A hüpe, a baldachinsátor, a zsidó esküvő legismertebb kelléke, ház is és nem is ház. Van négy oldala és van teteje is, de falai nincsenek, alapja sincsen, alapja barátaink kedvessége gyakorta, akik a rúdjait tartják. Úgy tárgy, hogy nem tárgy, alig tárgy, egy másik, stabil tárgy, egy ingatlan hordozható váza csak.

A hüpe a háztartást szimbolizálja, amelyet ketten építenek majd, akik most alatta állnak. A közös otthonukat. Miért ennyire pesszimistán „ábrázolja” a jövőt?

A hüpe, miként a judaizmus, realista, kerüli a cukros hazugságokat. A házasság két ember egymás számára teremtett közös érzelmi otthona és ezért nagyon törékeny. Annyira stabil, amennyire az érintettek, és valamelyest a barátaik, szeretteik, „tartják”. Kitett az érzelmi viharoknak és minden nap újjá kellhet építeni. Ezért javasolják, vagy éppen írják elő többen az ortodox világban, hogy a hüpét ne a zsinagóga falai között, hanem a szabad ég alatt állítsák fel. Hogy valóban a hüpe legyen a szerelmesek egyetlen háza, hogy tudják, csak az egymás iránti elköteleződésükön múlik minden. A neológia józan, óvatos, polgári irányzat, biztos, ami biztos, a zsinagógai falak közé vitte az esküvőit. De azért így is érthető, miről van szó.

A hüpe olyan az életúton, amilyen a zsidó évben a Szukot nevű tórai eredetű ünnepen felállítandó sátor. Szukotkor is kimegyünk a szabadba, az őszi hűvösbe enni és aludni, hogy átérezzük életünk esetlegességét. És mivel ez örömünk ideje, megtanuljunk örülni is neki. Az esküvő örömének is része, hogy egymáson kívül nincs otthonunk. És mindezt nagyon viccesen illusztrálja gyűjteményünk egyik képeslapja. 

Újévi képeslap esküvői jelenettel →​

A zsidó újévi képeslapok felettébb népszerűek voltak, meglehetősen sokat őriz a gyűjtemény közülük és az a jó bennük, hogy annak, amit megtalálunk rajtuk, szinte soha semmi köze nincsen a zsidó újévhez. Az ugyanis önvizsgálati alkalom, nem annyira képeslapos téma. Az esküvő viszont, a boldogság jó lesz újévre. Ezen a képen egy frakkos, keménykalapos úr jegyez el egy megilletődött lányt a hüpe alatt, vele szemben, szinte mintha a tükörben látná, egy másik keménykalapos, frakkos úr, talán a tanúk egyike, talán a szertartást vezető rabbi, talán valami látomás tapsol jólnevelten. A két frakkos, keménykalapos figura gyakorlatilag tényleg teljesen egyforma, mintha egy Magritte-festmény szembecsapó trükkje lenne, a szürrealista mester ijesztő ötlete. A hüpén túl egy másik vőlegény, pont ugyanolyan tucatalak mint az eredetije. Bárki lehetne. Miért épp az a szerencsés választott, a vőlegény közöttük, aki, miért nem inkább a másik? Egyáltalán honnan tudja a menyasszony, melyik az igazi?

A háttérben még egy adag, idősebb, jólfésült kalapos, idősebb bácsi, a vőlegényre váró jövő, a hüpét egy keménykalapos, élére vasalt fiú fogja, az egykori kisgyerek talán. Az újévi képeslap, ha figyelmesen nézzük, afféle haláltánc-jelenetté válik és a kalapok örvényében mintha a halál tátaná ki a torkát. És annak a réme, hogy nincs közöttünk különbség. Így már valódi hangolás lehet a zsidó újévre ez a bizarr és szellemes kompozíció, a világ legradikálisabb újévi képeslapja. 

