Azt, hogy milyen Bécs, mind tudjuk. A Nyugat gemütlich kiskapuja, kávéházzal, Schönbrunnal, óriáskerékkel, vínersniclivel és apfelstrudellel, mely utóbbi almáspitére magyarosított. Szóval a K und K kedélyesség fellegvára; Kálmán Imre, Johann Strauss, az operett városa. Az elérhető Nyugat, amelyhez mi is tartoztunk egykor.  

Bécs nem ilyen, legalábbis messze nem csak ilyen. Sokat látott, gazdag, sokat szenvedett város, amit ha nem ismerünk, önmagunkat nem ismerjük sem magyarként sem zsidóként.

Bécs, a hozzánk legközelebb eső nyugati város iszlám fundamentalista terrorakció színhelyévé vált a napokban. Ez már velünk történt, legalábbis szimbolikusan, és nem másokkal. Nem öntudatos kiállás, csak a tények szomorú rögzítése, ha azt mondjuk, je suis, illetve nous sommes Bécs. Bécs már tényleg mi vagyunk.  

Még akkor is, ha nem sokat tudunk róla. A magyar költői, nemzeti, modernizáló képzelet túlvilága, érthetően, nem a császárváros volt, hanem leginkább Párizs, a reformkortól valamelyest Anglia, a késő szocializmusban Amerika, még a ’90-es években is. Bécs túl közel volt ahhoz, hogy ígéret legyen, legfeljebb, 30 éve, a fogyasztói kapitalizmus, a Gorenje-hűtőgép ígérete a későszocialista áruhiány időszakában.  

De a Monarchia Bécse csak ködös nosztalgiák tárgya volt, nem ismereteké, hát még az Első, majd a Második Köztársaság Bécse.  

Kevesen, keveset tudunk azokról a zsidó írókról, Joseph Rothról és a nála jóval népszerűbb Stefan Zweigről is, akiknek legnagyobb életfordulata az agg Monarchia végelgyengülése, látványos összeomlása volt „A tegnap világának” megszűnése: ezek a zsidók, utolsókként, Bécshez kötődő kozmopoliták voltak a nacionalizmus korában, korszerűtlenek, mint a haldokló Birodalom, amelyet könnyes iróniával nevettek ki és őszintén gyászoltak.

Aki meg akarja érteni Kertész Imre nosztalgiáját a tegnap világa iránt, alkata alapvetően konzervatív vonásait, jó, ha tudja, hogy Kertész Joseph Roth fordítója is, ahogy a bécsiek közül Elias Canettié, Ludwig Wittgensteiné, valamint Jean Améry legfontosabb magyar értelmezője is.  

Keveset tudunk az első köztársaság zsidó kulturális közegéről, Hermann Brochról, Alma Mahlerről (Gustav Mahler jelentős képzőművész feleségéről) és a többiekről. Aki többet akar tudni, olvassa el Elias Canetti csodálatos emlékiratait, A megőrzött nyelvet, A szemjátékot és A hallás iskoláját, Bécs életrajzának fontos fejezetét, jórészt Kertész fordításában).

Arról is volna mit mesélni, hogyan lett Bécs az asszimilált zsidó kultúrelit fővárosa a késő 19., 20. században, hogy mást ne mondjunk, Freudtól Gustav Mahleren és Arnold Schönbergen át Wittgensteinig. Hogyan lett a zsidóság által inspirált filozófiai-művészeti-társadalomtudományos modernitás fővárosa, és egyúttal az asszimilált zsidó öngyűlölet fővárosa is a nácik (és Wittgenstein) kedvenc szerzője, Otto Weininger vagy ismét Karl Kraus és mások révén. 

Kicsit többet tudunk arról, hogyan nézett szembe Ausztria, Bécs és többek között a Nobel-díjas bécsi zsidó írónő, Elfriede Jelinek meglehetősen kegyetlen segítségével, a holokausztban viselt felelősségével. Hogy hogyan lett Bécs, a „vörös” Bécs az Ausztriának, ami Budapest Magyarországnak, Tel-Aviv Izraelnek és így tovább, az „idegen” főváros a „valóban” osztrák, magyar izraeli vidékkel szemben.

Milyen az Anschluss, a pusztítás, az újrakezdés zsidó emlékezete – akit ez igazán érdekel, olvassa el a nagy kortárs osztrák zsidó író, Robert Menasse gyönyörű bécsi (és az Anschluss miatt dél-amerikai) filozófiai szerelmes regényét, A regény korát, amelynek címe Lukács Györgyre utal, az 1919 utáni bécsi magyar emigráció prominens tagjára. Bécs mindenhol, Bécs lépten-nyomon.

Soroljuk még? Bécs és a Budapesten nevelkedő Herzl Tivadar életpályája, Bécs és a cionizmus története. A vörös Bécs és a szociáldemokrácia, a munkásmozgalom története olyan gondolkodóktól, mint Karl Kautsky és Otto Bauer, egészen Bruno Kreiskyig, a jóléti állam zsidó, szociáldemokrata, Izraellel szemben némiképp bizalmatlan szociáldemokrata kancellárjáig. Kreisky volt a második világháború utáni évtizedek leghosszabb ideig hivatalban lévő kancellárja: önálló korszak fűződik a nevéhez a Második Köztársaság történetében, bár a szembenézést ő sem igen szorgalmazta.

Már ebből a rövidke vázlatból is világos, hogy ami a múlt héten történt, szinte velünk történt, a várossal, amelyiknél egyetlen „idegen” városhoz sincs több közünk a világon. Személyesen fontos nekünk, hogy nem adta meg magát a félelemnek és a gyűlöletnek. Most még csak beszélünk róla, de jövőre, miután megkapjuk majd az oltást, amelyet végre kifejlesztettek, már újra a múzeumait járjuk majd. Jövőre Bécsben, Önökkel, jövőre a múzeumban. Vigyázzanak Magukra addig is, és maradjanak velünk!

Wertheimer Sámson (Worms, 1658-Bécs, 1724) a Török Birodalommal folytatott háborúkban I. Lipót, I. József és VI. Károly császárok bankárja, „udvari zsidója” volt, aki Oppenheimer Sámuellel társulva intézte az udvar pénzügyeit. Tevékenységéért állandó letelepedési engedélyt, szabad vallásgyakorlatot és adómentességet kapott. Befolyását kihasználva többször segített a zsidó közösségeknek, ezért Kismarton és még majd negyven nyugat–magyarországi zsidó közösség „országos főrabbinak” választotta, melyet a császár privilégiumlevélben erősített meg. Személyét és hivatalát a Zsidó Múzeum olyan fontosnak tartotta, hogy a bécsi zsidó múzeumban lévő portréját lemásoltatta a gyűjteménye számára. A Kayserling Jolán által másolt kép a harmincas években a múzeum képeslap–sorozatában is megjelent. A festmény még jól látszik egy 1960-as években készült fényképen, a kép közepe felé, az első terem falán.

Joseph Roth, akinek Bécs volt a lerombolt Jeruzsálem

A Monarchia keleti vidékén, Lemberg közelében nő fel apátlan zsidó családban a 19. század legvégén, a 20. első éveiben. Középiskolába Lembergbe, egyetemre a pusztuló Birodalom fővárosába, Bécsbe megy tanulni. Ő és barátja, Stefan Zweig a Monarchia utolsó hűséges nemzedékének, egy elkésett generációnak a tagjai. Mindketten a kettős Monarchiát, az önmagát ezerszer túlélt Habsburg Birodalmat tartják igazi, elvesztett otthonuknak és régi vágású liberális kozmopolitákként idegennek érzik magukat a nacionalizmus Európájában. A birodalom, a császár, az udvar, az arisztokrácia, a katolicizmus, mindezek nemzetek feletti képződmények, funkciók voltak, amelyben már sem szlávok, sem germánok, sem magyarok nem hittek. A külvilág még kevésbé, így kis túlzással csak a hazátlan zsidók maradtak hűségesek hozzá. Roth bevonul katonának az első világháborúban és látja, hogy, ahogy ő mondja, „az egyetlen szülőhazát, amely adatott számomra” elsöpri feje felől nem egészen huszonöt éves korában a történelem. Így lesz igazán zsidó, egy elsüllyedt ország időbeli száműzöttje. Az ő Jeruzsáleme a császárváros, Bécs. Erről a többé nem létező hazáról beszél híres családtörténete, a Radetzky-induló és annak furcsa folytatása, A kapucinus-kripta. 

A hozzá hasonló keleti askenázi zsidók menekülését, idegenségét Nyugat-Európában A zsidók vándorúton című kötet meséli el, azt a bizalmatlanságot, amely felvilágosult, jól asszimilált hitfeleik részéről fogadja őket. Felismeri idegenségükben önmagát, noha maga egyáltalán nem ortodox zsidó, van, aki szerint áttér katolikusnak. A bolygó zsidó az egyetemesség vallásába. 

A nácizmusról tudja, hogy régóta megszületett ítéletének végrehajtását jelenti, hogy minden egyetemesség tagadása, a faj barbarizmusa a diadalmas, modern jelen, ő pedig egy rég letűnt korszak maradványa. Nem várja meg sem ő, sem Zweig, amíg a korszak végrehajtja rajtuk az ítéletet. Roth halálra issza magát Párizsban, még mielőtt a Wehrmacht megérkezne, nem sokkal a háború kitörése előtt, Zweig pár évvel később öngyilkos lesz Dél-Amerikában. Az Anschlusst, a nácik bevonulását Bécsbe még mindketten megérik. 

A múlt század legszebb zsidó regényeinek egyikében Jób történetét írja újra. Egy Amerikába menekülő lengyel zsidó lesz a szenvedő és szenvedéséből megváltott Jób alakmása szövegében. Ennek a műnek Kertész Imre a magyar fordítója. Ő is ezt a megváltást várta és most, éppen Amerikában, felfedezték újra. Megérkezett.

Elias Canetti, aki németül őrizte a ladinó nyelvet

Bulgáriában születik szefárd zsidó családban, anyanyelve a ladinó. Angliában, Bécsben, Svájcban nő fel, itt tanul, még szintén a Monarchia legutolsó éveiben, kisgyerekként meg németül, azon a nyelven, amelyen az életművét írja majd. Ez a második anyanyelve, ezt is anyjától tanulja, csak immár hét évesen, a bolgár és az angol után. Legcsodálatosabb műve, életrajza első kötetének címe nem véletlenül A megőrzött nyelv. A ladinó, persze, németül. Középiskolába máshol jár, de egyetemre már Bécsbe. Itt beleszeret a zsurnalizmust gyűlölő újságíró-géniuszba, Karl Krausba, a modern korszellem modern gúnyos-szatirikus ostorozójába. Megismerkedik Franz Werfellel, az örmény holokauszt regénybeli krónikásával (A Musza Dagh negyven napja) és feleségével, a zsidókkal házasodó, de meglehetősen antiszemita Alma Mahlerrel, akiket felettébb utál. Továbbá Alma lányával, Anna Mahlerrel, akibe szintén szerelmes lesz. Ismeretséget köt a modern próza óriásával, a szintén zsidó Hermann Brochhal, akiről szép és találó portrét fest, a város egész kulturális életéről pedig gyönyörű tablót – az első köztársaság modern városa életrajza következő köteteinek főszereplője lesz. Jelen van az 1927-es, bukott forradalomnál, amelynek kudarca megelőlegezi az osztrák fasizmus diadalát 1934-ben, aminek aztán az Anschluss vet véget. Canetti még Bécsben írja meg híres regényét, amely egy látomás arról, ami Európára vár, a Káprázatot. Bécsről viszont természetesen már Angliából ír, konokul, makacsul németül. Ehhez a nyelvhez marad hűséges végül íróként. Amit Bécsben látott 1927-ben és később, abból a tapasztalatból születik meg nagy, Tömeg és hatalom című értekezése, amellyel, úgy remélte, sikerült megértetnie a század lényegét. Részben ezért a művéért is kapott 1981-ben Nobel-díjat. És mégis a mesélő, a portréfestő, nagyon nem utolsósorban az Első Köztársaság Bécsének megörökítője marad meg belőle, magyarul ismét csak, Kertész Imre és Halasi Zoltán fordításában. 

Anna Mahler: kiszabadulni a patriarchátus és az anya árnyékából 

Gustav Mahler és Alma Mahler gyerekének lenni nagyon nehézzé teszi mind a privát, mind az alkotói személyiség autonómiájának kivívását. Anna Mahler szobrászata és magánélete szinte haláláig egy erre irányuló kísérlet, hosszú küzdelem, amely sikerrel végződött.

Egy elvetélt művészi ambícióit gyászoló, a reprezentációval elmaradt életét helyettesítő, szinte egész életét zsidókkal leélő, szerepébe mindinkább belekövülő kultúrnagyasszony tehetséges, lázadó, apátlan és ráadásul zsidó lányának lenni – ha túléli az ember, remek kondíció az alkotáshoz. 

Anna Mahler túléli tíz éves korában elveszített apja hiányát, túléli hosszú életű édesanyját és végül még szeretni is tudja, azzal, hogy szó szerint formát ad az életének. Szobrász lesz, szenvedélyesen küzd kicsi, vékony asszonyként a kemény anyaggal, hogy uralja és megtapasztalja ellenállását, hogy kívül tudja önmagán, mégis megőrizze azt, ami felnevelte, azzá tette, akivé lett. Portréiban, amelyekben anyja „szalonkörnyezetét” és saját környezetét örökíti meg, az elevenen anyagszerűben keresi a sajátosat, a sajátosan szellemit. Érdeklődik a modernitás iránt, az avantgarde iránt (Walter Gropius az egyik nevelőapja, Oskar Kokoscha is anyja partnere és az ő mestere is félig-meddig), de a kissé elvontan érzéki figurativitást sosem adja fel. Azt az írásos tablót, amit a belé reménytelenül szerelmes Canetti készít a két háború közötti Bécs intellektuális életéről, ő még helyben megcsinálja képzőművészként. Döntése önmagában is az autonómia igénybejelentése: nem lesz zenész, sem olyan óriás, mint az apja, sem olyan bukott zenész, mint az édesanyja, szegény. Franz Werfelt, a másik nevelőapját úgy jeleníti meg, hogy még a Werfelt (lásd fentebb) mélán utáló Canetti is elismeri mind a hasonlóságot, mind a fej jelentőségét. Ha van valami Canetti szerint egyáltalán Werfelben, az elsősorban Anna Mahler művén szemlélhető. Schönberg, Bruno Walter portréja, az édesapjáról készült portré, az embernek a fizikaiban megmutatkozó szellemi karakterét próbálja rögzíteni. 

Ahogy anyja önmaga, ő pedig az anyja elől menekül újabb és újabb házasságokba, baloldali fiatal nőként még az ausztrofasiszta osztrák kancellárral, az Anschluss előtti Ausztria utolsó vezetőjével is szerelmi viszonyt tart fenn teljes titokban. 

Londonba megy Bécsből, és bár szobrai némelyike elpusztul, átéli London bombázását, megbékél édesanyjával. Utolsó évtizedeiben visszaköltözik Európába, megvívja háborúját, önmaga lesz. Bécsi évei, a portrészobrász portréja pedig bekerül a világirodalom legszebb arcképei közé – ő volt Elias Canetti nagy, viszonzatlan szerelme. A legszebb portrékat talán a reménytelen szerelmesek festik. 

A pszichoanalízis és London bombázása: Anna Freud 

Tanulni kezd, még a héberrel is foglalkozik. Úgy érzi, hogy a nővére szebb és több törődést kap nála. Ezzel a tapasztalattal és apja gondolatainak örökségével egyszerre kell megküzdenie, a két tapasztalat együtt teszi talán a gyermek-pszichoanalízis úttörőjévé. Édesapja iránt a legnagyobb, legalázatosabb tudományos tiszteletet tanúsítja egész életében. Ennek ellenére, ha nem is bírálja, itt-ott igyekszik kiegészíteni, korrigálni nézeteit. 

Már Bécsben publikál a gyermek-pszichoanalízisről. Az Anschluss és a háborús bombázások után Londonban – ahová menekülnek, és ahol alig egy év után elveszíti az apját – kivételes lehetőségeket biztosítanak a számára, hogy még mélyebbre ásson a gyerekkori traumák, megküzdések, hárítások működésébe. Az otthontalanná vált családoknak, szüleiket elveszítő gyerekeknek otthont hoz létre, immár közösen Dorothy Burlinghammel, aki egy életen át lesz társa és legközelebbi munkatársa. 

Az Ego, a Felettes-én és az Ösztön-én közötti közvetítőszerep fontosságát hangsúlyozza, és azokra a hárító mechanizmusokra fókuszál a terápiás munkában és az elméletben is, amelyek révén az Ego hárítani képes. A komplex fejlődés korai szakaszaira koncentrál, a súlyos korai traumák hárításának és terápiás feldolgozásának módjaira, miközben neki és munkatársainak is az volt az elsődleges feladata, hogy gondját viselje a gyerekeknek. 

A kötődés elbizonytalanodásának következményei foglalkoztatják érthető módon, hatalmas anyaga van hozzá, hogy „kutassa”, miközben tudja, hogy a megfigyelés kevés lehet, mert annak, ami valójában történt, mindenképpen csak analízisben van esélye igazán a felszínre kerülni, megmutatkozni, csak úgy érthető meg igazán. Ő is önjogán lesz az, aki, anélkül válik le, hogy fellázadna, édesapja útján megy tovább, de ő dönti már el, merre halad.

Anna Freud kifejti, hogy az én funkciói – beleértve az elhárító mechanizmusokat is – sokkal inkább lehetnek a közvetlen megfigyelés tárgyai, mint a tudattalan mélyében megbújó tartalmak (ez utóbbiak a korai pszichoanalitikusok vizsgálódásainak kizárólagos tárgyát képezték).

Anna Freudot bő fél generáció választja el Anna Mahlertől, utóbbi édesapja jár is előbbiéhez analízisbe, egymás iránti tiszteletük kölcsönös. Gyermekeik útja egyaránt Londonba vezet Bécsből, Sigmund Freud még éppen megéri ezt, Mahler akkor már évtizedek óta halott. Lányaik az önállósodás különböző útjait választják: a követését és a lázadásét és végül mindketten célba érnek – igaz, már nem Bécsben, hiszen Bécs nagy zsidó története lezárul életük fordulóján.

