A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz. A mondat szórendje lehetővé teszi, hogy a tagolásától függően értsük homlokegyenest ellenkező értelmek szerint. Hasonló a helyzet a három búcsúáldás közül az elsővel is. A bevezetés-tárgyalás-befejezés iskolás felosztása szerint ugyanis megkezdődött a finálé a Tizennyolc áldás hírleveles áttekintésében is. Szóval a szórend: Teljen kedved, Örökkévaló Istenünk Izrael népében és imáikban és állítsd vissza a templomi szolgálatot Szentélyed belsejében és Izrael tüzeit és imáját gyorsan, szeretettel fogadd kedved szerint és legyen mindig kedvedre néped, Izrael szolgálata. Áldott vagy Te, Örökkévaló, aki visszatéríti jelenlétét Cionba. 

"Fogadd jóakarattal Örökkévaló, Istenünk népedet, Izraelt, s imáikat. Állítsd helyre szolgálatodat házad belső szentélyében, s Izrael öröktüzét. Fogadd szeretettel imájukat kedved szerint. S legyen mindig tetszésedre Izraelnek, népednek előtted való szolgálata. Engedd meg irgalmaddal, hogy szemünk lássa visszatértedet Cionra. Áldott vagy Örökkévaló, aki visszahelyezi jelenlétét Cionra."

Érdemes a nagyon hosszú mondattal kezdeni. Az „és Izrael tüzeit”-ről sem az nem egyértelmű elsőre, mit mond, sem az, hová tartozik a mondatban. Vajon Izrael tüzeit visszaállítani kell (és állítsd vissza a templomi szolgálatot Szentélyed belsejében és Izrael tüzeit) vagy szeretettel fogadni (és Izrael tüzeit és imáját gyorsan, szeretettel fogadd), mi a feladata a Teremtőnek, mire kérjük?

Az első változat szerint a Szentélyt és benne az elfüstölt áldozatok tüzét, az áldozati szertartást kell visszaállítani, ez értelmesnek tűnik, ha kicsit körülményesen fogalmazottnak is. És az imáját meg, addig is, fogadd szeretettel és gyorsan. Ez esetben a helyzet egyszerű, az ima az állatáldozatok pótléka, átmeneti jelenség, jobb híján van csak és a Főima, mint mondja, alig várja, hogy átadja a helyét újra az eleven hús elfüstölögtetésének. Arra a kis időre meg az Örökkévaló be kell érje szavakkal. Ha viszont úgy olvassuk, és így szokás központozni, hogy Izrael tüzeit és imáját fogadd szeretettel, akkor az ima és a tűz egyenértékű, mikor mi kínálható fel, azt kell egyforma szeretettel fogadnia – legalábbis szerintünk – a Jóistennek. Szóval nagyon nem mindegy. A szövegben végig váltakozik az ima és a különböző élőlények füstölése mint istentiszteleti tevékenységek. Ez inkább azt sejtetné, hogy felcserélhető, ugyanolyan jó módszerekről van szó. Az viszont egyértelmű, hogy a megváltást, vagyis a Templom ismételt felépítését sürgeti a szöveg, az tetszene nekié s kimondottan azért könyörög, hogy térjen vissza a szolgálat templomi módja. Szívesen visszatérnénk, vagy nem szívesen térnénk vissza az állatos, hagyományos eljáráshoz? Az áldás minden értelmezést megenged, érdemes volt ennyire körmönfontan megfogalmazni. 

A távirat volt a régi idők twitter-bejegyzése, sms-e, gyors volt és rövid az adott technikai feltételek mellett. Amilyen még régebben az epigramma lehetett.

Az ima, amelyet a Teremtőnek is gyorsan kell fogadnia a most tárgyalt áldás szövege szerint, az újévi liturgia kiemelt pontján is megdicsőül. A Ros Hásáná reggelein elmondott Unetáne Tókef nevű vallási költemény, pijut híressé vált mondata szerint a ránk vonatkozó rossz végzést a megtérés, az ima és a jótékonyság megváltoztathatja, ráveheti az Örökkévalót, hogy meggondolja magát. Ezt az idézetet írja héberül, eredetiben egy újévi táviratnak a címzésre vonatkozó részébe a tréfás kedvű feladó és valóban, ez a legfontosabb, amit a címzettnek tudnia kell, hogy hogyan kerülhet még gyorsan, egy bátor hajrával át az Élet könyvébe. A távirat tulajdonképpeni szövegét alkotó emlékkönyv-vers mintha visszautalna a Főima mostani és előző áldásaira, amelyek egyaránt azt kérték, hogy az Örökkévaló hallgasson oda imáinkra, hallja meg őket és teljék kedve bennük. A játékos postai üzenet végső soron maga is ima, csak, szemben a hosszú újévi liturgiával, távirati formában. Feszesen, összefogottan. Alighanem fogadta Isten és kedve is telt benne.

