A héten levéltárunk munkatársai közül többen részt vettünk a National Library of Israel (izraeli nemzeti könyvtár) szakmai továbbképzésén, melynek célja az európai közösségek örökségét gondozó kollégák támogatása. 

A Jeruzsálemben töltött hetet megelőzően szeptemberben mi fogadtuk a kollégákat Budapesten. 

A szépen alakuló együttműködés tiszteletére hírlevelünkben olvasóinkhoz is közelebb hozzuk egy kicsit a nemrégiben megújult, új palotába kötözött jeruzsálemi könyvtárt.  

2021 nyarán az Izraeli Nemzeti Könyvtár (NLI) és intézményünk, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár (MZSML) közösen vásárolt meg hét, 19-ik és 20-ik századi, a magyarországi zsidó közösség életével összefüggő dokumentumot, melyeket a Kedem Aukciósház kínált eladásra. 

Dekorációs panel, Jeruzsálem, 1905 →​

A Jeruzsálembe látogatók számára a 19. században komoly szuvenírpiac alakult. A várost ezeken a tárgyakon a Siratófal jeleníti meg. A kép előterében a négyzetes kövekből rakott falat látjuk, felette a két szélen a mecsetek stilizált ábrázolását, köztük három vagy négy magas ciprussal. Ez az ábrázolás annyira népszerű lett, hogy szinte minden jeruzsálemi nyomtatványon megjelenik, és ez a kép látható a jeruzsálemi magyar hitközség pecsétjében is.

Az ábrázolás népszerűségét mi sem jelzi jobban, hogy megjelent a nők által készített hímzéseken is. Ennek sajátságos formája volt, amikor nem textilre, hanem perforált papírra hímezték színes pamutfonállal. Ezeket a tárgyakat gyakran azok kapták, akik egy-egy jeruzsálemi intézményt adománnyal támogattak, de megjelentek kereskedelmi forgalomban is, szuvenírként. A Szentföld nevezetességeit a jeruzsálemi zsidó lányok hímezték, iskolájuk fenntartása vagy más nemes cél érdekében. 

Egy nemrégiben felfedezett levél fényt derít egy tragikus történelmi jelenségre: a zsidó gyermekek titkos, kényszerű megkeresztelésére. 

Egy Magyarországon történt esetről szóló levelet Lózsy Tamás kollégánk mutatta meg Yakov Fuchsnak, az izraeli Nemzeti Könyvtár munkatársának, aki szeptemberben a GesheL'Europa program keretében járt nálunk. Yakov Fuchs az esetről a könyvtár blogján számolt be; a cikk első, a mi gyűjteményünkre alapozott részét alább közöljük, de az egészet elolvashatják a könyvtár blogjának linkjén.  

1826 nyarán egy Miske családhoz tartozó zsidó nő fiút szült a Pest városától délre fekvő, azonos nevű kis magyar faluban, Miske-ben. Mivel a faluban nem volt zsidó bába, egy helyi keresztény bábához fordult segítségért. A szülés maga zökkenőmentesen zajlott, de néhány nappal később komplikációk léptek fel. A bába elmondta a falu papjának, hogy megkeresztelte a babát, vagy ahogy az esetről szóló levélben leírták, „meghintette az újszülöttet a Taufwasser [keresztelővíz] néven  ismert vízzel”. A keresztény hit szerint a keresztelés kitörölhetetlen nyomot hagy a lélekben, és visszafordíthatatlan. Ezért a megkeresztelt gyermeket teljes jogú kereszténynek tekintik, és nem maradhat zsidó gondozás alatt. A helyi hatóságok gyorsan cselekedtek, és elrendelték, hogy „a gyermeket vegyék el a nőtől, és adják át a nem zsidóknak”.

Kétségbeesésükben a helyi zsidók a regionális császári hatósághoz, a Helytartótanácshoz fordultak, amely arra utasította őket, hogy várjanak a vizsgálat lezárultáig. A vizsgálat során kiderült, hogy két másik nem zsidó nő is jelen volt a szülésnél; mindketten tanúskodtak, hogy nem láttak és nem hallottak semmiféle keresztelésről. Még a szülésznő is azt állította később, hogy „akkor nem volt tiszta az elméje, és nagy ostobaságában tett ilyet”.

Ezeknek a nem egyértelmű megállapításoknak és a törvény bizonytalanságának köszönhetően a hatóságok úgy döntöttek, hogy az ügyet a császárhoz utalják. A pesti közösség vezetői sürgős levelet küldtek a pozsonyi rabbinak, arra kérve őt, hogy forduljon a császárhoz – „menjen a király elé, és könyörögjön neki, hogy Izraelben ne tegyenek így”. Ennek a levélnek egy másolata, kelte 1826. szeptember 1. (1 7bris 826), ma a Magyar Zsidó Múzeumban található.

Amennyire tudom, ez az eset más forrásból nem ismert, ami arra utal, hogy a gyermek valószínűleg a családjával maradt.

Körülbelül harminc évvel később hasonló eset történt Bolognában, de ott az elrabolt gyermeket soha nem adták vissza. Edgardo (Gad Yosef) Mortara hatéves volt, amikor elvitték szüleitől, miután katolikus cselédjük, Anna Morisi azt állította, hogy megkeresztelte őt egy betegség alatt, hogy megmentse a lelkét. A nemzetközi felháborodás nem változtatta meg az egyház döntését, és a fiút soha nem adták vissza a családjának. Edgardo az egyházban maradt, és később jezsuita pap lett. 

A cikk folytatása az alábbi linken olvasható: 

Az emlékezés rétegei című tanulmánykötettel intézményünk a 2. világháború befejezésének és a koncentrációs táborok felszabadításának nyolcvanadik évfordulójára emlékezik. A könyv bemutatóján a zsidó múzeumban Csősz László, Frauhammer Krisztina és Mezei Hanna beszélgetett az emlékezés rétegeiről.

A Bányai Viktória és Csősz László által szerkesztett könyv 15 szerző 12 tanulmányát tartalmazza, amelyek három témába rendezhetők: a holokauszt-múzeumok és levéltárak szerepe az emlékezetkultúrában, ezen belül a tárgyi emlékezet kérdése; a korai közösségi gyászmunka és emlékezet rítusai; mikrotörténelmi megközelítések, kitérve a túlélők 1945 utáni történetére.

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban rendezett bemutatón Toronyi Zsuzsanna, az intézmény igazgatója köszöntötte a megjelenteket, majd Csősz László főlevéltáros beszélt a 80. évforduló kapcsán arról, hogy a túlélők korának végén tartunk, amikor az emlékezet megőrzése és a feldolgozás parancsa különösen felértékelődik. Megemlítette – a Jan Vansina etnológus által bevezetett – „sodródó hasadék” (floating gap) fogalmát, amit Jan Assmann is érint A kulturális emlékezet: írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban című művében. Ennek azért van jelentősége, mert Vansina szerint mind az egyének, mind a csoportok eredetbeszámolói egy és ugyanazon, de több stádiumra osztható folyamat megnyilvánulásai. Véleménye szerint a történelmi tudat két fő terepe az ősmúlt és a közelmúlt, amelyekről áradnak az információk, ám a kettő között van egy olyan „sodródó hasadék”, amelyben a közelmúlt és az ősmúlt akár egyetlen nemzedéknyi különbséggel torlódik egymásra. A folyamatot a generációk egymás után következése alakítja, a nemzedékek változásával a „sodródó hasadék” időhatárai is változnak. Csősz László elmondta: a kötet koncepciójában a hangsúly inkább 1945-re és a háború utáni „elfeledett korszakra” tolódott el, és ez összefűzi a könyvet az 1945 – Hogyan tovább? című kiállítással, amely a múzeum saját gyűjteményéből valósult meg a 2B Galériában.

Mezei Hanna elmondta: a kötet második tematikus egysége az emlékhelyek témájával foglalkozik, és rávilágít arra az emlékezeti sokféleségre, amire a kötet címe is utal, vagyis az emlékezet rétegeinek egymásra való rakódására részint időben (vertikálisan), másrészt tematikailag (horizontálisan). Kérdésére, hogy miként változtak ezek a rétegek az elmúlt évek során, Frauhammer Krisztina kifejtette: sokféle új forrástípust sikerült bevonni a holokauszt-kutatásba, melyek az alaptörténet alapján többnyire a holokauszt individuális mikrotörténeti rétegeit próbálják felfejteni, így e kettőből áll össze a történet egésze. A tanulmánykötetből felhívta a figyelmet új kutatási szempontokra is: ilyen a családi hálózatok dinamikája, a családi szerepek a holokausztban, férfi-nő identitás megmutatkozásai, különböző megélései. Hozzátette: újra és újra felbukkannak elfelejtett információk az 1960-70-es évekből akár Szegedről, akár más városokból, hiszen az 1945 utáni időszak kutatása is hangsúlyossá vált. Ez utóbbira jó példa a kommunizmus időszakának új aspektusokból való vizsgálata a hazai zsidóság helyzetét illetően.

Csősz László ennek kapcsán arra mutatott rá, hogy rögtön a háború végeztével beinduló emlékezési aktusok és közösségi gyászmunka máig meghatározó szimbólumokat alakított ki. Ugyanakkor szinte azonnal megindult a holokausztra adott zsidó válaszok dokumentálása, ami a vasfüggöny keleti felén a későbbi években egy időre háttérbe szorult. A sztálinista Rákosi-korszak „teljes szilenciummal” sújtotta a vészkorszakot, azaz a megemlékezések a közterekről a temetőkbe szorultak vissza, míg a Kádár-korszak emlékezetpolitikai kereteit a kontrollált közösségi emlékezet és a gyakran lefojtott. egyéni és családi emlékezés kettőssége határozta meg.

Frauhammer Krisztina beszélt arról is: sokszor elhangzik a holokauszttal kapcsolatban, hogy elmesélhetetlen történet és ábrázolhatatlan trauma, mégis azt tapasztaljuk – és ez a kötet is azt mutatja –, hogy a traumákat átélt emberek érzései, érzelmei, emlékei egyre gyakrabban kerülnek egy-egy tudományos elemzés középpontjába. S hogy ez visszaköszön-e ebben a kötetben? Erre Csősz László azt válaszolta: új kérdésfelvetések és módszertani trendek tanúi lehetünk, mert paradigmaváltás-szerűen előtérbe került az interdiszciplinaritás, valamint a mikrohistória és megéléstörténet. Történelmi forrásként fókuszba kerülnek sokáig „másodrangúnak” tartott tárgyak, fotók, személyes dokumentumok, amelyek új jelentést, funkciót kap(hat)nak, fel- és leértékelődnek. Mezei Hanna ehhez azt tette hozzá: már eltelt annyi idő a második világháború befejezése óta, aminek eredményeként felszínre kerülnek olyan történetek, sorsok, amelyekről korábban – például – politikai okokból ne, lehetett beszélni. De az eltelt idő tette lehetővé a transzgenerációs traumahordozás kutatását is, amiről ugyancsak szó van ebben a kötetben.

A kötet digitálisan elérhető az alábbi linken: 

Az emlékezés rétegei​

A jeruzsálemi Nemzeti Könyvtár olvasótermei  →​​​​​

Az épület középpontjában a csigavonalban épült, felülről megvilágított hatalmas olvasótermek állnak, több szinten egymás alatt.

Az épület jobb megismeréséhez használható a könyvtárlátogatáshoz készített applikáció: