Hírlevelünk tartalmából

• Fiúk és lányok, lányok és fiúk
• A hét műtárgya: Halottmosdató asszony imakönyve
• Letölthető könyv!
  
• Interjú Balázs Gábor eszmetörténésszel 
• Ki az első rabbinő a világon? ​
• Programajánló: Politzer Saga előadássorozat 
• ​​​Címlapképünk: Nők a karzaton - imakönyv
• ​Instagram hírek 

Fiúk és lányok, lányok és fiúk 

„Nincsen más kiút, csak lányok és fiúk”, fogalmazza meg a kor tegnapi tömegkultúrájának hangján Fluor Tomi, és igaza van, a Tóra is pont így gondolja, csak kicsit még szebben.

Amikor Ádám letörten ül a szép új teremtés közepén, az Örökkévaló egyszerre csak rájön, mi baja van nehezen követhető teremtményének: nem jó az embernek egyedül-állapítja meg. És valóban. Aztán kiderül, amikor az egész gyümölcsevéses esetet rákeni, hogy nem jó nekik párban sem.

Ahogy nem jó Ábrahámnak és Sárának, Izsáknak és Rebekának, először Jákobnak és Ráhelnek lenne jó, ők tényleg szerelmesek, ott meg először Lábán, aztán a halál avatkozik be. Három dolgot visel nehezen az ember: a magányt, a másikat és önmagát. De hiába: nincsen más kiút, csak lányok és fiúk (esetleg fiúk és fiúk, lányok és lányok stb), mindig ide jutunk vissza. Az egyetlen kiutat egymásban lelhetjük fel.

A nők szerepe a vallásos zsidóság minden irányzatának évtizedek óta az egyik első számú kérdése. Először a reformzsidók között dúlt háború ezzel kapcsolatban, mert volt idő, hogy közöttük is dúlt, aztán a konzervatívok berkeiben az 1970-es évektől és immár másfél évtizede az ortodoxiában is, legalábbis abban a részében, amely szívesen érintkezne a világgal. Lépten-nyomon robbannak ezzel kapcsolatban a hírek, a sokszínű izraeli kormánykoalícióban a napokban kisebb kormányválságot okozott, hogy nők akartak Tórát olvasni a Siratófalnál és egyes baloldali parlamenti képviselők – például Gilad Kariv reformrabbi – aktívan támogatni kívánták őket.

A nők egyenjogúsága, persze, modern probléma, de időről-időre előkerültek ezzel kapcsolatos kérdések a zsidó történelemben. A középkor derekán Nyugat-Európa egyes részein, a mai Németország és Franciaország területén feltűnően sok megengedő, a nőket bevonó vallási állásfoglalás született, állítólag volt rabbi, aki nem csak elvben engedte volna meg, hogy a nők az imaközösség, a minján tagjai legyenek, de be is számolt egyet-egyet közülük a 10 tag közé. Kis közösségekben éltek, mindenkire szükség lehetett a minjánan és a nők nagyobb pénzügyi függetlenséget élveztek itt és ekkor, mint a premodern zsidó történelem más periódusaiban. Az, hogy erről a kérdésről történeti munkák születtek, hogy mindezt észrevettük, persze, modern érzékenységeink következménye. A múlt napról-napra változik, egyre gazdagabb és színesebb lesz. Mutatunk pár példát.

Halottmosdató asszony imakönyve. Adatlapja és a további oldalak a képre kattintva elérhetőek. 

E heti kiemelt műtárgyunk a nők szertartási részvételének egy speciális, mindig is elfogadott változatát idézi fel. A kis kéziratos, pergamen imakönyv az elhunyt nők rituális mosdatása és halotti ruhába öltöztetése során elmondandó imákat tartalmazza. A halottak rituális mosdatását, temetési felkészítését a Hevra Kadisa tagjai végzik – de kevesebb szó esik a női halottakat mosdató asszonyokról, pedig a női halottak mellett mindezt nők végezték, és ők mondták az előírt imákat is. Az 1833-ból származó imakönyv Henle asszony, Johanan Elzasz özvegye részére készült Frankfurt am Mainban. A korszak imakönyveihez hasonlóan a kvadrát betűs héber imaszövegek mellett apró, rasibetűs német nyelvű utasítások segítik a mosdatót, hogy melyik imát mikor, milyen rituális esemény mellett kell elmondani.

A bemutatott oldalpár Henle héber betűkkel leírt német nyelvű személyes imája, melyben arra kéri az Örökkévalót, hogy adjon neki erőt a fontos micvák végrehajtásához, tartsa meg őt és családját egészségben. A szöveg ráadásul nem csak emiatt érdekes, hanem a hesseni német dialektust is őrzi. 

Nők, micvák, hevra kadisa - napjainkban 

E heti bemutatott gyűjteményi műtárgyunk mellett fontosnak érezzük hangsúlyozni, hogy ez az imakönyv ugyan idén már 188 éves, de a kapcsolódó micvákat ma is gyakorolnunk kell. Angolul olvasóknak egy kortárs, ráadásul a járványhelyzetre is reflektáló gyönyörű írás a hevra kadisa mai valóságáról Sally Berkovictól, az Under my Hat szerzőjétől.

Letölthető innen:

https://sallyberkovic.files.wordpress.com/2021/06/death-duties-sally-berkovic-june-2021-1.pdf

Akár még egy bölcsész hajlamú ember számára is annyi kézenfekvőbbnek tűnő választás kínálkozik a vallásos zsidó életnél. Te miért kezdtél a zsidósággal, zsidó eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozni?

Az egész úgy kezdődött, hogy elmentem Olaszországba érettségi után két katolikus barátommal, akik, a neveltetésük miatt, dafke nem voltak hajlandóak bemenni egyetlen katolikus templomba sem, viszont berángattak minden zsinagógába. Akkor derült ki a számomra, hogy a meglévő zsidó büszkeségem tökéletesen megalapozatlan, tudatlan vagyok, nem tudok válaszolni egyetlen kérdésre sem, és ez rettentően elkezdett zavarni. A családom, jóformán mindenki, azt gondolta, hogy a vallás középkori ostobaság, sötét babona, még véletlenül sem jártunk soha zsinagógában. Azóta finomodott az ő álláspontjuk is, érthető, már harminc éve néznek engem így, vallásosan, intellektuálisan mégsem teljesen beszűkülve talán. A szüleim egyébként, ritka kivételként, annyira liberálisak, hogy még a nem liberális véleményeket is képesek tolerálni, ezért segíteni kezdtek nekem az útkeresésben. Apám összehozott egy kollégájával, aki a Bethlen téri Oneg Sábát Klubba járt, ahol nagy hatást gyakorolt rám Engländer Tibor. Ő személyes példával tanúsította, hogy a tudomány összefér a zsidó vallás iránti elkötelezettséggel, illetve hogy a vallásosság járhat egyidejűleg a dogmatikus gondolkodás visszautasításával is. Azt is tőle hallottam először, hogy a zsidóságot népként is fel lehet fogni, nem csak vallásként. Egy új világ nyílt meg számomra, elkezdtem, hetente kétszer tanulni Engländerrel, majd másfél éven belül Izraelbe mentem zsidó filozófiát tanulni. Akkor már többé-kevésbé vallásos lettem, bármit is jelentsen ez a szó. Ez természetesen nem racionális mérlegelés következménye volt, noha akkoriban még nagyon próbáltam racionalizálni. Ma már – jórészt az emberi agy működéséről olvasott szakirodalom hatására – belenyugodtam, hogy a legfontosabb döntéseink nem racionálisak. Ma is tudok persze észérveket felhozni a vallásosság választása mellett, de leginkább mégis Kierkegaardot érzem őszintének: a vallásosságba mindig egy „ugrás” (levezethetetlen egzisztenciális döntés) vezet. Érdekes amúgy, hogy a mélyen protestáns Kierkegaard a múlt századtól kezdve mennyire népszerű, gyakran hivatkozott szerzővé válik olyan világi műveltséggel rendelkező zsidó gondolkodók körében, mint például a modern ortodoxia egyik szellemóriása, Rav Soloveitchik.

Így jutottál el mára a Tóra új magyar fordításához és új kommentárjához, ezt a projektet Te fogod össze és jórészt Te is fordítod a szöveget, ha jól tudjuk.

