A naptár drámái: a fényből a sötétbe

A zsidó naptár elsőszámú feladata az, hogy összesűrítse a zsidó történelem és a személyes zsidó élet minden fájdalmát és veszteségét, gyászt és újjászületést, lemondást és reményt, életet és halált egyetlen rövid év napjaiba, hogy mindent újra és újra átélhetővé tegyen, hogy az egymásra felelő rituálék ritmusával összekösse a hétköznapit a végtelennel. Ezért sűrít, fókuszál, dramatizál.

Ezért alakult úgy, hogy hozzávetőleg egy héttel Hanuka lángjainak kilobbanása után böjtnapok következnek. Tevet havának 8. napján a Tóra görögre fordítását gyászoljuk, 9.-én Ezra, a babiloni fogság vége utáni nagy tanító halálát, 10.-én pedig Jeruzsálem babiloni ostromának kezdetét, amely az első Szentély pusztulásához vezetett végül. Ezeket az összekapcsolódó fájdalmakat sűrítjük bele Tevet 10. reggeltől estig tartó kisböjtnapjába.

Hogy Ezra meghalt, szomorú, értjük, hogy az ostrom megkezdődött, világos, katasztrófa. De mi a baj azzal, hogy a Tórát lefordították görögre? Hát nem az egész emberiségnek szól? Talán mások nem tanulhatnak belőle? Ráadásul, a Talmud is írja, csoda révén született meg a fordítás. Ismert a legenda: a hellenizmus korában járunk, Alexandria világvárossá válásának idején, amikor a Ptolemioszok közül való uralkodó felkér 72 bölcset, hogy fordítsák le külön-külön a Tórát és, persze, mind, éppen ugyanazt a szöveget készítik el. Még a szándékos pontatlanságaik is azonosak, vigyáznak, hogy az avatatlanok nehogy félreértsék, amit olvasnak. Minden olyan megfogalmazást, amelyből úgy tűnhetne, Isten nem egyetlen, gondosan elrejtenek az avatatlan szemek elől, például amikor az Örökkévaló azt beszéli meg önmagával vagy talán az angyalokkal, hogy alkossunk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra. A többes számot itt nem szabad lefordítani a nem zsidó világnak. Mindez azt jelezhetné, az Örökkévaló sugallta és látta el jóváhagyásával a fordítást, az Ő jóváhagyásával lehetett „forgalomba hozni”. Akkor pláne miért kell szomorkodni mégis?

A fordításban elveszett Isten: József Attilától a Tóráig

A szöveg és a nyelv között, amelyen született, roppant bensőséges a kapcsolat, minél bonyolultabb, gazdagabb, minél több jelentésű a szöveg, annál inkább. A mosógépek használati utasításait lefordítani nem jelent nagy veszteséget, magyarul, németül, kínaiul éppen úgy érthető lesz, vagy, sokaknak, épp úgy érthetetlen, melyik gombot mikor merre kell tekerni. De azon, hogy József Attila lefordíthatatlan, nem véletlenül szoktunk búslakodni épp mi, egy elszigetelt nyelv gazdag, de elszigetelt kultúrájának örökösei, alakítói. Akkor mennyivel inkább lefordíthatatlan  a Tóra, az Örökkévaló földi megnyilatkozása, a tárgy, amelyben leginkább megtapasztalható: a szöveg értelmeinek végtelensége az Ő végtelenségét tükrözi. Márpedig a fordítás értelmezés, egy értelem kiválasztása a sok lehetséges értelem közül, elszegényíti, megmerevíti a Tórát. Fogságba ejti legyengítve, már nem süt át rajta az isteni izzás. De akik olvassák, mégis azt hihetik, hogy a Tórát olvassák és nem csak halvány kópiáját, vázlatát.

