Egy alkalommal összevesztek kissé a rabbik – ez máskor is előfordult –, leváltották addigi vezetőjüket, Rábán Gámlielt, és helyébe kineveztek egy nyitott és érdeklődő fiatalembert.

Rábán Gámliel megkövetelte magának a tekintélyt és a bét midrást, az iskolát is ebben a szellemben vezette. Amolyan iskolaőrök vigyázták, ki mehet be tanulni az épületbe: csak eléggé jámbor, bölcs emberek. Amikor megérkezett helyette az „igazgatói” székbe rabbi Eleázár ben Ázárjá, aki nagyon fiatal ember volt, szinte gyerek még, rögtön kinyitotta mindenki számára a Bét Midrás ajtaját. Annyian akartak tanulni aznap a Talmud szerint, hogy be se fértek és minden kérdést, amit felvetettek, megoldottak.

A zsidó hagyomány mélyen hisz abban, hogy tanulni mindenkinek van joga és lehetősége, sőt bizonyos mértékben kötelezőnek is tekinti azt. És azt is megmutatja ez a történet erről a kivételes napról, hogy nincs igazán buta kérdés, ha egy kérdés valódi, valós csodálkozás, nyitottság, kíváncsiság szülötte, bizonyosan segít valamit megérteni a hagyományból, vagyis a világunkból. És még az is kiderül ugyanebből a történetből, hogy az iskola közösségi tér, körülményesebben szólva elsőrendű fontosságú szocializációs közeg. Nélkülözhetetlen.

Elkezdődik a tanulás, az iskola úgy Magyarországon – és Izraelben –, ahogyan nagyon régen nem kezdődött el. A vírus második hullámának árnyékában, úgy nyit ki, hogy nem tudni, meddig tarthat nyitva. Úgy nyit ki, hogy éppen az együttlétben korlátoz minket, ami az egész iskolába járás lényege.
A Talmud nem győzi hangsúlyozni, mennyire sokan voltak azon a kivételes napon a tanházban, a bét midrásban. A tanulás a zsidó vallás és életforma szerint éppen annyira közösségi tevékenység, mint az ima, amellyel Istenhez fordulunk. Vagy éppen így legszemélyesebb fájdalmunk, a gyász, a gyászolók kaddisát is csak közösségben mondhatjuk el, és az igazán jó tanulás a hevruták, a tanulópárok tanulása. Egy másik híres talmudi történet szerint Rabbi Johánán belehalt abba, hogy elveszítette tanulótársát, Rés Lákist. A megértés mindig közös vállalkozás.

Ismerjük azt a történetet is, amelyben Esti Kornél elmegy „a Vörös Ökörbe”, hogy megismerkedjen az emberi társadalommal. Kosztolányi bármennyire is ironikus, nehéz a szívünk, amikor ezt olvassuk, sokadjára is, mert valóban, az iskola ismerkedés az emberi társadalommal, hierarchiákkal, fegyelemmel és önfegyelemmel, nehéz, keményen edző terep, ahová nem könnyű szívvel engedjük el a gyerekeinket jobb időkben.

Rábán Gámlielnek is van némi igazsága, ami a kiválóságot, a fegyelmet, a hátra kulcsolt kezeket illeti. De azért az igazán jó iskolák azok, amelyekben mindenki tud és szeretne kérdezni – az ilyen iskolák azóta is tömve vannak.

Boldog, felszabadult, biztonságos tanévet kívánunk.

A nagyméretű pergamen lap eredetileg egy Megilat Eszterhez (a bibliai Eszter könyve) tartozott. Írója gyakorlott szófer lehetett, hiszen sikerült úgy illesztenie a szöveget, hogy valamennyi kolumna a hamelekh (a király) szóval kezdődik. A tekercs feltehetően kikerült a zsidó közösség használatából, hiszen a zsidó hagyomány szerint használhatatlanná válása után genizába kellett volna helyezni – esetünkben pedig nem ez történt. A feldarabolt tekercs egy darabjának visszáján latin nyelvű oklevelet találunk: II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1650. január 26-án Segesváron kelt adománylevelét Fodor de Bodok Balázs részére. Az eredeti dokumentum a Gyulafehérvári Liber Regius XXVI. kötetében, a 315 a-b oldalon olvasható, latin kurzív írással. Ez a másolat az eredeti dokumentum átírása, mely egy jóval korábbi oklevélstílust imitál; középkori formában próbálja a nemességadományozás tényét leírni. Az eredetileg csak szövegesen rögzített címerleírást itt feltehetően megfestették, az ábrát azonban később kivágták az oklevélből.

A tárgy adatlapja​

Mivel foglalkozol a múzeumban, hogy kerültél ide, és mit csináltál előtte? Mit élvezel a legjobban a munkádban? Mi a levéltári munkában szerinted a legnagyobb kihívás?

A levéltárban dolgozom levéltárosként. 2013-ban kerültem ide, előtte a Rabbiképzőn tanultam felekezeti szociális munkás szakon, ekkor 58 éves voltam.  Itt egy jó hangulatú, fiatalos csapatba kerültem, azonnal megtaláltuk a közös hangot. Az alapszakmám „kéziszedő”, vagy másképpen: nyomdász. Tudni kell, hogy már a nagyapám nagyapja is kéziszedő volt, tehát ez családi hagyomány nálunk. A régi-régi nyomtatványkészítésnél még ólommal dolgoztunk: az egyes betűket egyenként „szedtük”, ebből lett névjegy, könyv, vagy újság. Jómagam a Zrínyi Nyomdában, nagy mesterektől tanultam a szakmát. Még tanuló koromban helyeztek ki az ún. Lapbrigádba, ahol akkor az MTI kétnyelvű napilapja, a Daily News/Neueste Nachrichten készült. Az ottani kollegáktól tanultam meg mindazt, amit még nagyapám a Pester Lloydnál, édesapám a Népszabadságnál végzett. Persze az könnyebbség volt, hogy édesapám otthon sok tudást átadott nekem.

A sors iróniája, hogy édesapám, Prinner Miklós, a Hungária Nyomdában dolgozott a háború előtt és alatt, ami az akkori zsidó hitközségnek, a PIH-nek is rengeteg nyomtatványt készített. Később, még a ’80-as évek elején ismerkedtem meg a „fényszedéssel”, ami már egy elektronikus eljárás volt, bár akkor az egeret még nem ismertük. Itt tanultam meg a szkennelés, a fotófeldolgozás minden csínját-bínját, amit most a levéltárban is kamatoztathatok.

A levéltári munkában – nem véletlenül – a régi dokumentumok, fényképek érintése, olvasása és rendszerezése okoz örömet számomra. Valamikor a ’90-es évek végén, Debrecenben kerestük feleségem rokonainak nyomait, és eljutottunk – akkor először – az ottani levéltárba. Ott láttam, milyen sokat tud segíteni egy levéltáros, meg is találtuk a keresett dokumentumokat. Erre törekszem én is levéltárosként, a kutatók vagy kollégák kiszolgálásánál, remélem, sikerrel.

Három hónnappal azután, hogy idekerültem, Toronyi Zsuzsi mondta, hogy menjek fel a galériára, oda időnként hoz kávét és szól, ha menni kell haza, csak a fenti fiókos szekrény bal oldalát húzzam ki. Kinyitottam.  Az 1942-es OMZSA Haggada héber nyomólemezei, fametszetei voltak benne egymás hegyén-hátán. Ezeket jó háromhónapnyi munkával sikerült összeválogatni, rendszerezni, nagy része még ma is használható lenne. Amikor elkészültem, épp pészah előtt, készítettem az anyagból egy virtuális kiállítást a levéltár honlapjára,  ez még ma is megtalálható ott.

A kutatók megfelelő kiszolgálása nem kihívás, hanem hivatás számomra, mert, ahogy az előbb említettem, Debrecenben a saját bőrömön „tanultam meg”, mennyit tud segíteni egy levéltáros. Ma már persze könnyebb, mert sok kutatóval elég elektronikus levélben értekezni, ez gyorsabb, különösen akkor, ha az illető távol él, és így hamarabb meg tudja kapni a kért anyagot. Ha valamit elsőre nem találok, akkor az adatbázisokat addig „túrom”, amig valami információmorzsát nem lelek, ami alapján már szinte mindig el lehet valamerre indulni.

Hogyan változott meg a munkád a vírus érkezése óta, hogyan telnek a mindennapjaid? Mi a különbség a korábbi és a mostani munkanapjaid között?

Az igazgató, Toronyi Zsuzsi időben érezte, hogy a Covid-19-ből baj lesz, így időben fel tudtunk készülni rá. Home office-ra váltottunk, zökkenőmentesen. Az első három hónapban adatbázist rögzítettem, a „veszteséglistát” készítettük elő, további feldolgozásra, hogy mihamarabb kutatható legyen. Igazából a munkába menés/ hazautazás idejét spórolta meg a váltás. A feleségem, aki szintén Zsuzsi, csak szólt 3-kor, hogy vége a munkaidőnek. Jól tette, mert reggel 8-tól már elfárad az ember szeme a sok adattól. Így, Zsuzsám segítségével, sikerült kialakítani a munkaidő és a szabadidő kereteit egyaránt.

Hogyan éred el, törekszel-e rá, hogy megkülönböztethetőek legyenek egymástól a napok?

Most már ez nem túl bonyolult. Új kollegánkkal, Király Matyival, a hét elején bejárunk dolgozni. Rengeteg olyan kérés halmozódott fel, amit csak bent lehet megoldani. Matyival, annak ellenére, hogy csak pár nappal a „karantén előtt” került hozzánk, rendkívül jól tudtunk már otthonról is együtt dolgozni, amit most csak tovább csiszolunk. Eszter, harmadik kollegánk, a Balatonról fordít angolról magyarra, vagy fordítva, neki az a munka jutott, mert ebben is nagyon profi. Folytatva a napok megkülönböztetését, ugye, adva van a sabesz, ami a pihenés ideje… Ez is egy támpont.

Milyen olvasmányt/filmet/tanulmányt ajánlanál, ami segít kikapcsolódni? Találkoztál már a mostani helyzetre reagáló, érvényes, érdekes műalkotással? Van olyan szöveg, kép, film, zenemű, amelyet most különösen aktuálisnak érzel?

Ajánlani? Nekem most sikerült „ledolgozni” azokat az olvasmányokat, amiket már régen be szerettem volna pótolni. Kettő kedvencem van, az egyik Edward Snowden Rendszerhiba című műve. Ezt mindenkinek ajánlanám, aki sokat posztol az interneten. Ha elolvassa, biztosan körültekintőbb lesz. Mindenhol hagyunk magunk után nyomot, erre mutat rá ez a könyv. A másik Deborah Feldman Unortodox / A másik út című könyve. No, ez kemény olvasmány, ezt erős idegzetű nőknek ajánlom.

Mi volt a legnehezebb az elmúlt időszakban és milyen új dolgokat hozott az életedbe a vírushelyzet?

A legnehezebb az az időszak volt, amikor a vásárlási idősávot bevezették. Mi Zsuzsámmal együtt szoktunk nagybevásárolni, na, ezt nem lehetett. De persze ezt is megoldottuk, csak egy okostelefon kellett hozzá meg egy türelmes feleség, aki segít eligazodni a bevásárlóközpontban a videochat segítségével.

Mi a kedvenc tárgyad/dokumentumod/alkotásod a gyűjteményből és miért pont az?

A kedvenc tárgyam egy Megilat Eszter-töredék (Eszter-tekercs, Eszter könyve tekercsen, ahogy a zsinagógában Purim ünnepén felolvassák), amely miután poszullá (rituális célokra használhatatlanná) lett, nem került genizába, hanem „újrahasznosították”. A tekercs „visszáján” egy latin nyelvű oklevelet találunk: II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1650. január 26-án Segesváron kelt adománylevelét Fodor de Bodok Balázs részére. A tekercstöredékben az fogott meg, hogy a szófér, aki írta, úgy írta meg, hogy minden hasáb a „HaMelech”, a király szóval kezdődik. Szerintem ezt a mai technikával sem lenne egyszerű megoldani.

Mik a terveid arra az időre, amikor végleg elmúlik a vírusveszély? Hová mennél először?

Most, amikor volt egy kis nyugalmasabb időszak, találkoztunk a kollegákkal egy jó kis esti beszélgetésre. Ezt lenne jó újra megtenni, de még jobb lenne a levéltárban/múzeumban találkozni munka közben. A magánéletben? Zsuzsámmal felmenni a Silvanusba, Visegrádra egy hétre, és elfelejteni, hogy „volt egyszer egy Covid”…

Múzeumunk egy különleges válogatással készül az idei tanévnyitóra. Egy csokorba gyűjtöttük a gyűjteményünkben található izgalmas iskolával, tanulással, tanítással kapcsolatos tárgyakat és dokumentumokat az elmúlt 200 évből. A virtuális tárlat egyes darabjai kronológiai sorrendben követik egymást, így képet adnak a magyarországi zsidó oktatás változásáról, alakulásáról. A tárgyakon keresztül arról kaphatunk képet, hogy milyen héber nyelvkönyvből tanultak a diákok a 19. század közepén, milyen emléklapot lehetett kapni jó magaviseletért és szorgalomért, továbbá, hogy egy hímzésminta hogyan kapcsolódhat a héber nyelv tanulásához.