Hírlevelünk tartalmából

• Wahrmann Jahrzeit 
• Budapest meséje, mint zsidó családtörténet   
• A hét műtárgya: Híres zsidó férfiak - tabló  
• A nagyapa 
• Az unoka: egy fáradhatatlan polgár mítosza
• Konrád Miklós: Wahrmann Mór gyermekei
• ​Flódni+ Párbajozó zsidó bankár 
  
• A második nemzedék 
• Magyar zsidó Buddenbrook ház  
• Programajánló: Politzer Saga előadássorozat 
• ​​​Címlapképünk: Díszoklevél Wahrmann Mórnak
• ​​Instagram hírek 

Ma, hírlevelünk kiküldésének napján, a zsidó dátum szerint Kiszlév hó 8-án van a Jahrzeitja, halálozási évfordulója a hitközség egykori elnökének, Wahrmann Mórnak. Rá emlékezve szenteltük magazinunkat az ő és családja emlékezetének.  

Budapest meséje mint zsidó családtörténet

Miért ne indulhatna egy zsidó történet Ádámtól és Évától, vagy, hogy ne ijedjenek meg nagyon, a kalapos királytól, II. Józseftől, a felülről, hatalmi szóval a népekre kényszerített felvilágosodás ikonikus figurájától? Az ő türelmi rendeletének hatása tette lehetővé a 18. század végén, a magyar felújulás korában (amikor évszázadokra kihatóan kerül egymással szembe a trón és a vármegye, függetlenség és szabadság, haza és haladás) a zsidók letelepedését Pesten. Pesten és nem Budapesten, amelynek születésére még majdnem száz évet kell várni. E szűk évszázad történetének kezdetén találjuk Wahrmann Izraelt, a frissen alakult Pesti Izraelita Hitközség első főrabbiját, a végén pedig az unokáját, Wahrmann Mórt a város, Pest, Buda és Óbuda egyesítését célzó javaslat beterjesztőjét a kiegyezést követő években, a népképviseleti országgyűlés első zsidó tagjaként. Ekkor kezdődne, mondjuk, a magyar zsidóság kivételesen produktív és roppant vitatott aranykora, amelynek Wahrmann Mór a mintaképe, akinek ezen a héten van a halálozási évfordulója. Élettörténete a produktivitásra és a problematikusságra egyszerre mintapélda.

Azelőtt, hogy a kalapos királynak köszönhetően Pesten megtelepedhettek volna, Óbudán már, a 18. század folyamán, élhettek, a Lajos utca, az akkori Zsidó utca volt a rituális központjuk, az a Lajos utca, amelyben aztán a magyar zsidó szellemtörténet kései krónikása, Komlós Aladár is élt kétszáz évvel később.

HÍres zsidó férfiak tabló @Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár 

A 19. század végén a társadalmi integrációban elért eredményeire büszke zsidó közösség több hasonló "akikre büszkék vagyunk" tablót is összeállított. Gyűjteményünk egyik fontos, de sajnos töredékesen fennmaradt darabjának szinte közepén láthatjuk Wahrmann jól ismert portréját, körülötte az osztrák és magyar zsidó elit képviselőivel. Sajnos nyolcan már örökre hiányoznak erről a tablóról, amit tavaly restauráltattunk. A többi szereplő neve, és a műtárgy további adatai a képre kattintva olvashatók. 

A nagyapa

Amikor tehát megtelepedhettek Pesten, 1783-tól, a zsidók elkezdtek átköltözni Óbudáról és megkezdték egykori anyavárosuk ellen a függetlenségi háborút. Elszakadás Óbudától, ez a cél formálta meg a Pesti Izraelita Hitközséget, a világ egykor, később, leggazdagabb hitközségét, amelynek némi civakodás után a szintén óbudai eredetű Wahrmann-nagypapa lett az első főrabbijává, aki kinyitotta a neológia leendő, bevehetetlen fellegvárát a világi oktatás felé igen-igen jámbor zsidóként – ne feledjük, ez a kor ringatja a progresszív zsidóság bölcsőjét is, ez a kecsege-gate kirobbantója, Chorin Áron kora. Erről részletesebben honlapunkon, itt olvashat: Flódni+​

Kezdetben teremtette tehát a modernitás a Pesti Izraelita Hitközséget és a felvilágosodás szelleme lebegett a Duna fölött.

A hitközségek azután is megőrizték nehezen kivívott önállóságukat, hogy a város maga nem utolsósorban a Wahrmann-unoka, Mór aktív részvételével, egyesült. Egészen 1950-ig, amikor a rákosista centralizáció kényszeregyesítése lezárta például a Pesti Izraelita Hitközség történetét is. Ebből kifolyólag a városegyesítő Wahrmann élete utolsó aktív évtizedében a külön Pesti Izraelita Hitközség vezetője lehetett csak. 

Az unoka: egy fáradhatatlan polgár mítosza

A népszerű budapesti városi séták szervezője, a Hosszúlépés. Járunk? ötletgazdája, Merker Dávid tette fel a kérdést a köszolgálati TV-n Wahrmann Mórról tartott előadásában, hogy honnan volt ideje hősének kiterjedt és páratlanul sikeres nemzetközi üzleteit vinni, koordinálni, a költségvetési-pénzügypolitikai kérdésekkel foglalkozni Lipótváros „örökös” parlamenti képviselőjeként, bizottsági elnökként és a Pesti Izraelita Hitközség menedzselését is intézni, amelyet az 1880-as évek elejétől haláláig ő vezetett.

A válasz, persze, egyfelől az a költői kérdésre, hogy a Gründerzeit self made manje, zsidó mintapolgára szorgalmas volt és szerény, kötelességtudó és fáradhatatlan családja jóléte és a köz szolgálatában egyaránt, minden polgárerények megtestesítője. Így is van. Részt vett az országos ügyekben, sőt a dualizmus Ausztriával megosztott államügyeiben is, mert természetesen a fennálló közjogi rendszer, a kiegyezés lelkes híve volt, a Deák-párt oszlopa, képviselte lokális közösségét, Lipótvárost és ezen túl volt aktív a „civil szervezeti”, egyházi életben is, hiszen ez is a polgári szabadság és felelősségvállalás gyakorlati terepe, az erős civil társadalom a szabadság garanciája. Szép és igaz.

Továbbá az is hozzátartozik mindehhez, hogy gyermekeit jórészt, magától értetődően nem ő, hanem erre szakosodott alkalmazottak nevelték, ő, mint majd látni fogjuk, inkább pénzelte őket – édesanyjuk az utolsó, harmadik gyermek születésekor, húszas évei közepén meghalt, Wahrmann nem házasodott újra.

Az is segített, hogy változó intenzitással volt aktív különböző szerepeiben. Akkortól fogva, hogy elvállalta a hitközség vezetői feladatait, parlamenti aktivitása erősen visszaesik, ahogy arra Konrád Miklós történész briliáns tanulmányában rámutat: ez a változás az 1880-as években áll be. Igen, Tiszaeszlárral esik időben egybe. 

(Konrád Miklós: Wahrmann Mór és gyermekei. In: Történelmi Szemle, 2012/3.) 

A liberalizmus tündöklése és hanyatlása: a második nemzedék

A liberális nacionalizmus első, reformkori és második nemzedéke (így utalt rájuk a modern magyar antiszemitizmus egyik alapműve, Szekfü Gyula Három nemzedéke is) úgy tűnt, lezárja a „zsidókérdés” történetét a jogi emancipációval, az antiszemitizmus a múlt ködébe vész a többi sötét babonával együtt. A magyarrá váló, polgárosodó zsidóság, illetve – egyik – eszköze, a neológia úgy gondolta, a történelemnek van iránya, vezet valahová visszafordíthatatlanul, a haladás megállíthatatlan. Ennek a liberális nacionalizmusnak a szövetségese volt Wahrmann is a magyar gazdaság és politika kulcsszereplőjeként és a neológia fontos figurájaként egyaránt. Ha volt élettörténet, amely ennek a liberalizmusnak a diadalát hirdette, az övé volt az.

Mégis feltűnő, hogy Tiszaeszlárt megtapasztalva az országos közélet helyett egyre inkább a felekezeti vezetői feladatok kötik le, egyre inkább visszatér, úgymond, élete a neológiához, a hagyományhoz. Érzékeli, minden fronton, a történelem végső győztesének tűnő liberalizmus sokféle válságát, a modernitás krízisét, jobbról a feltámadó reakciót, balról az erősödő munkásmozgalmat, a szociáldemokráciát például. A közjogi, politikai, gazdasági rend, amelyet a távoli jövőnek épített társaival, még életében meginogni látszik. Tiszaeszlár körül, ahogy Konrád tanulmánya is írja, általában is megélénkül a neológia zsidó közösségi élete, sajtója erőre kap és ezt az átmeneti lelkesedést minden bizonnyal az elvesztett illúziók táplálják. Ha mégsem megy olyan gyorsan az asszimiláció, próbáljuk meg a disszimilációt kicsit. Ezt az ingát lendíti ide-oda az aktuális történelem majd, így dobálja majd a szél a neológiát a jövőben is. 

Nincs út visszafelé: a magyar zsidó Buddenbrook ház

Mert a visszafordulók már alig találnak utat a hagyományhoz, nem az vonzza őket magához, csak menekülnek. És tovább sem adhatják már a gyerekeiknek. Konrád Miklós tanulmánya azt kíséreli meg megfejteni, elképesztően közel hajolva tárgyához, hihetetlenül aprólékos szorgalommal és beleérzéssel, miért hagyta el a zsidó vallást Wahrmann Mór két fia és a lánya is, mindegyik gyermeke legvégül. Azt a hipotézist kockáztatja meg, hogy a vallási kötelékek meglazulása mellett, amelyről már a korabeli zsidó sajtó is írt, hiszen a három kitérés a neológia durva arculcsapása volt, kellett még a már jólétbe születettek igénye a magasabb társadalmi állásra is, bekerülésük reménye a jobb társaságokba, vágyuk a reprezentációra. És mint egy különösen kegyetlen polgári tanmesében a szorgalmas első generációs hangyáról és a nyomában járó elkényeztetett tücsökről, mindkét Wahrmann-fiú fiatalon, lezüllve hal meg, az apai örökség eltékozlása után, a kitérő lánygyermek, családja utolsó reménye és a tőle származó élete is a hanyatlás szomorú tanúi. Adja magát, hogy a családtörténetüket egyfajta „Buddenbrook házként vigyük színre, a zsidó hagyomány és a polgári életforma megtartó erejének elvesztéseként értsük meg sötét végzetüket.

És megérezzük, hogy baljós árnyak lengik körül a liberalizmus virágkorát. Vagy ez már csak utólagos belemagyarázás lenne, a későn születettek fölényes mindentudása? Akárhogy is, ha erre a hétvégére csak egy alapos és lenyűgözően eredeti történelmi munka elolvasását tervezték, mindenképpen Konrád Miklós szövege legyen az. Ha esetleg erre a hétvégére egyetlen történeti mű elolvasását sem tervezték be, higgyenek nekünk, gondolják újra. 

A Politzer Saga kiállításunkhoz kapcsolódó 12 részes előadássorozatunk következő előadása csütörtökön, november 18-án Schweitzer Gábor​ előadásával folytatódik. Ez alkalommal a Politzer családba beházasodó Misner Ignác történetét ismerhetjük meg a filmből és a kapcsolódó előadásból. Az előadássorozatra regisztrált hallgatóknak az előadások után emlékeztetőt küldünk, benne a filmmel, és a filmhez kapcsolódó érdekességekkel. Regisztrálni honlapunkon keresztül lehet, de az előadás-sorozat regisztráció nélkül is látogatható. (Részletes program és zoom link a honlapon: https://www.milev.hu/milev3.html

A fővárosi V. kerületi polgárok díszoklevele Wahrmann Mórnak. @Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár  

Amelyben az ötödik kerületi választópolgárok teljes bizalmukról biztosítják képviselőjüket, Wahrmannt abban az évben, amelyben a tiszaeszlári vérvádper elkezdődött és Wahrmann egy parlamenti szóváltást követően párbajozni kényszerült a modern magyar antiszemitizmus legendás előfutárával, Istóczy Győzővel, rémesen komikus körülmények között, úgy, hogy mindkét fél sértetlenül távozhatott a bizarr bohóckodás helyszínéről. És Lipótváros, persze, szolidáris volt, ahogy Tisza Kálmán liberális kormánya is az eszlári zsidókkal. Az egész, ha az ember nem figyelt, kedélyesen békebeli volt tulajdonképpen. A derék lipótvárosi választók ebben az évben mindenesetre megragadták a kínálkozó, szomorú alkalmat, hogy „szeretett képviselőnk iránti feltétlen tiszteletünknek és hazafias ragaszkodásunknak adjunk újbóli kifejezést”. Wahrmann az ezt követő évben kezdi mérsékelni politikai aktivitását, hogy a Pesti Izraelita Hitközség elnökévé legyen. A díszoklevél adatlapja elérhető ITT.