Ketuba. Siena, 1718 →​

A gazdagon díszített 18. századi házasságlevél szélén a Rúth könyve zárlatából vett idézet fut végig, ami egy felettébb atipikus házasságkötés történetét idézi: a moábita Rút és a zsidó Boáz frigyének megáldása, és bekapcsolása a hagyomány áramába. A moábita nőnek a történet szerint olyanná kell lennie, mint Ráhel és Lea ősanyáknak, Izráel háza megépítőinek.

És legyen házuk olyan, mint Perec háza, akit Támár szült Júdának; folytatódik a házasságlevélen szereplő idézet. A megidézett Támár is idegen, kánaánita nő, aki még csak a felesége sem volt Júdának, egészen konkrétan azt hitte Júda, hogy egy prostituált. Igazából a kétszer megözvegyült menye volt, akivel nem bánt szépen, akitől később bocsánatot kért. És hozzá hasonlítja a szöveg Rútot, akit Dávid király dédanyjának tesz meg, tehát a Dávid házából származó Messiás ősanyjának. És mindez egy ketubá szövegében van, illetve, persze, a héber Bibliában, egy zsidó házasságot tesznek ezzel az idézettel törvényessé.

Mennyire kevéssé jámbor dolog néha a hagyomány, az örökség.

És hogy hol kerül elő a legsűrűbben a zsidó liturgiában Perec háza? A péntek esti szombatfogadás alkalmával. Ennek a szertartásnak a része, a sokféle fülbemászó dallammal énekelhető slágere a „Lehá Dodi” nevű, 16. századi eredetű, misztikus ihletésű dal, amely a megváltás témájáról szólva tér ki a fentebb emlegetett Perec házára, rajtuk keresztül érkezik majd a Messiás, amelynek a szombat az előhírnöke. 

Továbbá a szombat a dal szerint menyasszony, Izrael népe menyasszonya. Körbeértünk. Egy újabb esküvő. 

Esküvő a Dohány utcai zsinagógában, fénykép  →​

Valamikor a ’60-as évek első felében feltehetőleg. Mert a rabbi, az utolsó kápolnásnyéki rabbi 1959-ben veszi át a Dohány utcai zsinagógát. Fisch Henrik 13 évig szolgál a neológia első számú templomában, aztán, 67 évesen, külföldre távozik, itthagyja az országot, ahonnan elvitték meggyilkolni az 1944-es évben a családját. Ahogy elmegy, kicsit előbb, Lóránd Márton kántor is. Hogy ki a lefátyolozott menyasszony, ki az áldás után a borospohárból itatott vőlegény, nem tudjuk, nem sok látszik belőlük. A kép főszereplői akkor ők voltak, ma már az a két idősödő ember, akik arra készülnek legalább másfél évtizeddel a háború és a holokauszt vége után, hogy itthagyják Magyarországot. Ennél szomorúbb, ennél beszédesebb esküvői képet a kora Kádár-rendszer magyar zsidó távlatairól aligha lehetne még elképzelni is. Ez az esküvő, pláne így, utólag, nem ígér magyar zsidó jövőt. Reméljük, a házasulóknak, személyesen, ígért. És végül is mi is itt vagyunk, nagyjából hatvan évvel a kép elkészülte után. Mázel tov. 

Pilichowski: Esküvő (képeslap) →​

Leopold Pilichowski a nyers zsidó életet festő realista művész volt, szocio-kommentátor, a zsidó élet rituális hétköznapjainak krónikása. Ezen a képén a zsúfoltság a főszereplő, sok zsidó együtt nem túl nagy helyen. A szűkösséget érezzük mindenhol és az intenzitást, a felszabadult jókedvet kevésbé. Ez a legfeltűnőbben a nagyon kevéssé szellős kép hiányaiban mutatkozik meg. Ugyanis annak ellenére, hogy látszólag mindenki eljött, valakik mégiscsak hiányoznak a képről. A menyasszony és a vőlegény. Ami történik, nem is róluk szól elsősorban, hanem Izráel közösségéről, akik még ezeken a napokon is kerülik a teljesen önfeledt boldogságot. A cionista mester itt mintha némi kritikus szeretettel mutatná fel a stetl túlzottan is szűkös, túlzottan is fülledt belső életét. Mintha azt mondaná az asztalnál ülő zsidókról, hogy nagyobb boldogságot érdemelnének. 

