Végül a múzeum egyik vezetője, Naményi Ernő Bécsben élő volt anyósán keresztül, magánúton juttatták el a gyűjteménynek. A Zsidó Múzeum 1942-ben emlékkiállítással emlékezett meg Löw Lipót munkásságáról.

Online adatbázis​

Amikor Lőw Lipót, aki felnőttként tanulja meg a magyar nyelvet, Pápára kerül rabbinak, magyar nyelven prédikál a hatalmas zsinagóga avatásán. Itt adja ki az első magyar nyelvű zsidó újságot, a Magyar Zsinagógát, melynek első füzetéből a gyűjteményünk is őriz egy példányt. Pápán éri a forradalom, Pápán csinálja végig a szabadságharcot, és Pápán kötelezi el magát végleg, és persze örökre az ügynek: a modern és magyar zsidó vallásosság rendkívüli projektjének, amelyhez egész életében hű marad. Szegeden lesz nagy rabbivá, és ott teljesedik be az álma 1876-ban, de itt kezdi álmodni. 

Lőw Lipót egykori városában ténykedett Dr. Kőrös Endre, a Református Nőnevelő Intézet igazgatója, természetesen hitvalló kálvinistaként, a helyi közélet fontos figurájaként, hogy hetvenkét éves korában emlékeztessék, hogy azért mégiscsak zsidó, be kell mennie a gettóba. Felmentést kapott volna érdemeire való tekintettel, de addigra megölte magát. A feleségével együtt.

A Pápai Református Kollégium diákja volt Eötvös Károly szintén, a tiszaeszlári zsidók védelmezője, a legszórakoztatóbb és legbátrabb magyarok egyike, az anekdoták és az igazság folytatott küzdelmek királya. A kora újkorban református prédikátorok fedezték fel a zsidó és magyar nép sorsának közösségét, a református Ady Endre szorgalmazta „új néppé” alakulásukat, ebbe a jelentős református-nemzeti hagyományba illeszkedik Pápa zsidó-kálvinista története is, Lőw Lipót városáé. 

Pápa zsidó múltjáról, személyes kötődések hálózatáról, eredményekről, pápai eredetű magyar rabbinőkről és a jövőről beszélgettünk Schmidt Orsolyával, a Pápa és Környéke Zsidó Hagyományőrző Egyesület elnökével.

Mikor került a családod Pápára, mikor és hogyan kezdett foglalkoztatni a családtörténeted?

A szüleim már Pápán születtek, így én már pápaiként láttam meg a napvilágot. Ahogy a legtöbb kamaszt és fiatalt, különösebben engem sem foglalkoztatott az, hogy kik voltak a felmenőim, mi a történetünk. Bár sajnos egyik nagypapámat sem ismerhettem, a nagymamákat azonban igen, de a múltidézés és a nagy családtörténetek mesélése nem voltak jellemzőek ránk. Nem volt vallásos nevelés sem a családban. Édesapám katolikus, de nem gyakorolja a vallását. Édesanyám apukája zsidó volt, anyukája katolikus. De ott sem volt jelen a vallás a hétköznapokban – azért sem, mert a nagypapám első felesége és két kamasz lánya Auschwitz felé már a vagonokban meghaltak. Nagypapám munkaszolgálatosként élte meg a háborút. A nagymamám is elveszítette vőlegényét a háborúban, így két ember találkozott ezekkel a veszteségekkel és 20 év korkülönbséggel. A zsidóság a nagypapám számára a péntek estét jelentette, amikor elment az imaházba, hogy találkozzon a többiekkel.

Számomra a zsidóság hosszú évekig a temetői mártír megemlékezéseket jelentette és a nagypapa sírjának a meglátogatását. Aztán 2006-ban megalakult az egyesület – akkor még létezett a pápai zsidó hitközség is -, és akkor már egyre több alkalom nyílt a hagyományok megismerésére. Segítette ezt a könyvek sora, melyek valahogy mindig szembe jöttek a polcokon és szinte egytől egyig a zsidóságról szóltak. Ezek a „találkozások” sűrűsödtek, az egyesület elnöke - Politzer Sándor - felkérésére 2016-tól már a civil szervezet elnökeként vártak rám a kihívások. Azóta felgyorsult a zsidósággal való foglalkozás – bár a családkutatás sajnos azóta sem, mivel a családi dokumentumokból szinte nem maradt fenn adat. Az egyesület vezetőjeként elvégeztem az OR-ZSE mesterszakát és napi jelentőségűvé és az életem meghatározó formálójává vált a zsidó hétköznapok világa és a folyamatos tanulás.

Milyen módon kapcsolódott a pápai zsidóság a város történetébe, mi emlékeztet ma erre?

Többször elhangzott már és ma is így gondolom: Pápa nem lett volna az a város, amellyé a zsidóságnak köszönhetően lett. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak a pápai és környékbeli zsidók formálták ennek a dunántúli városnak a hangulatát, hétköznapjait – de hogy meghatározóak voltak, az biztos.

1748-ban kapott védlevelet az Esterházy családtól tizenöt zsidó családfő, hogy letelepedhessen és kialakíthassa a kóser mészárszéket, a rituális fürdőt, az imaházat, rabbit és kántort alkalmazzon, kóser bormérést, temetőt létesítsen – tehát a zsidó hétköznapok fontos intézményeit. Ezt megelőzően, már az 1730-as évektől éltek zsidók a város területén, ezt mutatják a földesúri bérlemények fennmaradt dokumentumai. Innentől kezdve gyorsan gyarapodott a közösség, olyannyira, hogy az 1840-es években a város lakosságának 24%-a volt zsidó, ami közel háromezer főt jelentett. Ez nem csak megyei szinten, hanem országosan is nagy szám volt, hiszen Veszprém megye zsidóságának egyharmada Pápán élt. A pápai zsidóság a mai Fő tér közelében, a hajdani Ispotály utcában (ma Petőfi utca) rendezkedett be.

A gyors létszámnövekedés eredményeként 1846. szeptember 11-én avathatták fel a nagy zsinagóga épületét Lőw Lipót rabbi beszédével – a mai napig az ország harmadik legnagyobb zsinagógája nyitotta ki kapuit.

A zsidó kereskedőkre a mai Kossuth utca – sétálóutca – házai, a hajdani Izraelita Polgári Fiúiskola épülete emlékeztetnek, az Eötvös és Petőfi utcákat összekötő egykori imaház (melyben a felújított mikve is található), de a jeles tanárok, orvosok, állatorvosok történetei is jelen vannak a város emlékezetében – sajnos botlatókövek formájában is. A múltat a két zsidó temető őrzi. De nem csak a város, hanem a környező falvak is őrzik a zsidóságot – a kereskedők történeteit, a temetők köveit.

Mi az Egyesület célja, a pápai zsidó közösség felélesztése, a kulturális emlékezet életben tartása?

A Pápa és Környéke Zsidó Kulturális Hagyományőrző Egyesület 2006-ban azzal a céllal alakult, hogy segítse a zsidósághoz kapcsolódó emlékek megőrzését, feldolgozását, a hagyomány ápolását, az e tevékenységekhez kapcsolódó kiadványok megjelentetését.

Úgy gondolom, hogy ma, amikor sajnos nem tudunk 10 vallásilag aktív zsidó férfit találni a városban és környékén, akkor nehéz arról beszélni, hogy a hajdani pezsgő, nagy létszámú közösséget felélesztenénk. Természetesen ez lenne a hosszú távú terv.

A kezdetektől fogva az egyesület tagja lehet minden érdeklődő és elkötelezett ember, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Így ma már több mint negyven tagja van az egyesületnek és közel 60 olyan érdeklődő, aki állandó résztvevője a szervezet rendezvényeinek. Nyitni kell és nem bezárkózni, ami azt jelenti, hogy nem csak a zsidó gyökerekkel rendelkezőket várjuk a közösségbe és a programokra. A legfontosabb, hogy ismereteket adjunk át a zsidóság kapcsán minél szélesebb körben. Ez vezet bennünket, amikor iskolai csoportokat, turistákat, hazatérő hajdani pápaiakat vezetünk a zsinagógában vagy éppen a temetőkben.

Egyre több zsidó ünnepet tartunk meg közösen: Purimot, Széder estét, Ros Hasanát, a Táslich szertartást, Hanukát. A tanulások pedig várják az érdeklődőket a Zsinagógai séták, a Zsidó szabadegyetem és a kirándulások segítségével.

Sikerült mára olyan összetartó közösséget formálni a tagok egy részéből, akik 3 heti rendszerességgel találkoznak és szívesen vannak együtt úgy, hogy a zsidóságról tanulunk.. Szintén kiemelném azt a vidéki összefogást, melynek köszönhetően a dunántúl zsidó közösségeit és sok, tőlünk távolabb lévő szervezetet sikerült megismernünk, meglátogatnunk, közös programokat szervezni velük. Kevesen vagyunk, akik még tudnak tenni a zsidó múlt megismertetéséért, érdemes összetartani.

Már két éve van heti online hírlevelünk, szerte az országban kapják, olvassák már. A tanuláshoz kapcsolódó programjaink mellett évek óta megszervezzük a zsinagóga avatásának havában, szeptemberben a Zsidó Kulturális Napokat.

S talán, ami személyesen az egyik legfontosabb cél és eredmény, hogy a család zsidó ágának, anyai nagypapámnak, valamint a Pápáról és a környékről elhurcolt zsidóknak szeretnénk emléket állítani, azért dolgozunk, hogy az ő hagyományaikat a magunk módján továbbvigyük.

Hogyan tekint a helyi közélet arra, amit csinálsz? Milyen pápai civil szervezetekkel, egyházakkal működtök együtt és miben? 

A városban számos civil szervezet működik a hagyományápolás és a kultúra területén. Ez mindig is jellemző volt Pápára. Jól tudunk egymással és egymás mellett is tevékenykedni. Rendszeresen tudósítanak rendezvényeinkről a helyi médiumok – így követhetik az egyesület munkáját azok is, akik személyesen nem tudnak részt venni programjainkon.

Több alkalommal hívtunk meg közreműködőket, fellépőket a város civiljei közül – így lépett fel már a zsinagógában Pápa Város Fúvószenekara, hozott már színházi előadást az S.K. Társulat, de egyéni fellépők is több alkalommal színesítették az egyesületi alkalmakat.

A felekezeti sokszínűség évszázadok óta jellemzi a várost és ez most is így van. Számos feljegyzés igazolja a zsidóság és a reformátusok közötti jó kapcsolatot, a kölcsönös áttanítást az oktatási intézményeik között. Ezt a hagyományt szeretnénk erősíteni, a Zsidó Kulturális Napok keretében, évről évre megszervezzük a felekezeti kerekasztal beszélgetést, mely mindig egy aktuális kérdéskört dolgoz fel a helyi lelki vezetők részvételével. Fontosnak tartjuk a párbeszédet és az együttműködést. Programjainkra minden felekezeti közösség kap meghívást, a mártír megemlékezéseken pedig már hagyomány, hogy jelen vannak a papok, lelkészek is.

Egyesületünk találkozási alkalmai, valamint a szabadegyetem is a Pápai Református Egyházkerület termeiben zajlanak, korábban pedig a Pápai Református Teológiai Akadémia adott ezeknek otthont.

Vannak-e pápai kötődésű, aktív zsidók, rabbik akár, mennyire vesznek részt a közösség életében? Milyen a kapcsolatotok a nemrég Németországban végzett Kántor Anita rabbival, a város szülöttével?

Nagy közösség volt a pápai és környékbeli zsidóság hajdan, s bár kevesen jöttek vissza a II. világháború után – kb. 320-350 fő -, közülük sokan az ország más településein vagy külföldön találtak új otthonra. Azok közül, akik maradtak, kevesen tartották meg az ünnepek és a hétköznapok vallási előírásait, a gyerekeik így már pláne nem vihették tovább ezt a hagyományt. De természetesen vannak Pápán is zsidók és olyanok is, akik hazajárnak ide, vagy segítik az egyesület munkáját.

A kezdetektől támogatja segítő tanácsaival munkánkat Winkler Miksa, aki ma már a fővárosban él, de a környék falvaihoz kötik felmenői és városunkhoz, egyesületünkhöz a rokonsága. Két egyesületi tagunk is van, akinek lánya rabbi oklevelet szerzett: Kántor Anita és Berán Judit is vállaltak már szerepet egyesületünk programjaiban, előadás vagy ünnep megtartásában segítve nekünk. Vannak, akik más országból követik figyelemmel az egyesület életét és segítik tanácsaikkal vagy alkalmi látogatásaikkal: ilyen a Jakó család is Izraelben, akik gyermekkori, személyes barátságunk folytatásaként támogatnak bennünket a távolból. A kötődések sokfélék, több rokoni lépcsőfokon át végül sokan jönnek el Pápára, hogy megkeressék őseik lakhelyét vagy sírját. Számunkra ezek is fontosak. De vannak nagyon sokan, akik úgy támogatnak bennünket évek óta tanítással, jelenlétükkel, hogy nem kapcsolódnak a városhoz, mégis fontosnak érzik egyesületünk munkáját. Ilyen például Gyertyános András is, aki a fővárosban él ugyan, de évek óta kötődik hozzánk. Az ő hittel teli lelkes támogatásának köszönhető az is, hogy felterjesztettek engem az egyesület vezetőjeként a díjra.

Nagyon sok ember támogatásának köszönhetjük, hogy idáig eljutottunk, akik meghívott vendégei, előadói és egyben támogatói is egyesületünknek – szerencsére hosszabb ez a névsor annál, hogy mindőjük nevét felsorolhatnám, de ezúton is köszönjük a sok jót és tanítást nekik.

E heti címlapképünk egy fénykép részlete: kisvárosi utcarészlet. A teljes képen egy csoport fiatal bóher áll egy ajtóban, ők az 1945 után újrainduló pápai ortodox jesiva növendékei. Nem sokkal a kép elkészülte után közülük többen a rabbival, Grünvald Józseffel Szombathelyre mentek, majd onnan előbb Berlinbe, majd Antwerpenbe távoztak. Az esetről Bacskai Sándor: Az első nap... című könyvében Gewürz Benő visszaemlékezését olvashatjuk:  „A pápai rabbi Pesten szabadult fel. Megnősült, jött Pápára. Akkor már az egész hitközségnek ő volt a rabbija. De mire hazajöttem, ő már megígérte, hogy elmegy Pápáról Szombathelyre, mert nagyobb hitközség volt, meg azt is látta, hogy a kommunizmus alatt ő nem tud vallási életet élni, tehát úgy közelebb volt Ausztriához, hogy aztán disszidálni tudjon. Éppen a főünnepek voltak, újévre még itt volt, a hosszú böjtre már megígérte Szombathelyen, hogy ott lesz. Én szemrehányást tettem neki, mondtam, hát hogy tudja megcsinálni azt, hogy itt volt rabbi és elmegy, itt hagy bennünket lelkipásztor nélkül. Úgyis nehéz az élet. Azt mondta, talán ha előbb jött volna haza, akkor itt maradt volna, de most már megígérte nekik, hogy elmegy. Elment Szombathelyre, onnan disszidált.”