Hírlevelünk tartalmából

• Augusztus 20: a változó alapok keresése
• A hét műtárgya: kalácstakaró
• Dávid király és Szent István
• Isten anarchiája
• Az államvesztés emléknapjai
• Siker: Red Dot Design Award 2021
  
• Az új kenyér ünnepe és a kóser kolbászár
• ​Címlapképünk: fénykép
• ​Instagram hírek 

A kérdésre, hogy van-e  zsidó augusztus 20., a zsidó válasz természetesen az, hogy az attól függ, és akkor már lehet is válasz helyett a kérdést elemezni. Mert minden ünnepnek megvan a maga története, hiszen az ünnep célja, hogy szimbolikus időkapukat hozzon létre, váratlanul megnyissa, jelenné, elevenné, átélhetővé tegye a múltat, nem a tényleges és ezért ténylegesen, végleg elmúlt múltat, hanem a róla mesélt történetet. Hogy a közösség emlékezetében felidézze, kik ők, mi közük egymáshoz, tehát hogy honnan jöttek és hová tartanak. Vagyis az ünnepeknek maguknak a története azt meséli el, hogy a közösségek mikor mire akartak emlékezni, vagy azt, hogy aktuális uraik mikor, mire hogyan akarták „emlékeztetni” őket.

Augusztus 20 egyik jelentésrétege szerint mezőgazdasági ünnep, a tórai betakarítási ünnepek, zarándokünnepek távoli rokona, kései utóda, az „új kenyér bemutatásának” ünnepeként. A kenyér a táplálkozásnak, az élet megújításának a fundamentuma, tanuljuk irodalomból felső tagozatban, hogy a kenyeret életnek is nevezték régen a magyarok, a zsidó vonatkozásokat lejjebb megbeszéljük majd. 

A zsidó közösségi szertartások fontos része a kenyér és a bor megszentelése, a kidus. A kenyérre és a borra mondott áldás vezeti be a családi ünnepeket csakúgy, mint a közösség közös lakomáit, megemlékezéseit. Elsőként a borra kell elmondani az áldást - ezalatt a kenyeret le kell takarni. Lehet egyszerűen szalvétával is, de természetesen szép, az alkalomhoz illő dekorációval készült kalácstakarókat is használhatunk. A kalácstakarók anyaga,díszítése úgy változik, ahogyan a terítés divatja változik, a kalácstakarók hímzése hasonlít a régebbi kelengyékben, hozományokban található szalvétákéhoz, asztalterítőkéhez. A képen látható egyszerűségében gyönyörű darab fehér vászonra lyukhímzéssel készített kalácstakaró: a lyukakból kirajzolódó mintája a szombati fonott kalács és az áldás héber szövege: "Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Ura, ki kenyeret ad a földből!"

Dávid király és Szent István. Kell-e nekünk állam?

Az élet fenntartásának alapja a kenyér, augusztus 20. ebben az értelemben is a megalapozás, a fundamentum ünnepe. A földi életnek valójában nincs semmilyen tényleges, legalábbis megfogható, megalapozása, oka, célja, ha van, mi adjuk magunknak. Szél hozott, szél visz el, ahogy Szabó Lőrinc (és nyomában Halász Judit) olyan bölcsen tanítja. Éppen ezért szentelünk annyi ünnepet és rituálét a megalapozás kétségbeesett kísérletének. Ennek szellemében találta ki a berendezkedő rákosizmus is a maga ünnep-verzióját, az alkotmány, a jogra épülő államok fundamentumának ünnepét a maga legitimálására, egy új, szabadnak hazudott állam alapító eseményeként, az ezeréves, „Szent István-i” történelemről, amely megelőzte, úgy vélekedve, hogy „elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig”. És hát igen, az állam mint olyan eleve és szükségszerűen az elnyomás, a represszió, a legitim erőszak gyakorlásának szerve, ha, persze, nem is egyformán szörnyű mindegyik. Valóban nagyon sokaknak elnyomás volt és szolgasors, a régi és aztán az „új” Magyarország is, a világ összes másik államával együtt. Az állammal kapcsolatos, mondjuk, vegyes érzések átjárják a zsidó „politikai” hagyományt is a kezdetektől fogva.