Elfriede Jelinek – a kegyetlen igazság bajnoka

Ő a holokausztot követő első évben születik, Ausztriát próbálja egész életében szembesíteni a múltjával. Az országgal zaklatott a kapcsolata – még a Nobel-díja kapcsán is heves támadások érik. Bécstől nem tud elszakadni, ahogy maga is megvallja, máshol nem tudna élni. Bonyolult, alkotását egyszerre gátló és ihlető szorongásainak rendszere jól mutatja, hogy némely tekintetben másodgenerációsnak nehezebb lenni, mint túlélőnek. Thomas Bernhard hagyományait követi, az osztrák irodalom legmagasztosabb hagyományát, az önismeretet követelő önostorozásét. A kapitalizmus harcos kritikusa, elszánt feminista és jelentékeny író, aki kíméletlenül szatirikus gúnnyal, mégis bonyolult, összetett, kemény szövegekben mutatja meg minden hazug felszín alatt az elnyomást, a természet kapitalista kizsákmányolását. A hagyományos osztrák kedélyesség alatt a nácikkal kollaboráló múltat, a szerelemben a patriarchátus dominancia-igényét. A világot maga körül komolyan veszi, ezzel szemben önmagát nem veszi komolyan, szerény és visszahúzódó, miközben harcias és kérlelhetetlenül bátor nyilvános ügyekben. Jobboldali kritikusai szerint a saját fészkébe piszkító hazaáruló, pedig sokkal inkább tisztítják a fészket az Ausztriát önismeretre hívó szembesítések. Szakít is Bécs történetének zsidó szellemiségével, folytatja is mindazt, amit fentebbi elődei és mások elkezdtek. Most mutatták be – és nemsokára újra játszani kezdik majd bizonyára az Árnyék című monodrámáját a Trafóban. Még egy ok várni a járvány mielőbbi konszolidálódását.

Bécs a zsidó múzeum története szempontjából is jelentős város: itt nyílt meg a világon elsőként zsidó múzeum 1895-ben. Története 1938-ig, az Anschlussig tartott, akkor gyűjteményének egy része más múzeumokba került, másik része elveszett. Az 1988-ban újraalapított múzeum kiállítást rendezett az elsőről, melyet Budapesten a mi múzeumunk történetéről készített kiállítással együtt mutattunk be 2005-ben. 

Kedves, esti séták a Donaukanal mellett, Ruth Beckermann filmjei, hitközségi hírlevél-szerkesztés a Seitettenstettengassén, ismerkedés buharaiakkal – sokféleképp lehettem része a bécsi zsidó életnek.

Ahogy mindenkit, aki olvasta, engem is rendkívül megrázott a terrortámadás híre. A kietlen lekoszlottságában mindig nyüzsgő Schwedenplatz és környéke két egykori munkahelyemnek is otthont adott. Először kétség nélkül tudomásul vettem, hogy a támadás a zsinagóga, a hitközség, a város zsidó közössége ellen irányult. Miközben ezt egyre növekvő magabiztosággal kezdték cáfolni a szakértők, azt is megtudtam, hogy a másik intézmény, amire legalább akkora ragaszkodással és büszkeséggel gondolok, mint a hitközségre, még tragikusabb veszteségeket szenvedett. Az Iparművészeti Egyetem egy diákját meggyilkolták, egy másik pedig súlyosan megsebesült. Igazi, tartalmatlan közhellyel szólva; felfoghatatlan rémálom.

A hitközségi munkába és az egész közösségi életbe egy kiváló barátomnak köszönhetően kapcsolódtam be. Ő, a jiddis nyelv elmélyült ismerője és a legobskúrusabb zsidó dolgok rettenthetetlen kutatója, jelentős utcai művész volt a Mazzesinselen – ma nem kevésbé excentrikus és maradandó az életművészete - Berlinben. Képeslap, utcatábla és a szigetre érkezőket üdvözlő, a Kanal másik oldaláról jól látható felirat, ezek voltak a helyi remekművei. Mielőtt elment volna Izraelbe pár hónapra, nagyvonalúan nekem adta a helyét Bécsben: a helyét a Jüdische österreichische HochschülerInnen egyetemistaszervezetben, ahol sokkal passzívabb és félénkebb társaságnak bizonyultam nála, de ahol a voyeur biztonságával, lenyűgözve figyeltem, ahogy az orosz, közép-ázsiai, izraeli, észak-afrikai és amerikai fiatalok táncolnak, főznek, beszélgetnek és mesélnek, mesélnek, mesélnek. Sok frissítő kuszkuszsaláta, sok lebilincselő anekdota. És átvettem a helyét a munkában, a zsidó magazinban és a hitközségben is. Indiszponált és munkamorállal mérsékelten rendelkező huszonegyéves voltam, sugárzóan bátor főnökömnek, az újság szikrázóan innovatív főszerkesztőjének néha nagyobb gond volt helyrehozni, amit összeslemilkedtem, mint amennyi segítség voltam. De én rengeteget tanultam, utólag belegondolva még nagyobb, még valószerűtlenebb megtiszteltetés volt abba a hihetetlen épületbe bejárni, leülni a saját asztalomhoz (!), valamicskét dolgozni. És ki gondolta volna, nem csak büszke zsidó, még büszke újlipótvárosi is lehetek majd: életem egyik marginálisnak látszó, mégis örökké emlékezetes megbízása volt, amikor felrakhattam egy Erős Ferenc interjút az újság weboldalára. És akkor még írhattam neki, elbüszkélkedhettem, ő pedig örült – ő pedig volt, ebből is látszik, hogy mennyivel jobb volt a világ.

