Fordulópontokhoz érkeztünk, ez a magazin, a zsidó közösség és Magyarország. Egy éve lesz március 13-án (igen, péntek volt aznap, péntek 13), hogy lezárták az országot a koronavírus miatt, hogy egymástól jórészt elszigetelve élünk. Ezekben a napokban ünnepeltük a nemzetközi nőnapot és ezekben a napokban lépünk át Niszán havába, a szabadulás hónapjába. Mintha megtervezték volna: bezártság és elnyomás egyfelől, szabadulás, kiszabadulás és szabadság másfelől. Ezekről az összefüggésekről szól most ez az ünnepi szám. Ünnepi, mert a szabadság bizonyára nincs már messze.

Hírlevelünk tartalmából

• A nőnap zsidó története 
• ​Hogy kerül a narancs a szédertálra? 
• Mirjám serlege
• A narancs

• Kenyerek és rózsák: a szelídség zsidó forradalma​

• Köszönöm, hogy nőnek teremtettél 

• A zsidó nő című kiállítás
  

• Mese: Az oroszlán és a hét denevér 

• Instagram hírek #zsidomuzeum

Amerika zsidósága gazdag, befolyásos, középosztályos, amely egyetemi tanárokból, nagyvállalkozókból, filmmogulokból és effélékből áll, szoktuk gondolni. Az, hogy így alakult, a történelem egyik legeredményesebb társadalmi mobilitási folyamatának köszönhető. 

A történet kezdőpontján ugyanis a kelet-európai pogromok elől menekülő, nincstelen migránsok állnak, a New York-i textiliparban fillérekért dolgozó, döntő részben zsidó nők, akik sokan gyerekmunkásként, embertelen munkakörülmények között, napi 12 vagy több órában robotolnak, az előmenetel mindenféle reménye nélkül.

Viszont belső erejüket két hagyomány is támogatta: a jiddis szocialista munkásmozgalom, a Bund hagyománya, a szervezett zsidó munkásságé, amelyet maguk mögött hagytak Európában, illetve a szabadság hagyománya: a Peszah.  A zsidókat megtartó népi emlékezet központjában a szabadság tapasztalata állt, a szolgaság elfogadhatatlansága.

Az 1909-es évben megkezdődött az addigi amerikai történelem legnagyobb sztrájkja emberi munkafeltételekért, kevesebb munkáért, emberibb bérért folyt.  Vezetői, résztvevői, más, bevándorló asszonyok mellett, döntő többségükben zsidó nők voltak. Mózesük Clara Leimlich volt, aki jiddisül jelentette be az általános sztrájkot és azt kérte, száradjon le a karja, ha az ügy árulója lesz. Talán a 137. zsoltár sorait idézte: ha elfeledlek, Jeruzsálem, száradjon le a jobbom és tapadjon nyelvem ínyemhez. Leimlich ekkor 23 éves volt, 17 évesen hagyta el az ukrán területeket, szülőföldjét, 96 évet élt, de soha nem lett az ügy árulójává. 

A sztrájk elérte céljainak egy részét és megihlette a következő évben Európában Clara Zetkint, aki javaslatot tett a Nemzetközi Nőnap bevezetésére. Így kezdődött.

A női egyenjogúság és a széder este

A Talmudban olvassuk, aztán a peszahi Hágádá is átveszi a híres sorokat, hogy mindenkinek úgy kell tekintenie magára, mint aki ő maga jött ki Egyiptomból. Az ünnep az a pillanat, amelyben a múlt aktuálissá, jelenné válik.   

A széder este liturgiájának tehát őriznie kell ezt az aktualitást, a szabadság kiterjesztése tehát minket is kötelez. És ott is vannak némely, a talmudi sort nagyon is komolyan vevő zsidó asztalán az aktuális szabadságküzdelmek szimbólumai: Mirjám serlege Élijáhu serlege mellett és a titokzatos történetű narancs a szédertálon.

Mirjám serlege

Élijáhuról tudjuk, hogy nem halt meg, csak tüzes szekéren távozott az égbe és ő jön majd vissza a Messiás előhírnökeként (ezt a koreográfiát vette át Keresztelő János és Jézus kettőse). És mivel a Messiás bizonnyal a szabadulás hónapjában jön, várjuk, teli pohárral Élijáhut, Illést a széder estén. 

Egy idő óta szokás várni női „párját”, Mirjámot is, Mózes nővérét, aki kollégája volt Élijáhunak, és aki szintén prófétaként állt alkalmazásban az Örökkévalónál. És Élijáhu kelyhe mellé ezért kerül oda Mirjámé is, amelyet nem borral, hanem vízzel töltünk meg, mert miután Mirjám haláláról beszámol a Tóra, rögtön utána megemlíti, hogy nem volt vize a népnek. A rabbinikus magyarázat a két eseményt összeköti: csodálatos módon Mirjám érdemeinek köszönhetően jelen volt mindig egy kút Izrael táborában, amíg ő élt, halálával pedig eltűnt. A női gondoskodás, kevésbé érzelmesen szólva a „láthatatlan” és megfizetetlen házimunka épp ilyen: csak a hiánya tűnik fel, holott nélkülözhetetlen. Ennek a láthatatlan áldozatkészségnek a tanúja Mirjám serlege, az alkotó fantázia kihívása, zsidó múzeumi gyűjtemények leendő kincse.

A narancs

A legelterjedtebb történet szerint a zsidóság ismert amerikai kutatója, Susannah Heschel (Abraham Joshua Heschel, a nagy zsidó gondolkodó lánya) egy zsinagógában adott elő, amikor az egyik jelenlévő férfi bekiabálta, hogy szerinte a nők nem valóak a bimára, ahogy a narancs sem a szédertálra: így került fel az esetet követően, dafke. Jelezni, hogy van helyük a nőknek is a közösségben.

Susanna Heschel megírta erről a szép, kerek történetről alig pár éve, hogy egy szó sem igaz belőle, ahogy az a legtöbb jó történettel lenni szokott. Ő maga volt az, aki a narancsban a befogadás szimbólumát látta meg és a széderesti liturgia részévé tette mindenféle, a zsidó közösségek margójára szorított csoportok (nők, nemi és szexuális kisebbségek, örökbefogadottak stb.) képviselőjeként. Ők aztán jobbára kikerültek a történetből és az ötletet magát inverz módon egy férfinak tulajdonította a városi legenda. De így vagy úgy, a narancs felkerült a szédertálra. Idén még csak gondolatban vagy virtuálisan, jövőre már együtt. A közös széderasztalunkon lesz Mirjám serlege és Susannah Heschel narancsa is.

Rose Schneiderman, az aprócska, mozgósító szónoklatai révén legendássá váló, vörös hajú forradalmár, „az anarchia vörös Rózsája” adta ki a híres jelszót 1912-ben, 30 évesen: „a női munkásnak kenyér kell, de kell még rózsa is”. Gyengédség, figyelem, a méltóság elismerése. Mert nem csak kenyérrel él az ember. Így kezdődött Amerikában a szelídség, a rózsák forradalma. 

Rose Schneiderman még a nemsokára újjászülető Lengyelországban látta meg a sötét napvilágot, és amikor Amerikában, 10 évesen, elveszítette az édesapját, anyja szó szerint éjt nappallá téve dolgozott, hogy ő tovább tanulhasson. Így is kikerült 13 évesen a munkaerőpiacra. Anyja el akarta intézni, hogy „tiszteletreméltó” állásban foglalkoztassák, ahol kevésbé megalázó körülmények között kéne dolgoznia, mint neki. Ő tanította meg a későbbi gyújtó hangú szónoknak, hogy kenyér és méltóság, kenyerek és rózsák egyformán nélkülözhetlenek a jó minőségű élethez. Később Rosa Schneidermann a legeredményesebb szakszervezeti aktivisták közé került, és a fentebb leírt nagy sztrájk egyik motorja volt. A Roosevelt család barátjává vált, hatása a New Dealen is érezhető. Egy zsidó költő, James Oppenheim írt verset az általa híressé tett mondatból a ’10-es évek elején, a szelídség forradalmának himnuszát, amelyben az is áll, hogy a nőmozgalom a férfiakért is harcol, mert „őket is anyák szülték”. A kenyér és a rózsák forradalma végül mindenkit felszabadít majd. 

A dalt, az amerikai baloldal egyik himnuszát számosan dolgozták fel Judy Collinstól Joan Baez-ig.

A zsidó imák története követi leginkább a zsidó nép történetét, majd minden korszak hozzátett valamit. A nők elnyomásának évezredes története is nyomot hagyott az imáinkon. A modernebb vallási mozgalmak által elvetett, hagyományos zsidó liturgiában a reggeli áldások között köszönetet mondanak a férfiak azért, hogy Isten nem nőnek teremtette őket. Nem meglepő, hogy a felvilágosodás utáni évszázadokban sokak számára vált ez a kitétel tarthatatlanná. Az viszont meglepő, hogy ez a genderforradalom nem a nőmozgalom korában kezdődött el a zsidóságon belül, hanem az újkor hajnalán, a reneszánsz Itáliában.
Egy, az 1400-as évek második felében élt rabbi ugyanis olyan imakönyveket szerkesztett magas társadalmi státuszú női híveinek személyes használatára, amelyek az eredeti áldásszöveget az ellentétébe fordították: köszönöm, Istenem, hogy nőnek teremtettél és nem férfinak, olvassuk egy imakönyvben pár évvel Amerika felfedezése előtt. Az Örökkévaló gondoskodott arról, hogy a bátor rabbi Ábrahám ben Mordeháj Farissol imakönyvei jó állapotban maradjanak ránk. 

Ez a hagyomány segít abban, hogy mind egyformán örülhessünk annak, hogy férfiak vagy nők vagyunk, hogy mind azért tudjunk őszinte hálánkat kifejezni Istennek, aminek éppen teremtett minket.
Farissol rabbi tudta, hogy az asszony, akinek imakönyvet szerkeszt, nem volt elégedett a férfiközpontú imakönyvtől, alighanem onnan, hogy „megrendelőjének” volt bátorsága kifejezni elégedetlenségét, a rabbinak pedig volt bátorsága megérteni és elfogadni ezt. Egy nő és egy férfi közös, felszabadító bátorsága üzen nekünk több mint 500 év távlatából. 

A további részletek a Times of Israel​ oldalán 

A mesékről készített hírlevelünkben közzétett meseíró pályázatunkra érkezett Darvas Lili meséje, melyből Nemecsek Panni készített videót. 

Ha úgy olvassa ezt a hírlevelet, hogy nem tőlünk kapta, hanem egy barátja továbbította, akkor nyugodt lehet: ilyenek a jó barátok, megosztják egymással az élményeket, híreket, érdekes tartalmakat.

Ha ide​ klikkelve feliratkozik a hírlevélre, akkor legközelebb már péntek délben megérkezik a hírlevelünk - és továbbíthatja is akár valakinek! :)  ​