Hírlevelünk tartalmából

• A boldogság 
• A hét műtárgya: Házi áldás  
• A boldogság hullámvasútja – a zsidó év ciklusa
• Vendégszöveg: Krusovszky Dénes kiállításmegnyitója
  
• Visszatekintő - kiállítás
  
• A böjt és a hedonizmus 
• Programajánló: Politzer Saga előadássorozat 
• ​​​Címlapképünk: Fénykép
• ​​Instagram hírek 

Átléptünk a szakadatlan ünnepek havából a keserű Hesván idejébe éppen akkor, amikor a kései nyár átadja hosszan őrzött helyét az ősznek (a hónap nevét, Márhesván, a hagyomány többek között keserű Hesvánként „fordítja”, az első szótagjában a „már”-tőt véli felfedezni, amelyhez például a máror, a Szédereste keserű füve is kapcsolódik). A Szukkotot, örömünk idejét és a Szimhát Tórát, a Tóra örömünnepét a Márhesván, a keserű, ünneptelen Hesván követi, hogy aztán majd Kiszlév havának mélyén, amikor a leghosszabbak többnyire az éjszakák, fellobbanjanak majd újra a fények, Hanukakor.

A boldog családok mind egyformák az Anna Karenina híres nyitómondata szerint, egyedül a boldogtalan családoknak van történetük. A történet – bár a kezdőmondat éppen nem rájuk vonatkozik – két kapcsolat történetéről számol be, Anna elvesztése mellett Levin és Kitty beteljesülő szerelméről, amelyet épp akkor szűnünk meg követni, amikor beteljesül. Még látványosabb ez a Háború és békében, amelynek boldog párja hangsúlyosan megszűnik elbeszélhető lenni, az elbűvölő Natasa Rosztova megcsúnyul, elformátlanodik a gyerekszülésben és boldog és elégedett Pierre Bezuhov oldalán és ez Tolsztoj szerint így van jól. A boldogság unalmas, ezért, mivel Tolsztojt a boldogság, az értelmes, helyes élet érdekelte igazán, hiába volt a világ talán legjobb prózaírója, megszűnt élete utolsó időszakában maga is írónak lenni.

Kertész Imre azonban úgy vélte egy évszázaddal mindezek után, hogy Tolsztoj téved. A boldogság nem természetes, nem magától értetődő, nem történettelen, ellenkezőleg: kivételes, páratlan, ritka és épp ezért is lenyűgöző. Szinte hihetetlen például, és elsősorban, hogy két olyan magányos lény, mint az ember, egymásra találhat, megérthetik egymást, tartósan, akár egy életen át szövetségesek lehetnek. A Tóra is úgy tudja, hogy a boldogság egyáltalán nem banális, hogy mindig van benne valami váratlan, kegyelemszerű és ugyanakkor nagyon meg kell dolgozni érte. 

Az üvegre festett falikép kettős kapuzat alakjában két világ találkozik. Minkét oldalán 19. században elterjedt lakásdísz-táblát láthatunk, de szokatlan e kettő kombinációja egy képben. A jobboldali kapunyílásban bibliai idézetekkel és különböző zsidó szimbólumokkal díszített mizrah tábla látható, melynek elsődleges funkciója, hogy megjelölje a keletet, Jeruzsálem irányát, mely felé fordulva kell az imákat elmondani. A tábla baloldali részében ugyanakkor egy háziáldás olvasható magyarul és németül. A háziáldások a barokk korban honosodtak meg, elsősorban keresztény közegben. A táblán e kettősség, s ugyanakkor a három nyelv: a magyar, a német és a héber – a 19. századi magyar zsidók társadalmi integrációjának, s nyelvi asszimilációjának is emléke. Ugyanakkor a tábla utal a zsidó otthonra is, mely az ott végzett imák, a kóser élelmezési szabályok és a vallási parancsolatok betartása révén sajátos szakralitást nyer.

A boldogság hullámvasútja – az Újévtől a vigasztaló Áv ig

A Hanuka, örömeink majdnem két hónap múlva esedékes újabb ideje olyan időszak, amelynek során tilos böjtölni, még a halottbúcsúztató beszédek is jórészt el kell maradjanak. Átnyúlik Tévét havába, az utolsó napok, a fény kiteljesedésének alkalmai már ide esnek. És egy héttel az ünnep vége után érkezik el Tevet 10. gyászünnepe, böjtnapja, amely Jeruzsálem elestét, az első Templom lerombolását, a babiloni fogságot gyászolja. A Templom felszabadítása után az ország elbukását.