Akkor nézzük: a zsidók és az állam, a zsidók és a kenyér, a zsidók és az alkotmány. 

Isten anarchiája

A bírák egyikét, az eredményesnek és hatékonynak bizonyuló Gideont felkérik, legyen végre Izrael törzseinek uralkodója, legyen végre erősebb központi hatalom, amely biztonságossá, tervezhetővé teszi az életét. Tudjuk, ez a legfőbb érv a központosított, monopolizált erőszak gyakorlása mellett, hogy ennek hiánya könnyen elvezethet „mindenki háborújához mindenki ellen”. A Bírák könyvének szomorú zárómondata szerint: ebben az időben nem volt király Izraelben, és mindenki azt tette, amit kedve tartott. És így, sajnos, nem lehet élni. Gideon még nem fogadta el a koronát, hiszen „az Örökkévaló a ti uralkodótok”. Ha komolyan vesszük, hogy egyedül Istent szolgálhatjuk, minden földi hierarchia bálványimádássá válik. A próféták jellemző módon nem is szeretik a papokat és a királyokat, még az udvari próféták rendesebbje is szembemegy, ha kell, kenyéradó gazdáival, ahogy Nátán Dáviddal, miután megöleti Bátsévá megszerzése érdekében Uriát, maga mondatja ki Dáviddal, hogy halálos bűnt követett el. Bátor munkavállalói gesztus, de könnyebb úgy, ha az embernek van egy a hivatalinál még nagyobb főnöke is.

Sámuel próféta sem lelkesedik Saul felkenésének feladatáért, de az Örökkévaló azt kéri, hagyja rá a népre, tegye meg nekik. Így kezdődik az ókori izraeli királyság története, így követi a honfoglalást az államalapítás. Kevéssé ünnepi, ha elkerülhetetlen is. És mindez jóval narratív alkotmányunkon, a Tórán kívül történik, ha szabályozza is annak szövege a királyság intézményét. A Tóra maga véget ér ott, ahol a vándorlás véget ér. Az Ígéret Földje ott ígéret marad. A Tóra nem zárul le happy enddel, hazatéréssel. A zsidó nép tulajdonképpeni otthona a betelő idő, a remény. 

Az államelveszítés emléknapjai

Ha államalapítási ünnepünk nincs is, az ókori állam bukását és mindenekelőtt a hozzá kapcsolódó kultuszét, a két Szentély pusztulását többször is meggyászoljuk a zsinagógai év folyamán, Áv hó 9. napja a legmélyebb közösségi gyászunk ideje. Az államot megalapítani nem ünnep, ha, egyelőre, a Messiástól még meg nem látogatott világban, talán, elkerülhetetlen is. Elveszíteni azonban irtózatos katasztrófa, beláthatatlan pusztítás, a megszerzett biztonság, megalapozás maradéktalan elveszítése (ha egy állam összeomlik vagy erőszakos bűnözők túsza lesz, az a legszörnyűbb tapasztalatok egyike, ahogy az elmúlt években az Iszlám Állam felemelkedése mutatta a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, és most, a napokban a tálibok visszatérése Afganisztánban).

A zsidó történelem egyszerre tanúsítja azt, hogy állam nélkül át lehet élni közel kétezer évet, de azt is, hogy csak a legteljesebb kiszolgáltatottságban a világ pusztító erőinek. Persze, az államunk maga és nem is csak az alkotmánya, a Tóra, időnk nem a világ, hanem a Tóra ideje. De itt, a világban is élünk és az állam belső és külső védelmet jelent. És tovább, akinek ereje van, árthat vele, bűnössé válhat, most először válhat bűnössé zsidó állam zsidó hadserege két évezrede. Nehéz visszatérni a történelembe. 

Az 1955-ben alapított Red Dot Design Award – a világ egyik legrangosabb design elismerése – egy olyan vizuális formatervezés tematikájú pályázati verseny, amelyben a „piros pont”, a minőség védjegye. Évente változó – tervezőkből, professzorokból, a szaksajtó munkatársaiból álló – nemzetközi szakértő zsűri válogatja ki a díjazott műveket. 2021-ben Dávid Gábor és Tausz Gábor Ezra a helyreállított Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga belső, útbaigazító rendszerének, arculatának és kiállításainak grafikai tervezéséért kapta a rangos elismerést Brands & Communication Design szekcióban. 

A tervezőpárossal egy korábbi hírlevelünkben közölt interjút itt olvashatják újra: Zsidó Múzeum Magazinja 64. 

Szívből gratulálunk és tervezőknek! 

Az új kenyér ünnepe és a kóser kolbászár

A judaizmus táplálkozási fundamentuma a kenyér, mindenki tudja ezt, aki szokta mondani, otthon vagy a zsinagógában, az étkezési áldásokat. A kenyéré a legismertebb és a legfontosabb, ha, mint a pénteki esti kidusnál, megelőzi a bor áldása, szegény kenyeret le kell takarni, „hogy ne hallja azt a fölháborító arcátlanságot, hogy nem rá mondják már az első áldást, hanem a borra… A kenyér betakarása a sértődés elkerülését szolgálja”-írja Vajda Károly, a Zsidó Egyetem rektora a Magyar Narancsban (Miért sértődősek némely zsidó hónapok? | Magyar Narancs).

A mértéktelen kenyérfogyasztás elkerülésében segít ma, amikor az első világban épp nem az éhezés, hanem a túlsúly veszélyeztet minket, a tudat, hogy a jámbor zsidók étkezés után, ha kenyeret fogyasztottak, véget nem érő áldásk6ombinációk eléneklése után mehetnek csak a dolgukra, ha bármi mást, akkor elég gyorsan, kevés, világos szóval is megköszönhetik Istennek. Másfelől, ahogy a 92. zsoltárban áll, jó hálát adni Istennek, a „birkát hámázont”, a hosszú étkezési áldás-láncot jól lehet énekelni, és aki Szarvason hallott először ilyesmit, jól emlékszik, mennyire felszabadító az első áldás ritmusára az esszenciálisan létező szocialista, a ’80-as éveket időkapszulaként őrző műanyag poharakkal verni az asztalt, héberül ordítva valamit, amit ugyan kívülről tudsz már, de egy mukkot sem értesz belőle (előfordul benne a „kol bászár”, vagyis minden hús, értsd, minden teremtmény-kifejezés és mennyire pikáns ezt életünk első kóser konyháján kolbász-árnak énekelni).

Fundamentum a kenyér, az alkotmány, az állam, augusztus 20 kalandos története ellenére minden vonatkozásban egyaránt a fundamentumok ünnepe. És ez még akkor is nagyon szép, akkor különösen, ha tényleg nem felejtjük, hogy az életünk fundamentumok nélkül való, illetve, ha van fundamentuma, Őt nem értjük, nem ismerjük, nincsen és nem is lehet semmi bizonyosságunk felőle. Vagyis életünk végső menedéke a soha meg nem alapozható, végtelen bizalom. Talán jól is van ez így. Boldog ünnepet!

Címlapképünk újabb meglepetés a zsidó múzeumból: Szent Jobb körmenet Horthyval, Serédi bíborossal és más katolikus egyházi méltóságokkal 1920. augusztus 20-án. Egy nagyobb családi hagyatékban kaptuk: láthatóan ablakból kikíváncsiskodva, onnan fényképezve készült. A kép szépen felhívja a figyelmet az intézményi gyűjtőkör határaira és a határátlépésekre. Minden múzeumban, levéltárban vannak meglepetések! adatbázis