A Tóra a világ népeié, de a főszereplője egy konkrét nép, Izrael népe. Ha nem az ő nyelvén szól, talán el fogják tőle vitatni még ezt is. Azt mondják, a Tóra általános érvényű és Izraelnek nincs hozzá több köze, mint másoknak, esetleg azt, hogy Izrael ellen bizonyít, rossz színben tűnik fel benne, korholja Mózes, átkozzák a próféták a héber Bibliában, nem csoda, hogy lecserélte őket a Jóisten. Mindenki azt mondja majd a Tórára, ha kiszakad saját nyelvi és értelmezési közegéből, hogy igazából az övé. Így is lett, mint tudjuk. Az Egyház, története egy pontján, önmagát jelentette ki az „igazi Izraelnek”, az eredetileg a zsidó népnek szóló ígéretek valódi örökösének, a keresztény teológiai antijudaizmus döntő hagyománya ez. Furcsa, persze, hogy a Tóra görögre fordítását gyászolni kell, de nem egészen érthetetlen. Tatár György éppen most, a Jelenkor-folyóirat Tevet-i, decemberi számában közölt minderről megrázó nagyesszét, kései Hanuka-ajándék annak, aki elolvassa, megéri.

Tanulni még nem árulás: az ostromgyűrű bezárulása

Másfelől, persze, nehéz teljes mértékben azonosulni is a rabbinikus hagyománnyal, nekünk, akik a legtöbben nem héberül olvastuk e először a bibliai történeteket, akik mind a nyugati civilizáció gyermekei vagyunk, amely nem létezhetne a Szentírás közvetítése nélkül, a görög Septuaginta és a latin Vulgata nélkül. A kereszténység – és, más módon, de részben az iszlám is – a Tóra sajátos fordítására épül, a körülöttünk lévő kulturális világ a héber Biblia értelmezése-fordítása. Ahogy maga a zsidóság története is érintkezések, kapcsolódások, fordítások története, ahogy ez a tárgykultúráján is jól végigkövethető, a Zsidó Múzeumok által elbeszélt történet, a tárgyak története megérthető akár kulturális fordítások történeteként is: hogyan illesztjük bele a külvilág inspirációit a saját életünkbe, hogyan fordítjuk le, fordítjuk át az idegen hatásokat zsidóvá és a külvilág hogyan illeszti be azt, amit tőlünk tanul, saját történeti életébe. Minden kultúra története jórészt fordítások története. Tevet havának neve például, amikor a fogságot, a saját nyelvbe „belebeszélő” fordítást, idegenséget gyászoljuk, maga is akkád eredetű.

Hogyan maradjunk zsidók a változó időben, mit tanuljunk meg és mit felejtsünk el hozzá, mihez ragaszkodjunk, ezekre a kulturális kérdésekre keresték a választ, szintén a hellenizmus, az ókor globalizációja idején a Makkabeusok és utódaik is, erre kereste a választ Ezra is, akinek a halálozási évfordulóját Tevet 9.-én ünnepeljük, ezt a kérdést tétette fel velünk maga a babiloni fogság is, amelynek árnya akkor vetült ránk, amikor, Tevet 10.-én Nebukadnécár csapatainak ostromgyűrűje bezárult Dávid városa, Jeruzsálem körül. Minden egybevág Hanukától fogva Tevet 10-ig.

A kecske hava: az alternatív bátorság példája

Avagy – így már ismerősebb lesz – a baké. A zord sziklák között mászkáló, lábát közöttük határozottan megvető, büszke, magányos túlélő Tevet havának, a tél mélyének szimbóluma. A tél hősiessége nem látványos és hangos, nem az oroszláné, mondjuk, hanem a kecskéé. A csendes, szívós kitartás hősiessége. A téllel egyszerűen annyit kell csinálni, hogy kivárjuk, amíg elmúlik, mert a Tevet idején, a Hanuka utáni időszakban már lassan kifelé megyünk belőle. Amikor a kecske hava véget ér, akkor már a tavaszváró ünnepek szezonja kezdődik, az újjászületés rituáléié: Tu biSvát az első, aztán jön majd a Purim és a Peszáh. Ez a kecske ideje, a makacs kitartásé.

A történelem legtöbbször nem a látványos hősiesség esélyét kínálja fel nekünk, amikor helyt kell állnunk, a szerény, félrevonult, de határozott kiállásét, a csendes ellenállásét sokkal inkább. A kecske számunkra, zsidók számára is a megfelelő példakép. Ki kell bírni, túl kell élni, leszegett fejjel, szerényen, határozottan. Ahogy a híres zsidó mondás is tartja, ez is elmúlik egyszer. Ez a kecske-típusú túlélők végső bölcsessége is és végül mindig nekik lesz igazuk. Végül, csak ki kell várni, mindig a zsidók járnak jól.

A kérődzés kultúrája: a kecske télen

A beosztás a lényeg, az, hogy jól gazdálkodjunk a rendelkezésünkre álló szűkös javakkal. A kecske kérődző állat, kétszer emészti meg, amit lelegel. Ez a jámbor, megfontolt, körültekintő lassúsága az emésztésnek az egyik olyan tulajdonsága, amely kóserré teszi. Egyes elméletek szerint a kóserség előírásai valamiféle összefüggésben vannak azzal, hogy a megengedett állat szelíd növényevő legyen.

És egyúttal téli túlélési technikákat is tanulhatunk ebből. Hogyan fogyasszunk kultúrát telente, honnan nyerjünk szívósságunkhoz muníciót. Az új szellemi felfedezések mellett a tél az újranézések, újrahallgatások, újraolvasások időszaka. Az olvasás története megmutatja, hogy az extenzív olvasás időszaka, amikor az emberek minél több dolgot akartak elolvasni egyszer, viszonylag friss fejlemény. Régebben kevesebb, sokkal kevesebb, szerző sokkal elmélyültebb olvasása dívott. Telente behúzódhatunk a múltunkba újra, kulturális kérőzdzőkké válhatunk a Tevet jelképe, a kecske stratégiáját követve. A Netflix-korszak végtelen, majdnem korláttatlan lehetőségeket biztosít erre számunkra és az, amin kérődzünk, valóban mélyebben megemésztett tartalommá válik majd. Továbbá őriz csomó mindent régebbi önmagunkból, mindenki ismeri az ilyen zavarbaejtő találkozások emlékét, aki gyereknek próbál régi meséket felolvasni, megmutatni, azt, ami valójában neki fontos. Könyvekbe, filmekbe, zenékbe van szétszórva a múltunk, érdemes ilyenkor, a kitartás érdekében, összeszedni. Kitart tavaszig.

Elmélyülni tavaszig

A zsidó szövegelsajátítás fő mintázata éppen ez: a Tóra állandó újraolvasása, amelyben évről-vére újra megtörténik minden, mint a zsidó naptárban. A Talmud Bráchot traktátusa szerint minden alkalommal minden hetiszakaszát háromszor kell elolvasni: kétszer a héber eredetit és egyszer még fordításban is. Vagyis az ismétlésben, az elmélyülésben még a fordításnak is lehet szerepe. Minden körbeér tehát, amikor elérünk Tevet hónapjába.

A Politzer Saga című, a Rumbach zsinagógában látható kiállításunkhoz kapcsolódó 12 részes előadássorozatunk záróeseményét tartjuk 2021. december 16-án, délután hatkor online. A történeti előadásokat követően a záróbeszélgetésben a Politzer család történetét megtaláló és feltáró családtag, Linda Ambrus-Broenniman, és a történetet bemutató filmeket készítő Forgács Péter beszélgetnek Török András moderálásával. 

Az előadás nyitott, a ZOOM link: shorturl.at/drsA3

Tórapólya, 1779. A tárgy adatai a képre kattintva elérhetőek. 

E heti címlapképünk melyen egy hímzett kecskebak képe látható, egy hímzett tórapólya részlete.

Az eredeti tárgy egy 15 cm széles és 308 cm hosszú vászon pólya, melynek hímzett felirata: „A tiszteletreméltó Simon fia, Jehuda Léb szerencsés csillagzat alatt, a bak jegyében született, a kis időszámítás szerint 540-ben, tévét hónap harmadik napján, vasárnap. Az Örökkévaló növelje fel a Tórához, a hüpéhez és a jótettek végrehajtásához, ámen szela.”

A pólyát az 1779-ben Tévét hó harmadik napján született Juda Lév, Simon fia tiszteletére hímezte édesanyja, majd a gyakorlat szerint a zsinagógának ajándékozta, hogy egy tóratekercs rögzítését szolgálja. A tévét hónap és a betűkkel kiírt évszám között egy kis hímzett bak és a „mazal gedi" (bak csillagjegye) is megjelenik, jelezve, hogy a rabbinikus ódzkodás ellenére a csillagjegyek nem csak az ókorban voltak jelen a zsidó tradícióban. Amikor a kis Juda Léb született, még nem volt zsidó anyakönyvezés, így születési adataira ez a hímzett vászondarab az írásos bizonyíték.