Aztán lassan közelít a tavasz, a Fák Újévét követi Ádár, amelyről azt tanítja a Talmud, hogy aki belép e hónap kapuján, növekszik az örömben majd – újra felfelé kapaszkodunk és ez így marad Niszánra is, amikor még a bűneinkre emlékeztető, a Főima utáni könyörgést – Táchnunt – sem kell mondanunk, ez a zsidóság fundamentuma, az egyiptomi kivonulás ünnepének ideje, a Peszáh időszaka.

Utána a szabadság hétköznapjainak hosszú menetelése következik a törvény felé, a kimerítő Omer-számlálás, a kétharmadánál a Lág báOmer fellélegzést kínáló nagy fesztiváljával. A Sávuot után nem sokkal folytatódik a lassú lejtmenet, a következő fontos dátum Támmuz 17. lesz, újabb, három hetes gyászidőszak kezdete, amely a zsidó év mélypontjához, Áv hónapjának 9. napjához fut ki, amely elsősorban a Szentélyek pusztulásának emléknapja. Ezt követi a Vígasztalás Szombatja, amelyben Ézsaiás prófétát idézve kérjük a prófétai olvasmányban, hogy „vigasztaljátok népemet”, ezzel akár egybe is eshet az immár vigasztaló Áv, Menáhem Áv 15. Rábán Simon ben Gámliel szerint, nem voltak boldogabb napjai az év során Izráelnek, mint éppen Áv hó 15. és Jom Kipur. Ez a felfelé ívelő szakasz, Áv vigasztaló boldogsága az ünnepi elmélyedés idejére fut ki, Elul hónapjához és tovább az őszi ünnepekhez, amelyek az önvizsgálaton keresztül juttatják el, vissza, Izrael népét „örömünk idejéhez”, Szukkothoz és a Tóra örömünnepéhez, a haláltól, Mózes halálától újra a teremtés kezdetéhez az újrakezdődő Tóra lapjain. A két ciklus, éveink fogyó és a Tóra örökké újrakezdődő körei egymás mellett futnak és végső soron, minden ciklus végén egyre világosabban, belátjuk, hogy valóban folyvást keresztezi egymást útjainkon boldogság és fájdalom, hogy a Jom Kipurim mindent összevéve Jom kePurim, éppen olyan, mint a Purim. 

Krusovszky Dénes 2019-ben, a "Hochstädterék. Családi album - előhívott múlt" című kiállításunk megnyitójára írt szövegéből idézünk. 

Az a család, amelyiknek a fotóalbuma egy múzeumban van, elveszett. Ezt lehetne finomabban is mondani, de nem érdemes. Hochstädterékre nézve tehát nem sok jót sejtet az, hogy ma itt összegyűltünk. Persze lehetne rosszabb is ennél, de erre még visszatérünk. Előbb azt kellene valahogy tisztázni, hogy kik is Hochstädterék a mi szempontunkból, illetve mi kik volnánk az övékből. Ha épp nem is lehetetlennek, mindenesetre eléggé embert próbálónak tűnik ez a tisztázási munka. Tranker Kata kiállított tárgyai, installációi, kisplasztikái ugyanakkor nagyban segítenek nekünk.

Ez egy kicsi kiállítás, mindenki el fog olvasni mindent, ami a falakra van írva, de azért pár szót mégis illene mondanom arról, hogy kik is azok a Hochstädterék. Nem mintha tudnám, nem mintha bárki tudhatná. Az a kevés információ, ami olykor megmarad az ember után, nem hiszem, hogy elég lehet arra, hogy valójában felidézzük az általuk jelzett személyt. Az embernek ennél valahogyan többnek kell lennie. Mit mond el két évszám egy egész életről? Mit árul el egy kimerevített kép az arcról, amit gazdája évtizedeken át viselt? Mégis abba kell kapaszkodnunk, amink van: egy-egy fotóba, névbe, évszámba. (…) 

Hochstädterék története, ahogy minden elveszett család története, szomorú. De nem volt az az életük. Akkor sem, ha tragikus eseményeket is meg kellett élniük, nem is egyet. Ha végignézünk a képeken, látni fogjuk, hogy közülük számos vidám pillanatokban készült. Ami, ha másra nem, arra mindenképpen figyelmeztet bennünket, hogy sem a bánat, sem az öröm nem egynemű, és pláne nem örökké tartó. Mivel egy család privát fotóiról beszélünk ma itt, gondolom számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb idézni fogom Tolsztoj híres kezdőmondatát az Anna Kareninából. Hát tessék: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” De szerintem nincs igaza, a boldogság is épp annyira sokféle és kiismerhetetlen tud lenni, mint a bánat. És az elmúlás sem jelentősebb, mint amilyen az élet maga volt. Ezért vagyunk most itt, nézzünk csak körül!