Mikor hosszas agonizálás után végleg megadta magát a lakáskulcsom, bementem egy másolóba a Gumpendorfer Straßén. Mint kiderült, ha rendes kulcsos-cipészhez akar menni az ember, buharai zsidóhoz megy. A roppant beszédes, egyszerre nyílt és gyanakvó úriember valahogy levette, hogy szintén zenész vagyok, gyorsan leteremtett, amiért nem kínálom purimi finomságokkal, nem kap sláhmóneszt, majd elkérte az e-mail címemet, és abban a pillanatban átküldött egy megindítótan gyermeteg, elképesztően gejl fényképet az izraeli zászlóról a naplementében. Aztán mondtam, hogy a testvérem a Lauderbe jár, és akkor már jó voltam nála. Ronald ist ein guter Mensch. Reichtum ist gut. Man kann viel gut tun. Magamtól valószínűleg valamilyen bizarr, folklór-tündérmesébe egzotizáltam volna a buharaikat, ha nem ismerem meg az említett művész végtelenül szeretetre méltó barátnőjét és családja sajátos viszonyait, így igazibb képem is lett róluk.

Szemben például a művésszel, barátommal, akit váltottam, én mindent szeretek Bécsben, és bár sok előítéletet butaságnak tartok, kispolgárinak kétségkívül kispolgári olykor, én nem kevésbé. Amíg ott éltem, volt egy olyan utópisztikus elképzelésem, hogy ez a kispolgáriság biztosítja a békét, hogy a melange meg a fánk langymeleg otthonossága ráül az etnikai konfliktusokra, és kellemesen kifárasztja azokat. És hallottam is ezt igazoló élettörténeket, mondják sokan például, hogy a kurdoknak sokkal kevesebb a félnivalója, mint Berlinben. A zsidó közösségben, minden jóindulat ellenére, sok belső konfliktus van. Persze, mint a viccben, miért ne lenne? De ezek nem mindig viccesek. Ahogy a dagesztániak lenézése nem volt vicces a kilencvenes években, úgy nem vicces most, ahogy aggasztó többségük támogatta a Szabadságpártot az elmúlt időszak választásain. Strache diktátor, mondták róla a bukása előtt, majd megvéd minket, mondták teljesen transzparens sztálinizmussal – és mire fel kárhoztassa őket bárki?

Ezek a trendek most nyilván erősödni fognak, ami szomorú lesz. Biztos lesznek nagyon riasztó megnyilvánulások, és nagyon kínos ítélkezések. Lesz, aki több védelmet szeretne, lesz, aki több szabadságot, ezek olykor bántóan fognak nyilatkozni és elvakult rettegőnek vagy életidegen doktrinernek vélik majd a másikat. Azonban szerencsére elég együttérző, bonyolult összefüggésekben gondolkozni képes embert ismerek Bécsben ahhoz, hogy bízhassak benne, hogy ezeket az eseteket mindig felülírja majd a közösség – egy igazi vörös város közösségének – ereje.