A 100 napos türelmi időszakok a – főleg politikai – váltások esetén arra kellenek, hogy áttekintsük az új helyzetet és megszokjuk egymást. Ezt a helyzetet át kell tekintenünk, annyira kell csak megszoknunk, hogy bármikor megválhassunk tőle és ha már itt van, meg kell néznünk, mit tanít nekünk. Mert ez is jó lesz valamire, ez is „jóra válik majd”.

A 100 napos programok, száz napos türelmi időszakok iránti kérelem méltányosnak tűnik, szokás ennyi időt adnunk megválasztott vezetőinknek. Minden új helyzetbe bele kell tanulni praktikusan (mi hol van az új irodában, mi az ügyintézés rendje, melyik sarkon lehet iható kávét kapni, mennyi idő alatt ér be az ember az óvodából/iskolából reggel), hogy mennek a dolgok és – mivel az ember konzervatív alkatú lény és rosszul tűri, ha folyton igényli is a változást – lelkileg is bele kell szokni a jó változásokba is. Kit ne kísértenének éjjel felébredve a régi lakás villanykapcsolóinak megszokott helyei. Az idegek emlékeznek. Semmi sem lesz olyan otthonos többé, mint a gyerekkor, ezt minden emigráns tanúsíthatja.

A múzeum és a levéltár száz napja tart zárva. Ez a megszokás, tudomásulvétel első fázisának időhatára, ekkora értjük meg  valamelyest, hogy mi történik körülöttünk.

Meg kell értenünk, tudomásul kell vennünk, de megszokni nem volna jó. A múzeumnak és a világnak általában az a jó, ha ki van nyitva. De a bezárkózás erős kísértés. A világ ismeretlen és ijesztő, most különösen az, az otthoni terünk viszont jól belakható. Nehéz visszatérni egészen az életbe. Neten, fotelból múzemba menni is kényelmes és mi igyekszünk még kényelmesebbé tenni, de ne szokták meg azért nagyon. Az igazi és a virtuális tapasztalás között, ne higgyék el az ellenkezőjét, van különbség. Az igazi valójában nem pótolható.

A teljes visszaállás lassú lesz és bizonyára van sok minden, amit nem volna jó elfelejteni. Az élet ritmusának lelassulását például, a szemlélődést, amelyre a szerencséseket rászoktathatta az elmúlt időszak, jó volna megtartanunk. A közösségeket sok tekintetben nyilván gyengítette, más vonatkozásban viszont erősítette ez a száz nap, azt, ami működött, meg kell tartanunk. Bárhol vagyunk éppen, ott vagyunk egymásnak, nekünk is sokkal könnyebb volt és lesz Önökkel, köszönjük.

Nincs még vége, de van ok felidézni a híres talmudi bölcset, aki arról kapta a nevét, hogy mindig azt mondta, ebből is – mikor miből – kijön majd valami jó, ez is jóra válik egyszer. Gám zu letová , גם זו לטובה

Bízzunk benne, hogy így lesz, mi tudunk várni. Jövőre – Isten segítségével sokkal-sokkal előbb – a múzeumban.

Mit keres a vita elöl menekülő attitűdöt jelképező, ráadásul tisztátalan, nem fogyasztható madár tojása a Zsidó Múzeumban?

A szefárd zsidók körében a strucctojás szimbolikus tartalmakat hordoz. Ennek oka, hogy a néphit szerint a strucc nagy szemébe nézni segíti az imára koncentrálást, és a tojás maga is hasonlít a szemére. Szokás volt ezért kifújt strucctojásokkal díszíteni a zsinagógákat is és a szukkoti sátor díszítésében is megjelent. Felirata a 145. zsoltár 18. verse: „Közel az Örökkévaló mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.” A strucctojás egy budapesti, szefárd eredetű család, Kohn Arnold és neje ajándékaként került a gyűjteménybe.  

Nehéz a koronavírus kapcsán állandóan a rosszról beszélni. 

A munkát illetően nyilván marad még a home office, mire újra elkezdenek jönni majd a turisták, szerintem még egy év, addig, persze, biztosan kinyitunk, de a régi helyzet, ha egyáltalán, nagyon lassan áll majd vissza. De hátha nem lesz igazam. Addig a belföldi, zsidó és -szerintem, főleg, a nem zsidó közönségre kell figyelnünk, ami most történt, lehetőséggé válhat, hogy nekik megmutassuk a múzeumot végre. Az én tapasztalataim szerint a betérő külföldi és belföldi látogatók egyformán kevéssé vannak tisztában azzal, micsoda a zsidóság tulajdonképpen. A levéltári anyagok alaposabb feldolgozására is felhasználhatjuk ezt a más szempontból jórészt holtnak ígérkező időt. 

Mi az, amit a legjellemzőbben nem tudnak a magyar vagy külföldi látogatók? 

Nagyjából minden, bármi, még izraeli illetőségű turisták is bármin meg tudtak lepődni, jellemzően Oroszországból kivándorolt izraeliek. Megdöbbentő, hogy mennyire általános, mindenre és mindenkire kiterjedő a tájékozatlanság. Az ismeretterjesztés ezzel kapcsolatban borzasztó fontos volna, különösen annak a meghatározása, hogy a magyar zsidóság miben különleges ezen az összképen belül. 

És mi ma a zsidóság és ezen belül a magyar zsidóság micsoda? Mi szerepelne erről a gyorstalpalódban? 

A rituális tárgyakkal kéne kezdeni, a tárgyak szerepével a zsidó életformában, a gyertyatartó, a fűszertartó a hávdálához, a szertartáshoz, amely a szombatból átvezet újra a hétköznapokba. A nyomasztó történelmi emlékek, az antiszemitizmus rémes története helyett, amely érthető szégyent ébreszt a nem zsidó látogatókban, mintha ők tehetnének róla, hasznosabb ezeket bemutatni, persze, van, akit nagyon érdekel a történelem, mondjuk, a neológia története Magyarországon, de azért ez a ritkább,mindenesetre fontos, kivel állunk szemben éppen. Sokakat a konkrét, kortárs zsidók érdekelnek, adott esetben én, hogy hogyan élek magyarként és zsidóként Magyarországon. 

Jó, akkor, mondjuk, minket is ez érdekel. Neked, a korosztályodnak mennyire fontosak a gyertyatartók, a hávdálái gyertyatartók stb, mennyire erről szól a zsidóság számotokra, számodra?

Az én személyes életemben ez kicsit hullámzó, mennyit találkozom ilyen rituális tárgyakkal, mostanában talán kicsit kevesebbet, de tanulok imádkozni és énekelni. Az én életszemléletem kevésbé tradíció-alapú, azt keresem, mit adhat nekünk a judaizmus, ami minőségibbé teszi az életünket. Ha egy tradíció túlélte magát, ha csak a múlt hordaléka, érdemes elengedni, miután tanulmányoztuk, történeti emlékként őrizni meg. Az életformámban is ezt igyekszem követni, sábátkor kérdés, hogy lehet-e biciklizni jogtechnikai szempontból, de 2020-ban, Budapesten, nekem ez a kérdés nem tűnik relevánsnak, szerintem ezt a kicsit köldöknéző kérdést el lehet engedni. 

Szerinted a zsidó múzeum lehet ilyen kérdések megbeszélésének, végiggondolásának a fóruma az elmúlt életformák archívumaként? 

Igen, lehetne, de nem az állandó kiállítás bemutatásának részeként, hanem a zsidó kulturális tér részeként inkább, programokkal, beszélgetésekkel. A magyar zsidó világ kicsi aránylag, ezért különösen érdemes kapcsolatban lenni más zsidó közösségekkel, személyekkel, engem legalábbis minden ilyen ismeretség inspirál. 

És elég sokféle is mozogtál a világban, ha jól tudjuk, egy időben cukrásznak készültél? Mi vitt el arrafelé és végül hogyan találtál el hozzánk? 

Igen, amikor leérettségiztem, először fél évet inaskodtam szerelőként, az is voltam, aztán kimentem Izraelbe. Anyukám két unokatestvére, akik ott éltek, mindketten cukrászok voltak, egyikőjük mesélt erről és nagyon megtetszett, de romantikus ködképként élt csak bennem, milyen jó lehet sütögetni hát a cukrászat nem sütögetés, nagyon nem, sokkal nehezebb, mint ahogy képzeltem. Aztán próbáltam üzletelni, nem ment, de ki akartam kerülni, hogy évekig tanuljak még, szakmát akartam és ténylegesen csinálni valamit. Volt bennem, őszintén szólva, valami belső ellenállás az értelmiségi élettel, munkával szemben, dac és bizonyításvágy, hogy tudok valamit konkrétan csinálni, létrehozni, így kerültem a Gundel iskolába és történetesen a Gundel Étteremben voltam gyakorlaton. Aztán dolgoztam csokiboltban is, ahol egyre inkább a honlap szerkesztésével foglalkoztam, cukrászsegéd voltam egy óvoda cukrászdájában, a gyakorlati idő végén letettem a szakvizsgát. Van papírom, de ez a szakmában nem sokat számít. Az a lényeg, mit tudsz valójában. A múzeum előtt még volt egy kitérőm egy cukrászdában a Kelenföldi Pályaudvar közelében, az is fél éven át tartott. De aztán megtértem, vonz a gasztronómia, de a cukrászat mint hivatás talán mégsem nekem való. Nem ebben vagyok a legtehetségesebb. A munkamorálnak csak jót tesz egy ilyen kemény, szigorú követelményeket támasztó munkakör. Jó iskola volt, megfizettem vele a tanulópénzt. Túl sokat nem foglalkoztam specifikusan zsidó gasztronómiával, de annak örültem, hogy a bagelt a zsidók közvetítették Amerikának, ahogy a „Deli”-ket is ők nyitották ott, ez is zsidó export. Érdekes, nem?  

Persze, hogy érdekes, mert végül mégis értelmiségivé lettél, mindezek ellenére.  

Visszafordultam a zsidóság felé, nagyon akartam nem értelmiségi lenni, volt ebben valami görcsös, de tévedés volt, erővel nem követni a vonzalmait az embernek butaság. Édesapám, Fekete László kántor is inspirált, ezért mentem végül a Zsidó Egyetemre, próbáltam végiggondolni, mi fűz engem ehhez, a zsidósághoz pontosan. Ezen gondolkozom jó ideje. 

Melyik tárgy áll hozzád a legközelebb, melyik vezethet valamiféle válasz felé a gyűjteményünkből? 

Több ilyen tárgy is van, a zsidó középkor nagyon vonz, annak ellenére vagy épp azért, mert időben távol van és keveset tudunk róla. A középkorból való laptöredék például, egy mikrográfia, amelyen Ádám és Éva található, a múlt, a távoli múlt megelevenedéseként hat, egy lapnyi betekintés a zsidó középkorba. A strucctojás, amelyet némely szefárd közösségekben a szukkoti sátorban felhasználnak, szintén a kedvencem, a végtelenül gazdag zsidó világ néprajza. És az úgynevezett Horthy-Megilla,Horthy-tekercs, az Eszter Könyve mintájára, érdekel, mi áll benne, el is kezdtem magamnak lefordítani. Sok kedvenc tárgyam van.

Merre mész a nyáron? Múzeumba, ha találsz olyat, amelyik nyitva tart, vagy inkább hegyoldalba, tópartra?

Az Amszterdami Zsidó Múzeumban voltam legutóbb, nagyon szerettem, de idén, azt hiszem, itthon maradok, óvatosságból is, természetbe vágyom leginkább itthon, ha mennék, akkor Szerbiába mennék most, egyre jobban érdekel mostanában. Szóval a közelben, a természetben, de ha lesz rá mód, a múzeumok is beleférhetnek azért. 

Bodrogi „Fűszeres” Eszter gasztrobloggerel beszélgettünk arról, hogy, ha élne, merre tartana az askenázi zsidó konyha, hogyan asszimilálódott az amerikai zsidó gasztrokultúra, mi legyen ükanyáink receptjeivel ma, lemondjunk-e a húsról, a vegán-e az új kóser és hogy hogyan éled újra a koronavírus első hulláma után egy erdőbényei ház zsidó konyhája.

MILEV: A Múzeum tavalyi évkönyvében megjelent egy pesti jiddis nyelvű receptkönyv fordítása, és miközben dolgoztam vele, azon gondolkoztam, hogy mennyire használhatóak ezek a receptek ma? Használhatóak a régi, száz éves zsidó receptek?

Bodrogi Eszter: Az a baj, hogy ezek a receptek gasztronómiai értelemben nem nagyon különlegesek, sajnos, nem elég eredetiek és ehhez jön hozzá még az is, hogy ma nagyon más a gasztrokultúra, amit kipróbáltam, nem volt különleges, vagy páratlanul finom, pedig nagyon szerettem volna. Nem nagyon hiszek abban, hogy olyan új receptek bukkannak elő a régi zsidó konyha repertoárjából, amitől mind dobunk egy hátast. Egy húsfelfújtat, ami nagyon jónak tűnt, megpróbáltam megcsinálni, de igazából nincsen benne semmilyen extra fűszer. (#a húsfelfújtat receptjét, és az Eszter által elkészített változatot lásd a fenti blogban - a szerk.) Eredetileg valószínűleg apróra vágott húsból készítették, most már inkább daráljuk a húst, továbbá ők a kóserség szabályai szerint a marha első feléből sütötték, ezek pedig pont nem nagyon alkalmasak arra, hogy „darált” húsként készítsük el őket, inkább hosszan kell őket főzni, párolni, akkor lesznek puhák és nagyon finomak. Úgyhogy én inkább ezen is változtatva hátsócombból próbáltam meg elkészíteni, hagymával, szárnyaszsírral és, ez tényleg különleges, szerecsenvirággal. Ezt a fűszert ma ritkán használjuk és tényleg hozzáad valamit az ízéhez, amit nem átlagos fogás, de nem volt ezzel együtt sem átütő. Egy hozzávaló nevét nem lehetett lefordítani, én a kóstolgatás alapján arra jutottam, hogy fokhagyma legyen, de ez sem segített sokat. Aztán jött a gyömbér, elég sok gyömbért tettem bele, mert azt már régóta használjuk, de semmi. Még érdekes volt, hogy a zsömlét, amelyet használnak, mandulatejbe áztatták, ezzel váltották ki a tejtermékeket. Ez a fasírtszerű hús viszont, fokhagymával, gyömbérrel együtt is, kicsit ízetlen maradt, nem volt igazán finom. De legalább érdekes volt.

MILEV: De akkor mi vonz tulajdonképpen Téged a régi zsidó konyha világához?

BE: Azért mégis van körülbelül 20-30 recept, amelyekből ma is főzünk, nem véletlen, hogy ezek maradtak meg, mert ezek tényleg finomak. És a kevésbé fantasztikus receptekben is vannak jó ötletek, ha mai fűszerekkel kombináljuk őket, csak tudni kell, hogy ezek már nem ükanyáink ételei. Több mindenhez férünk hozzá a hozzávalók közül, több edényünk, jobban felszerelt konyhánk, több lehetőségünk van, legfeljebb ötletet adnak ezek a receptek néha. Sokkal édesszájúbbak lettünk, sokkal több cukrot használunk, ez is teljesen megváltoztatta az ízlésünket, ezt is figyelembe kell vennünk akkor, ha eredeti, száz évvel ezelőtti receptekből szeretnénk főzni.

MILEV: És a kóserség előírásai mennyire gátolják, ha egyáltalán, a gasztronómiai kreativitást? És mennyiben gátolják Magyarországon, ahol nem könnyen és nem olcsón lehet jó minőségű kóser húshoz jutni?

BE: Igen, a hús a kérdés, hogy mennyire vagyunk hajlandóak korlátozni a húsfogyasztásunkat. Ha valaki, miközben átáll egy kóser háztartás vezetésére, ragaszkodik ahhoz, hogy a Pesten elérhető húskínálatból is hetente többször húst egyen, annak az átállás elég nagy gasztronómiai visszalépés lehet. Ha a hús egy részét hajlandó zöldséggel kiváltani, mondjuk, csak sábeszkor enni húst, akkor még előrelépés is lehet az átállás, hatalmas a magyarországi zöldség-kínálat, akárki akármit mond, hála például a Lidlnek meg az Aldinak, amelyek óriási zöldségpultokkal látják el az embereket télen is, bár az is igaz, hogy a zöldségárak is elszálltak. Nem csak Amerikában, már Bécsben is nagyon más a helyzet, ha az ember kóser árut akar vásárolni. Ha egy nagy választékú helyen bemegyünk a boltba, ott ki tudjuk találni a választékból, hogy mit főzzünk, ez elég inspiratív lehet, de Pesten sokszor nem jut az eszünkbe semmi.

MILEV: Vannak, akik azt mondják, az igazi kóser étkezés az, ha teljesen lemondunk a húsról és minden állati termékről, a vegán az új kóser. Erről mit gondolsz?

BE: Persze, ha valami vegán, akkor mondhatod rá, hogy kóser, nagyjából az, de zsidónak nevezni a vegán recepteket szerintem enyhe túlzás. Azt, hogy kevesebb húst együnk, elvben támogatom, csak nehéz megvalósítanunk a családommal, mi is igyekszünk odafigyelni, hogy hogyan tartották előzőleg az állatokat, ez a kóserség filozófiájába nagyon is belefér. A kecske, a birka ilyen, szemben a tejelő szarvasmarha és a csirke nagyipari tartásával, ami szörnyű. A mi számunkra kóser konyhánk nem tejes és húsos, hanem tréfli és húsos kóser, két sütő, két mosogató, viszont a paprikás csirkéről nem mondtunk le, a tejföl vonzása erős, de ünnepekkor kóser húst eszünk, kóser edényekből. A vegán receptek, a zöldfűszerek nagyon sokat segítenek. Elkezdtünk töltött zöldségeket enni itthon, vettem egy zöldségfúrógépet, komolyan, így sokkal könnyebb. Izraelben láttam a piacon, Peszach előtt árulták.

MILEV: Tokajhegyalja környékén éltek felmenőid. Maradtak fenn erről a tájról zsidó receptek?