A böjt és a hedonizmus – két út a Végtelenhez

A három mássalhangzóból álló gyökbetűk rendszerére épülő héber írás az esetek többségében nem jelöli a magánhangzókat és ez, amennyire sok praktikus kellemetlenséget okozhat, annyira tág játékteret nyit a szójátékoknak és mélyértelmű, kreatív félreértéseknek. Mi is volna a zsidó szöveghagyomány e nélkül a lehetőség nélkül a Talmudtól, a midrásoktól a zsidó viccig – ami egyébként nem is akkora távolság.

A zsidó hagyomány legmélyebb magánhangzócserés játékai közé tartozik az a felismerés, hogy az Engesztelés Napjának ünnepe, a Szombatok Szombatja, az év tetőpontja, a Jom Kippurim, ha egyetlen magánhangzóját kicseréljük, úgy hangzik majd, jom kePurim, olyan nap, mint a Purim. A leghedonistább zsidó ünnep, amikor annyit lehet inni, hogy összekeverjük a gonosz Hámánt a jóságos Mordehájjal, amikor micva-lakomát vagyunk kötelesek fogyasztani, kigúnyolhatunk minden hierarchiát és mindenkit, akit máskor tisztelni volnánk kötelesek, ilyenkor mindent szabad. Jom Kipurkor meg, elsőre úgy tűnik, nagyjából semmit. Miben hasonlít ez a két ünnep egymásra?

Abban, hogy mindketten azt keresik, hogyan tudunk kilépni önmagunkból és összekapcsolódni a végtelennel. Azáltal, hogy úgy élünk egy napon át, mint az angyalok, mint akiknek nincsenek testi igényeik, aszkézis révén, vagy a felszabadult, önelvesztő boldogság segítségével, amely a legkönnyebben teszi lehetővé, hogy másokhoz kapcsolódjunk.

A Talmud mértéktartóan teszi mindehhez hozzá, hogy az Isteni Jelenlét nem azokra száll le, akik melankolikusak, kedveszegettek, nem is azokra, akik túlzottan könnyedek, frivolak, felületes fecsegők, egyedül azokra, akiket Isten parancsolatainak végrehajtása egyensúlyoz ki, tesz boldoggá. Nem a középút annyira, mint inkább az élet megtalált céljának derűs magabiztossága. Az ilyesmi nem véd meg a fájdalomtól, a veszteségtől, az ilyesmitől semmi sem véd meg, ezek az emberi állapot velejárói és a judaizmus, elsősorban az ünnepeknek az éveket tagoló ritmusa révén, segít élesen és világosan megtapasztalni és megérteni mindezt, az életet mint fájdalom és öröm folytonos hullámvasútját. 

A Politzer Saga kiállításunkhoz kapcsolódó 12 részes előadássorozatunk következő előadása csütörtökön, október 21-én Hermann Róbert  előadásával folytatódik. Ez alkalommal Politzer Illés történetét és a reformkor és az 1848-as forradalom és szabadságharc zsidók életére gyakorolt ismerhetjük meg a filmből. Az előadássorozatra regisztrált hallgatóknak az előadások után emlékeztetőt küldünk, benne a filmmel, és a filmhez kapcsolódó érdekességekkel. Regisztrálni honlapunkon keresztül lehet. 

CÍmlapképünk egy dolgos hétköznapokban egy percre megálló csoportról készült fényképet ábrázol, valamikor száz évvel ezelőtt, valahol Magyarországon. Ennél többet nem tudunk róluk, a kalapos férfi talán maga a vegyeskereskedés tulajdonosa, Dávid Miklós, mellette fia vagy talán az öccse. A függönnyel takart ablak előtt két nő - lehetnek Dávid Miklós hozzátartozói is, de lehet, hogy csak bámészkodók. Közöttük öt gyerek - ma már ők is nagyon idősek lehetnek, ha egyáltalán élhetnek még. Az biztos, hogy nagy dolog lehetett a fényképezkedés: még a képből félig kilógó kisfiú is megállt egy pillanatra. A kép így, a szinte semmi információval is érdekes, szép lenyomata egy eltűnt korszak egy napfényes napjának.