Ma, hírlevelünk küldésének napján, Tammuz 11-én van Telcs, (eredetileg Teltsch) Ede (1872. május 12. – 1948. július 18.) magyar zsidó családból származó szobrász- és éremművész halálozási évfordulója, Jahrzeitja.

Telcs Ede Baján született, de még kétéves sem volt, mikor cipészmester édesapjával és édesanyjával Szabadkára költözött, ahol iskoláit is végezte. Tehetsége és szorgalma révén jutott el a bécsi Akadémiára, ahol Fadrusz Jánossal együtt egy időben Edmund von Hellmernél képezte magát. Telcs 1900-ban vette feleségül Gerőfi Annát, egy téglagyár-igazgató lányát, akit a szabadkai honvéd gyalogosezrednél ismert meg. Három gyermekük született, az asszony azonban vesetuberkulózisban meghalt. Telcs később újraházasodott és még két gyermeke született. A művész 1920-ban Hollandiába költözött, ahol egy barátja ezüstműves gyárának művészeti vezetője lett, hazatérése után az Alkotás utca 41. szám alatt lett műterme és lakása. Kezdetben életképekkel szerepelt kiállításokon, majd architektonikus műveket, díszítőszobrokat készített középületekre (pl.: Zeneakadémia) és hozzá köthető számos síremlék is (Munkácsy Mihály, Barabás Miklós). Emlékművei közül kiemelkedik a kecskeméti Kossuth-szobor, a Kallós Edével közösen készített budapesti Vörösmarty-szobor a Vörösmarty téren, valamint Alpár Ignác szobra a Városligetben, a Millenniumi emlékművön pedig Szent László és III. Károly szobra. Síremlékei és köztéri szobrai mellett plakettművészetéről vált híressé. 1928-ban gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből az Ernst Múzeumban. A háború alatt hamis papírokkal egy „svéd” védett házban bujkált Pesten, a háború után visszaköltözött műtermébe az Alkotás utcába. 1948-ban halt meg, síremléke, amelyet saját maga készített, a Farkasréti temetőben található. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében található műveiben itt lehet böngészni:

Éltem, és művész voltam címmel megjelent visszaemlékezéseiben így ír önmagáról:

"Én egész munkásságomban csak meggyőződésem szavára hallgattam, nem törekedtem váratlan újszerűségekre, ezért – tudom –, hogy munkáimat manapság sokan érdektelennek, problémamentesnek tartják. Mégis remélem, hogy száz év múlva, vagy talán még később, ha a mai idők művészete már áttekinthető képet fog nyújtani, ha a pillanat divatja és sikere feledésbe merül, néhány munkám elnyeri majd megérdemelt helyét a 20. század művészettörténetében, és hírt fog adni a kései utódoknak arról, hogy éltem és művész voltam."

Strykowski: Galíciai zsidó esküvő. A festmény fényképe egy 1946-ban összeállított albumban →​

Gyűjteményünk egyik első tárgya volt a hatalmas (193 x 105 cm), galíciai zsidó esküvőt ábrázoló olajfestmény, Wilhelm August Strykowski lengyel festő alkotása. A képet Kohner Adolf báró helyezte el a múzeumban örök letétként 1910-ben, majd a rendszerváltás körüli években tűnt el.

Itt most megidézzük, hiszen "lelkileg" továbbra is a gyűjteményünk részének érezzük, és reméljük, hogy egyszer visszatér. 

Köszönjük, hogy sokan felkeresték a múzeumot a Múzeumok Éjszakáján! Ilyen volt: