Hírlevelünk tartalmából

• Az olimpia és a zsidók 
• A hét műtárgya: Serleg
• Levéltárunkból: Mező Ferenc hagyatéka
• Sírni csak a győztesnek szabad
• Önismereti olimpiák: a zsidó naptár formaidőzítése
  
• Jesájáhu és Nehámá: a megbocsátás hullámzásai​ 
• ​Címlapképünk
• ​Instagram hírek 

Azt, hogy valami nem jön össze nekünk, vérmérséklet kérdése, de valahogy túl lehet élni. Majd legközelebb. Vagy: mit számít majd ez, hogy sikerült vagy nem, fél év, három év, tíz év múlva. Adódik a következtetés: ezek a versenyzős-teljesítményes dolgok nem olyan nagyon fontosak, nem kell agyonizgulni őket. Az önvigasztalásnak vannak működő stratégiái. Másokat nehéz, majdhogynem lehetetlen vigasztalni. Pedig ez az időszak, Áv hónap második fele a vigasztalásé, és épp most látjuk a győzelmek és bukások kegyetlen, nyers, sűrített drámáját, a különben tényleg lenyűgöző olimpiát. Ahol a kudarcot századmásodpercek választják el a beteljesüléstől, ahol nincs újabb esély, ha nem éppen akkor vagy jó, amikor kéne, ahol a szorgalom végül nem sokat számít, csak az eredmény, ahol a kor, a test öregedése diszkvalifikál. Ha most nem sikerül, négy év múlva gyakran már késő. Ahol, ahogy a holokauszt-túlélő, állandó életveszélyben lévő gyerekként, egyedül is edző Székely Éva írta híres önéletrajzának címeként, sírni csak a győztesnek szabad. Addig, amíg győztes, mert még egy háromszoros olimpiai bajnok magyar úszó lassulása is magyarázatra szorulónak tűnik, az élőben közvetített „megszégyenülés” spektákulumaiban. A vígasztaló Áv és az olimpia voltaképpeni eszménye most időben egybeesnek, így még látványosabbá válik a köztük lévő mérhetetlen kulturális távolság.

Áv hó második fele a bekövetkezett katasztrófa utáni remény időszaka, mert, valóban, az idő a legnagyobb vigasztaló. 

Gyűjteményünkben sporttal kapcsolatos tárgyak alig vannak, az a néhány viszont a sztárként ünnepelt sportolók helyett a sportélet más aspektusaira hívják fel a figyelmet. Az első pillantásra kidduspohárnak tűnő ezüst serleg a rajta olvasható felirat szerint emléktárgy, melyet Herendi Artúrnak ajándékozott az Ujság a 11. olimpiász emlékére. A 11-ik olimpiai az 1936-ban Berlinben megrendezett játékok volt, ahol Herendi Artúr nem sportolóként, hanem újságíróként vett részt. Tudósíthatta a lapokat mások mellett Elek Ilona és Kabos Endre vívásban nyert egyéni aranyérméről, a kardvívó csapat és a vízilabdázók aranyairól is. Herendi Artúr ekkor már 63 éves volt, gazdag életpálya állt mögötte. Civilben a Magyar Jelzálog Hitelbank igazgatóhelyettese volt, ami mellett hobbiból újságíróskodott: ő lett a magyar sportújságírás megteremtője. Emellett a Fővárosi Kerékpár Egylet megalapítója és elnöke, 1918 és 1921 között a Magyar Labdarúgó Szövetség egyik alelnöke is volt. Számos elismerésben részesült – ezek egyike a gyűjteményünkben látható serleg, melyet lánya, Herendi Erzsébet ajándékozott a Múzeumnak 1975-ben. 

Ugyancsak nem a sportpályán, hanem a sportszervezés terén alkotott kimagasló életművet Mező Ferenc. Sporttörténészként az 1928-as amszterdami olimpián olimpiai bajnokságot nyert Az olimpiai játékok története című munkájával, ami könyv alakban magyarul (1929), majd németül (1930) is megjelent. 1936-ban, a berlini Olimpia idején a Német Olimpia Érdemjel II. osztályával tüntették ki. Ő volt az egyetlen zsidó ember, aki ezt a magas német birodalmi kitüntetést elnyerte. 1947-ben az ő javaslatára hozták létre az önálló Magyar Olimpiai Bizottságot, melynek alelnöke lett. Hagyatékát lánya, Patzauerné Mező Zsuzsa ajándékozta a levéltárnak 1999-ben. A hagyatékban a Mező Ferenc beszédeinek, előadásainak szövegei, az előadásaira szóló meghívók, és a korszak sportéletének kiemelkedő alakjaival folytatott levelezése mellett a zsidótörvényekkel kapcsolatos tiltakozások, petíciók és egyéb levelek is megtalálhatóak. A hagyaték levéltárunkban kutatható! A Mező Ferenc hagyaték listája elérhető az alábbi gombra kattintva:  

Sírni csak a győztesnek szabad

Nehéz másokat vígasztalni, egyrészt a tehetetlenség szégyene miatt, hogy magunkon valamennyire igen, másokon, azokon, akik esetleg a legközelebb állnak hozzánk, nem tudunk segíteni. Székely Éva könyvének legemlékezetesebb jelenetei közé tartozik a lánya, Gyarmati Andrea „kudarca”, hogy ő nem lett olimpiai bajnok, „csak” ezüstérmes. Ez, ha komoly esélyesként érkezel, egy agyondolgozott gyerekkorral a hátad mögött és tényleg jobb vagy mindenkinél mindig, csak éppen akkor nem, amikor kell, valóban kudarcnak tűnhet. És Székely Éva azt, amiről úgy tudta, talán a legfontosabb „eredménye”, a saját aranyérmét, nem adhatta egyszerűen át a lányának, pedig már egyáltalán nem érdekelte. A lánya érdekelte volna. És ez a belátás segíthet is, azzal, hogy átrendezi a prioritásokat, hogy megtalálja minden vígasz végső, elvehetetlen reményeként az összetartozást, ahogy a Hosszú Katinkát átölelő, fiatal úszófenomént, Milák Kristófot mutató képeken is látszik.

És nehéz másokat vígasztalni azért is, mert ahhoz, hogy a vigasztalást elfogadjuk, be kell vallani, tudomásul kell venni a kudarcot: aki azt kéri, őt aztán ne vigasztalja senki, érthető módon nem akar szembesülni a bukás „szégyenével”. És a milliárdos nézőközönségnek közvetített drámai bukások, az a vélelem, hogy sírni csak a győztesnek szabad, hogy nem szabad nyilvánosan gyengének mutatkozni, Székely Éva ismerős élettapasztalata mintha azt mutatná, amit a nagy hatású Tóra-magyarázó, Jonathan Sacks egykori brit főrabbi visszatérően „a szégyen kultúrájának” nevezett.

Ezzel áll szemben szerinte „a bűntudat kultúrája”, amelyben a bukás csak az emberi élet voltaképpeni célja, az önmegismerés, a belső változás ugródeszkája pusztán, az önmagunkon végzett, folyamatos munka előfeltétele. A saját régi aranyérmeinket valóban nem akaszthatjuk a gyerekeink nyakába. A vigasztalás, ha jól csináljuk, nem arra irányul, ami elmúlt, hanem arra, ami eljövendő. 

Önismereti olimpiák: a zsidó naptár formaidőzítése

Van, ami közös a zsidó naptárban és az olimpiában: a formaidőzítés. Mert Áv utolsó két hete egy nagy felkészülési időszak bevezetője, amely több fázisban vezet majd el a tulajdonképpeni megmérettetésig, az őszi ünnepek királynőjéhez, a Szombatok Szombatjához, az Engesztelés Napjához.

A vigasztaló Áv, láttuk, utat nyit a jövőnek, hogy feldolgozhatóvá tegye a múltat, ugyanis ez lesz a dolgunk az Elul elsejétől fogva, éppen 40 napon át, a következő hónap, Tisri tizedikéig, az Engesztelés Napjáig. Edzeni kell a lelket, de éppen fordítva, mint az élsportolóknál. Nekik jobbára folyamatosan gyorsulniuk kell, nekünk pedig folyamatosan lassulnunk. A lélek lelassítása éppen úgy feladat, mint a test felgyorsítása, hogy ne legyen már gond a nagy leállás számunkra, amikor már mintha nem is volnánk testi lények: nem eszünk, nem iszunk, nem élünk szerelmi életet, nem is mosdunk ilyenkor. Minden, ami történik, belül zajlik. Olyanok vagyunk, mint az angyalok, mert közel vagyunk az éghez. Ehhez kell a vigasztalás, a lelki erőnlét fokozása, az állóképesség megacélozása, hogy jól viseljük a szembenézést önmagunkkal, minden reggel elkezdjük ugyanezt a programot a sófárok szavára.

Székely Éva keserű tapasztalata szerint sírni csak a győztesnek szabad, csak neki engedik meg. A vigasztaló Ávban kezdődő időszak esetében éppen ellenkezőleg. Az győz, aki megengedi magának, hogy sírjon. 

Jesájáhu és Nehámá: a megbocsátás hullámzásai

A vigasztalás (héberül: nehámá) időszakában, egészen a zsidó Újévig, Jesája (Ézsaiás) próféta könyvének részleteit olvassuk a zsinagógákban szombatonként. Jesája a Biblia kutatói szerint legalább két személy munkáinak adott közös nevet, két különböző történeti időszakból. Mindenesetre több Jesája van, az egyik az, akit Radnóti Miklós „a rettentő szavak tudója”-ként emleget, a másik pedig az, akit ilyenkor idézünk fel, a vigasztaló.

A múlt század egyik legtekintélyesebb zsidó vallásfilozófusa, Jesájáhu Leibowitz igen szigorú ember volt és szentimentális csacsiságnak tartotta azt az álláspontot, hogy a zsidó vallásgyakorlatnak bármi köze lenne a vigasztaláshoz, bármiféle lelki-érzelmi szükséglet kielégítéséhez. A Tóra előírásait betartva élni Isten szolgálata, mi szolgáljuk őt és nem – távol legyen a gondolat is tőlünk – Ő minket.

Leibowitz megvesztegethetetlenül ragaszkodott egy szigorú, aszketikus, semmilyen érzelmi vagy egyéb jutalom mint motiváció „korrupt” gondolatát el nem tűrő, humanista széplélekséggel össze nem keverhető judaizmus tiszta gondolatához, és sokakat alaposan felbosszantott mindezzel. Nem habozott szóvá tenni a progresszív zsidók társadalmi aktivizmust vallási jámborságként eladni szándékozó, vagy, másfelől, a vallásos cionistáknak az Örökkévaló helyett Izrael földjét megszentelő „bálványimádásait”, méltó volt a népét ostorozó prófétáról kapott nevéhez.

Testvére, Nehama Leibowitz a Tóra értelmezési lehetőségeinek, jelentései végtelen gazdagságának nagy tanítója volt, akit vallást tanító nőként az ortodoxok is nagyon nagy becsben tartanak máig is. Akik ismerték, türelmét, alázatát, mindenkire kiterjedő figyelmét legnagyobb pedagógusi erényei között tartják számon. Az ő neve, Nehámá, vigaszt jelent.

Fontos, hogy ahol van, aki fedd, legyen olyan is, aki vigasztal, úgy, ahogy ezt az ő kettősükről szólva sokszor, sokan megénekelték.

Máláhi (Málákiás) próféta szerint az idők végén majd eljön Elijáhu (Illés) próféta a Messiás előhírnökeként, hogy az atyák szívét a fiakhoz, a fiak szívét az atyákhoz fordítja. Minden fájdalomra lesz vigasz.

Címlapképünkön egy Dávid csillagos mezben a célszalaghoz érő ismeretlen zsidó sportolót láthatunk. Sajnos semmilyen adatunk nincs róla, nem tudjuk, hogy hol, mikor, milyen eseményen készült, és azt sem, hogy kit ábrázol, ki nyerte meg azt a futóversenyt.

Ilyenkor nagyon jól jön a közbölcsességbe vetett remény: hátha olvasóink közül valaki tudni fogja, és tudását megosztja velünk is. Nagyon várjuk az ötleteket, apró információ-morzsákat: facebook oldalunkon indulhat a közös ötletelés! Előre is nagyon köszönjük.