Egy másodpercig sem gondoltam, hogy én erre egyedül alkalmas és képes lennék, ez a projekt csapatmunka. Ez az egyik érdekessége, tanult magyar rabbik (minden irányzatból), és akár nem zsidó judaisták közös projektje. A cél az, hogy a modern zsidó Biblia-tudomány és a klasszikus és modern zsidó kommentárirodalom számunkra, szubjektíve – hogy is lehetne másként – fontos belátásainak fényében mutassuk fel a Tórát mind a zsinagógák közösségeinek, mint a zsidóság iránt érdeklődő zsidó és nem zsidó olvasóknak. Én ezt a csoportmunkát, több tucat emberét, csak koordinálom. Reálisan nézve azt lehetne tippelni, hogy körülbelül 10 év múlva leszünk készen vele. Persze, ha valaki szívesen finanszírozná, hogy csak ezzel, a fordítással és a munkatársaim nyaggatásával foglalkozzam, gyorsan rá tudna beszélni, és feltétlenül jelentkezzen.

Amikor Gershom Scholem, a nagy kabbalatudós köszönti Martin Bubert abból az alkalomból, hogy végzett a Biblia németre fordításával sok évtized után, immár Izraelben, állítólag felteszi a kérdést, hogy de hol vannak azóta, hogy elkezdte a munkát, a német zsidók, a közönsége. Ez, persze, nagyon szélsőséges eset, szerencsére, de az azért felmerül, hogy nem lesz-e már elavult a fordítás eleje, amikor kijön majd a vége?

Yeshayahu Leibowitz izraeli filozófus idézte rendszeresen az Eduard Bernstein nevű német marxista szociáldemokratát, akinek a híres mondása szerint a cél semmi, a mozgalom minden. Leibowitz szerint a zsidó vallás lényege az, hogy a helyes irányba megyünk egy végtelen úton. Ha ez a könyv egy lépéssel előre visz minket, akkor jó. Az ideális, persze, az volna, ha mostantól másfél évenként meg tudna jelenni egy-egy kötet, de tisztában vagyok vele, hogy erre semmi garancia nincsen. Utoljára a pesti neológ rabbik egy csoportja végezte el ezt a munkát 1938 és 1942 között, ekkora szünet után a mi kommentárunk csak friss és üde lehet. Az övék az úgynevezett Hertz-Biblia. Hertz rabbi ekkoriban az Egyesült Királyság ortodox főrabbija volt, érdekes, hogy a neológ kiadás ortodox rabbi kommentárját magyarította.

A Tóra-fordítás tehát elavult és aktualizálni kell, de tényleg úgy kell szólnia egy többezer éves szövegnek, mintha tegnap írták volna?

Azt azért nem mondanám, de ha azt akarjuk, hogy bárki - az erre szakosodott bölcsészeken kívül - elolvassa, gördülékeny és világos, tagolt és jól érthető szöveget kell prezentálnunk. Amibe, persze, belebukhat majd nagyon könnyen ez a vállalkozás, ez a beépített csapdák egyike, hogy a mi Tóra-fordításunk csak kommentárokkal lesz olvasható. A szöveget sokszor meghagyjuk a maga nyerseségében, eldöntetlenségében, nem úgy, mint a különben nagyszerű református fordítások, amelyek olvashatóvá egészítik ki a szöveget, hogy érvényesülhessen a Sola Scriptura (egyedül az Írás) protestáns teológiai elve, hogy csak maga a szöveg szóljon hozzánk, a rárakódott értelmezési hagyomány nélkül, közvetlenül. Nekünk ilyen hagyományunk nincs, rabbinikus közvetítéssel, kommentárokkal értjük, használjuk a Tórát, a kommentár a lényeg. Az ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a „lábjegyzetek” fárasztóak.

És, túl azon, hogy képes lesz elolvasni, mi venne rá egy végzős orvostanhallgatót, mondjuk, hogy tényleg el is olvassa a szöveget? Mit mondanál neki, mi az érdekes számára a Tórában?

Ha úgy érezné, hogy az orvosi szakirodalom olvasása és az, hogy próbál embereken segíteni, teljessé teszi az életét, akkor nyilván nem erőltetném a dolgot. Ha viszont szeret olvasni, és a klasszikus és/vagy a kortárs irodalom érdekli, akkor azt javasolnám neki, hogy próbálja meg, hátha ebben is megszólítja valami, sokakkal megtörtént már. Az a célunk, hogy a Tóra kerüljön fel a fogékony emberek intellektuális horizontjára. Mindig meglep, hogy szellemileg rendkívül igényes, magas színvonalon alkotó, gyakorta liberális meggyőződésű és zsidó származású emberek mennyire nem ismerik a saját hagyományukat Sőt, nem is érdekli őket. Nagy szellemek alapvető tévedéseket írnak le ezzel kapcsolatban. Amikor megkérdeztem némelyiküktől, miért nem néz utána annak, amit a zsidósággal kapcsolatban kijelent, lényegében azt válaszolták, hogy mert ez egyszerűen nem annyira fontos nekik. Úgy érzem, hogy ez valamelyest a hagyomány iránt elkötelezett értelmiség felelőssége. Mi nem tettünk le olyasmit az asztalra, ami felkelthette volna ezeknek az alapvetően a világra kíváncsi embereknek az érdeklődését. Olyan kivételes szerzők, mint Kertész Imre pontatlanul idézi a gyászolók kádisát a Sorstalanságban, mert nem volt fontos neki, hogy utánanézzen, miközben egy latin mondást nem idézne hibásan. Talán az a feladatunk, hogy tegyük fontossá, relevánssá a Tórát Kertész híveinek például. A zsidó hagyományban elmélyedni nagyon sok erőfeszítést, energiát igényel, héberül jól megtanulni nem könnyű, szeretnénk kicsit leszállítani a belépési küszöböt. Ne mondjunk le azokról, akik nem akarnak megtanulni héberül. Az OR-ZSÉ-nek, a Zsidó Egyetemnek az lenne a legfontosabb feladata, hogy minél inkább megközelíthetővé tegye a zsidó hagyomány fontos szövegeit azok számára, akik járnak zsinagógába már és azok számára is, akiket meg akar a neológia szólítani.

Mennyire segítené a zsidó hagyomány átélhetővé tételét például a nők zsinagógai egyenjogúsítása? Ez nem volna hasznos és fontos?

Számos egyéni problémát megoldana, de önmagában aligha hozna be tömegeket a zsidó rituális életbe az, ha szabadna a nőknek, mondjuk, Tórát olvasni. Ugyanakkor aránylag sok mélyen elkötelezett nő számára jelentene nagyon sokat, ha a háláhá keretein belül, de aktívabban részt vehetnének a zsinagógai életben, mert vágynak rá. A járvány kitörése előtt éveken keresztül működött már női minjen, erősödő, de rétegigényről van szó. Úgy becsülöm, ha lenne kvázi egalitárius, de tradicionalista zsinagóga, körülbelül 30-40 ember járna oda, ami körülbelül a 10%-a hetente zsinagógába járó férfiak létszámának, tehát ez egyáltalán nem elhanyagolható. Közösségszervezési szempontból is nagyon érdekes kísérlet lenne lehetővé tenni ilyenfajta, háláhikus, de a jelenleginél jóval egalitáriusabb szemléletű közösségek működését. Nem gondolom, hogy jelentős áttörést hozna a vallási életben, de nem is ártana. Miért ne, ha van rá igény? Ezek a döntések azonban nem az én hatáskörömbe tartoznak.

Persze, Tórát jóformán senki sem akar olvasni, hiszen férfiak és nők között is alig van, aki tud olvasni. De az, hogy lányok és fiúk, párok együtt ülhessenek, hogy a családokat ne válasszuk szét, ha már hét közben is keveset látják egymást, lehet akár tömegigény is.

Elképzelhető, hogy ez valóban sokaknak fontos, ugyanakkor minden közösségben lesz olyan, aki megszokta már a nemek elkülönítését. Valakit minden döntésünkkel kirekesztünk. Ilyen zsinagógákra van igény. Fiatal felnőtteknek szervezett szombatfogadásokon például, úgy nevezett tri-hica volt, azaz az imateret három részre osztottuk, volt lehetőség nemileg szeparált és vegyes ülésre is. A huszonévesek közül senki nem választotta a nemi szeparációt. A világon mindenhol vannak ilyenek közösségek. Nekem személy szerint ez nem vonzó, ez alighanem megszokás kérdése. Azt utálom, ha az elválasztó függöny a férfiak háta mögött van, azt sugallja mintha mi fontosabbak lennénk, de ha középen osztja ketté a teret, azzal én kényelmesen érzem magam.

Zárjunk egy másik erkölcsi kérdéssel. Kurucz Ákos végzős rabbihallgatóval együtt meg fogtok jelentetni egy tanulmányt a húsiparral kapcsolatos problémák vallásjogi összefüggéseiről. Ez, nyersen szólva, hogy jött?

Engem kizárólag olyan etikai-politikafilozófiai problémák érdekelnek, amelyeknek van gyakorlati relevanciája. Aminek nincs, ha mégoly átgondolt és meggyőző is, untat. Ebbe a kategóriába esik szinte minden kantiánus alapú erkölcsfilozófia, amelyek semmit nem segítenek valós erkölcsi kérdések megválaszolásában. Zsidó jogi és etikai szempontból is egyszerűen bűnnek tartom nem szabadon tartott, nem kíméletesen megölt állatok húsát enni.

Tehát az emberiség 85%-a elköveti ezt a vétket?

Igen, ez a helyzet, én is közéjük tartozom. Szerintem ez a legsúlyosabb erkölcsi hibám, egyedül azzal tudom indokolni a húsevést, hogy gyenge jellem vagyok. A húsra való vágy erős, mindenevő majmok vagyunk. Be kell látnunk, hogy a sztenderd húsipari termékek fogyasztása, a kóser termékeket is beleértve, háláhikusan megengedhetetlen, legalábbis ha komolyan vesszük az állatkínzás tilalmát. Lehet persze a jogi formalizmus kifogásaihoz menekülni, és felmenteni magunkat, de tisztességesebbnek tartom elismerni, hogy ez igazolhatatlan vallási és erkölcsi szempontból is.

És a kóser vágás maga nem állatkínzás?

Erre helyezni a hangsúlyt, azt képmutatásnak tartom. Az, ahogy egy állatot tartanak a (nem kóser) élelmiszeripar körülményei között, mielőtt megölnék, sokkal fontosabb kérdés, mint hogy hogyan vágják el a nyakát. Az ipari állattartásban olyan sorsa van az állatoknak, hogy sokszor a haláluk napja a legjobb része az életüknek. A kóser vágáson moralizálni ebben a helyzetben, szerintem egyszerűen a könnyebbik út választása, olcsó jóemberkedés. Tessék előbb a nagyipart támadni, majd utána jöhet a vágás kérdése.

A húsevés bármely formája igazolható erkölcsileg, eszik egy rendes zsidó húst?

Igen, szabadtartású, humánusan megölt állatok fogyasztása szerintem, ha nem is helyes, de megengedhető. Egy mindenevő majomnak azt mondani, hogy egyáltalán ne fogyasszon húst, ez megint csak moralizálás. A korábban említett tanulmányunk konklúziója az volt, hogy ideális megoldás csak a laboratóriumi hús tömegtermelése hozná meg, akkor húst ennénk, de nem állatot.

Ki az első rabbinő a világon?

Sally Priesand

Ő a kortársunk, nyugdíjas rabbi Amerikában, 1972-ben avatták fel a Hebrew Union College nevű reform rabbiképzőben és mindenki úgy tudta, ő a történelem első rabbinője. Mindenki úgy tudja, vele kezdődik a történelem, pedig hát mélységes mély a múltnak kútja, ismeretesen. Priesand úttörő volt, gyülekezeti rabbi lett és maradt mindvégig feminista. Idén múlt 75 éves. De nem ő volt az első női rabbi. És nem is a Harmadik Birodalomban felavatott, 30 évvel ezelőttig teljesen ismeretlen, azóta, fél évszázaddal a meggyilkolása után, ikonná váló Regina Jonas.

​Rivka Hina

A nőkkel kapcsolatos vallási kérdésekről egy évtizede könyvet megjelentető David Golinkin rabbi munkája elején beszámol egy esetről a 19. század közepi Kelet-Európából. Rivká Hinának, egy előkelő rabbicsaládból származó rebecennek szmihát, felhatalmazást adott a férje, rabbivá avatta tulajdonképpen, hogy ő foglalkozhasson a közösség bizonyos vallásjogi ügyeivel, a kásrut egyes szakágaiban képezte ki önálló döntnökké a férje, aki így, hogy Rivká Híná levette a válláról a terhet, többet foglalkozhatott a tanulmányaival. Hogy ez inkább emancipáció vagy munkahelyi kizsákmányolás-e, a család barátai tudnák eldönteni elsősorban.

Hannah Rachel Verbermacher

Ő a 19. század elején született és ő volt a világ első és egyetlen hászid Rebéje, aki nő volt. Egyetlen gyerek volt, Tórát tanulhatott, aztán hirtelen elkezdett minden micvát tartani, azokat is, amelyek alól a nők felmentést élveztek, Tórát tanított, híveket szerzett, amíg le nem beszélték arról, hogy folytassa nagy közfigyelmet kiváltó ténykedését.

Asenath Barzani

Barzani a kurd zsidók közé tartozott, a 17. században élt, ő is egyedüli gyermek volt, rabbi édesapja, a Tóra terjesztésének szerelmese, semmi másra nem tanította lányát, csak a Tórára és úgy adta férjhez, hogy megígértette jövendőbelijével, hogy férjes asszonyként is Tóra-tudós lehet. A látszólag kevéssé praktikus döntés hasznosnak bizonyult, mert a férje halála után ő lett, mindenki teljes egyetértésével, az addig a férje alá tartozó jesiva vezetője, Tóra-tudósok nemzedékeit nevelte fel, vallásos költeményt, „pijutot” is szerzett, köztiszteletnek örvendett. Nem volt rabbi, csak Tóra-tudós, tekintély, de kérdés, mi volt akkor, ott, mi volt a 19. században és mi ma a rabbi funkciója. És nincs más tanulság azon kívül, hogy aki csak egész kicsit is leás a zsidó – vagy bármilyen – történelemben, látni fogja, hogy mennyivel bonyolultabb minden, mint ahogy valaha képzeltük volna, mennyivel tanulságosabb és érdekesebb. Hogy semmi nem izgalmasabb és változékonyabb a múltnál. Csak egyetlen dolog változatlan, hogy nincsen más kiút, csak lányok és fiúk, lányok és fiúk mindenütt. Mert tényleg nem volna jó az embernek egyedül.

Regina Jonas

Regina Jonas (1902-1944), az 1935-ben Berlinben elsőként felavatott női rabbi  alakját Groó Diana 2013-ban róla készített filmjének részletével idézzük fel. 

A Politzer Saga kiállításunkhoz kapcsolódó 12 részes előadássorozatunk következő előadása csütörtökön, november 25-én Varga Benedek előadásával folytatódik. Ez alkalommal a híres fülész-orvos, Politzer Ádám történetét és a korszak közegészségügyi és tudományos fejleményeit ismerhetjük meg a filmből és a kapcsolódó előadásból. Az előadássorozatra regisztrált hallgatóknak az előadások után emlékeztetőt küldünk, benne a filmmel, és a filmhez kapcsolódó érdekességekkel. Regisztrálni honlapunkon keresztül lehet, de az előadás-sorozat regisztráció nélkül is látogatható. (Részletes program és zoom link a honlapon: https://www.milev.hu/milev3.html

Imakönyv, Pozsony 1841. Adatlapja és teljes leírása a képre kattintva olvasható. 

Címlapképünkön kétoldalt divatos hölgyeket látunk egy zsinagógai szertartás során, a karzaton. A teljes képet látva látjuk, hogy nem csak ők, hanem férjeik is a korszak biedermeier divatját követik: a férfiak divatos kalapot viselnek és borotváltak, asszonyaik pedig kivágott ruhákban, fedetlen fővel követik az eseményeket a női karzatról. Az egész ábrázolás idealisztikus vágykép a társadalomba integrálódó, asszimilálódó zsidó közöségről. Nem véletlen, hogy az ábrázolás azt a jelenetet ábrázolja, amikor a pesti zsidók 1840. április 19-én azért tartottak ünnepi istentiszteletet, hogy az uralkodó, V. Ferdinánd születésnapját köszöntsék. Schwab Löw rabbi ekkor elmondott prédikációja nyomtatásban is megjelent, gyűjteményünkben elérhető innen.

A jelenet eltér a hagyományos zsinagógai jelenetektől: az újszerűen a tóraszekrény elé állított tóraolvasó pult, a bima mellett álló rabbi és kántor ornátust, a gyerekkórus egyenruhát visel. A kép az egyik első ábrázolása az Orczy házban berendezett modern „Kultusztemplomnak”, mely a német területekről indult zsidó felvilágosodás (haszkala) hatására nyílt meg az akkor még nagyon fiatal pesti közösségben. A közösség egyik törekvése volt, hogy a zsidó szent iratokat és imákat nemzeti nyelvekre fordítsák a társadalomba integrálódni szándékozó, világias műveltséggel rendelkező zsidók számára. Magyarországon az első imakönyv fordítást az óbudai zsidó iskola tanítója, Rosenthal Móricz készítette, majd az első magyar zsidó Bibliafordítás készítője, Bloch Móric (később: Ballagi Mór) ellenőrizte. A könyv Pozsonyban, 1841–ben jelent meg.