BE: Érdekes, nem. Majdnem minden magyar tájegységnek volt jellemző konyhája, épp ennek nem volt, főleg tótos ételeket ettek, egyetlen dolog van, amit én zsidó receptként hirdetek, pedig mindenki így csinálta, azt hiszem, arrafelé, a túrós tészta, nem szalonnapörccel csinálják, hanem vajban elkezdenek pirítani tejfölt és a tejföl pár óra múlva eltűnik és csak pici, karamellizálódott darabok maradnak, ahhoz teszik hozzá a túrót, ez a túrós tészta Tokajhegyalján, nagyon tetszik, hogy nem disznózsírral készült, annyira, hogy úgy döntöttem, ez zsidó recept. A másik ágon Szatmárnémetiből származik a család, ott több minden van, de úgy veszem észre, hogy inkább az erdélyi konyhához lehet kapcsolni azokat is, azokat a recepteket zsidósították. Érdekes lenne tudni, hogyan juthattak be ezek az ételek egy zárt zsidó közösségbe, milyenek voltak a kulturális kapcsolatok, talán a zsidó családoknál szolgáló erdélyi cselédlányok taníthatták meg őket ezekre.

MILEV: Szerinted lehetne jó múzeumi foglalkozást csinálni ezekből a receptekből? Az ilyen konyhai kölcsönhatásokról, arról, hogy mi derül ki az alapanyagokból például egy-egy közösség életmódjáról?

BE: Csináltam is az úgynevezett zsidónegyedben kóser sétákat, főleg nem zsidó emberek jöttek, ez nagyon érdekli az embereket, nagyon jó történetek vannak például a szalámi és kolbászgyárakról, a zsidó konyha, mint helyiség berendezéséről, a tejes-húsos elválasztásról is szeretnek hallani. És arról, mennyire erősek a zsidó ünnepek gasztronómiai hagyományai, karakteresebbek a keresztény ünnepeknél. Érdekes és teljesen eltűnt a pénteki halevés tradíciója, a halreceptek kivételek pedig, abból nagyon jókat lehet találni és a hal hozzáférhető is.

MILEV: Nem túl nehéz az askenázi zsidó konyha a mai étkezési divatok felől visszanézve? Nem túl zsíros, laktató, egészségtelen?

BE: Valamilyen szinten, persze, így van, de talán csak azért gondoljuk ezt, mert az askenázi konyha megszűnt tovább fejlődni 1945-ben, de akkoriban még mindegyik másik konyha is ilyen volt, liszttel rántották a főzelékeket és így tovább. Ha nem lett volna holokauszt, akkor az askenázi zsidó konyha is fejlődött volna tovább, velünk együtt. Az amerikai zsidó konyha nagyon érdekes, nyilván az afrikai is, mondjuk, de az egzotikum nekem is, mint bármelyik másik nyugati zsidónak vagy nem zsidónak. Viszont az amerikai askenáz zsidó konyha, az, ahol tényleg továbbéltek ennek a közösségnek a tradíciói, 35-40 évvel ezelőttig nagyon érdekesen fejlődött, aztán ez a folyamat megállt, visszafordult, ma már szinte mindenki szinte ugyanazt főzi Amerikában, a zsidó konyha is egyszerűen amerikaivá vált, „asszimilálódott”. Az amerikaiak azt mesélik, hogy régen minden széderestén tanulni lehetett egy-egy új receptet, de manapság már mindenki amerikai egyenrecepteket főz. 

MILEV: Hogyan, mivel lehetne a leginkább embereket, zsidókat, nem zsidókat elkötelezni a zsidó konyhának?

BE: Izraeli típusú előételekkel szerintem, 20 féle különböző kencével, amelyben ott lenne, persze, a májkrém meg a zsidótojás és ott lennének ezek a pici tapasok is, ezeket imádják az emberek. Azt veszem észre, hogy a zsidó gasztronómia szinte mindenkit érdekel, vonz, nem találkoztam még kivétellel.

MILEV: Merre mentek a nyáron, a nagy bezártság után? Nyakatokba veszitek a világot vagy csendesebb nyárra készültök?

BE: Azt reméltem, hogy a bezártság romantikus dolog lesz, de nagyon hiányoztak az emberek, még zsinagógába is vágytam. Felújítjuk, arra jutottunk, az erdőbényei házunkat, ahol már nem jártunk 6 éve, ott is kóser konyhát akarok kialakítani, jön a vizes meg ilyesmi, így telik majd a nyár, nagy tervek jegyében, ott, Erdőbényén.

Bodrogi Eszter blogja elérhető innen.