De a távirat a hosszú és megrázó pijut felidézésével, amely arról szól, hogy most dől el, ki él majd és ki távozik, mikor, hogyan, elmélyítette a saját viccét. Összeházasította a távirati stílusú jókívánságot a félelemmel és a reménnyel. Laza és közben tiszteletreméltóan komoly dolog egy tréfás szándékú üdvözlő táviraton éppen a halandósággal, az emberi élet törékenységével szembenéző Unetáne Tókeffel tréfálkozni. Laza, merész és szép. És ahhoz, hogy megértsük ezt a bájos és komoly szemtelenséget, muszáj kicsit ismerni a héber nyelvet és a nagyünnepek liturgiáját, amelyet tehát csak az nevethet ki alázatosan, aki kicsit tanulmányozta is őket. 

Az Unetáne Tókefet szereti a popkultúra, Leonard Cohen komponált megrázó dalt a régi pijut ihletésére, amelyet most csatolunk a távirathoz: Leonard Cohen - Who By Fire (Live in London) 

A Rámbám (Rabbi Mose ben Maimon) magukat az áldozatokat is pótléknak tartja, átmeneti lépcsőfoknak a tiszta egyistenhit felé vezető úton, ez ismerős volt Izrael népének, így át lehetett őket szoktatni az Örökkévaló szolgálatára, az áldozati kultusz csak erre volt jó, technika, amelyet magunk mögött lehet hagyni, ha van jobb eszköz, nem kell visszatérni hozzá. A tévelygők útmutatójában ez a véleménye, ez a filozófiai főműve. A nagy vallásjogi összefoglalóban, a Misné Tórában azt mondja, hogy a Messiás eljövetele után a Templomot is fel fogja építeni és áldozni is fognak benne. Mivel az ember mindig kötődni fog az ismerthez, a megszokásaihoz, mindig aktuális lesz az istentisztelet fizikai, kézzelfogható aspektusa, ez sem avul el, ahogy az ember alapvető késztetései sem.

A zsidó vallás fogékony erre a fizikai tapasztalatra: Szukkotkor ki kell mennünk a kezdődő télbe fázni jelképesen, Jom Kipurkor böjtölnünk kell, az evés máskor szintén fontos része és kötelező kelléke az ünnepi tapasztalatnak, a vallási tapasztalat fizikai tapasztalat. A belépőjegye a fiúknak Ábrahám szövetségébe szintén fájdalmas testi tapasztalat. A kereszténység és a rá épülő európai kultúra a szellemit mindig magasabbrendűnek tekinti az anyagnál, csak a lelket metélné körül. A zsidóság ragaszkodik a test körülmetéléséhez, noha a szív körülmetélésének Pál apostol által használt metaforája szintén tórai eredetű, történetesen épp a Nicávim hetiszakaszban hangzik el, amelyet ezen a héten olvasunk. 

A szent nyelveknek minden szava „csordultig tele van” a hagyomány korábbi értelmezéseivel, magyarázataival – írta 1926–ban Gerschom Scholem  az akkoriban újra beszélt nyelvvé váló héberről, s a szavakban megbújó zsidó tradícióról. Sok egyéb mellett példa erre a már Scholem korában is egyszerűen a munkát kifejező avoda szó, melyben a zsidó tradíció ismerői számára nagyon sok jelentésárnyalat lappang még. A bibliai Szentély időszakában ezzel a kifejezéssel nevezték meg a szentélybeli szolgálatot és az áldozatokat, majd a Szentély pusztulása után a kifejezést a bensőséges imádkozásra értették, és ebben az értelemben szerepel a szombati istentisztelet részeként mondott Haftara áldásban is. A modernitás küszöbéig a vallásgyakorlat tárgyi világával szinte egyáltalán nem foglalkozó közösségekben a szent szövegek értelmezése és a tiszta, spirituális ima volt a legfontosabb. A tizenkilencedik–huszadik században megjelenő reform–zsidó közösségek sok egyéb mellett a tradicionálistól eltérő módon tekintettek a materiális világra is, és az imák is mást kezdtek jelenteni számukra, mint konzervatív hittestvéreiknek. Magyarországon a második világháborút megelőző időszakig igazi reformközösség nem alakult ki, jóllehet több, többé–kevésbé sikeres próbálkozás is volt. A harmincas években alakult egy pesti értelmiségiekből álló reform–kör (Ézsajás Vallásos Társaság), melynek „apostola”, vezetője a sokoldalú tudós, Dr. Naményi Ernő volt. Elsősorban az ő elméleti és gyakorlati munkássága alapján rekonstruálhatjuk a magyarországi reform–zsidó társaság hitelveit, vallásgyakorlatát. Legfeltűnőbb, hogy az ősi „avoda” több jelentésrétegét (imádkozás, istenszolgálat, illetve munka) ötvözve új viszonyt alakítottak ki a valláshoz kapcsolódó tárgyakkal.  Tevékenységük arra irányult, hogy az Isten szolgálata puritán és egyszerű, s közben esztétikus, szinte szakrális szintre emelt munkavégzés során létrehozott eszközökkel történjen. Ötvözték a szív munkáját (ima) a kéz munkájával, teljesítve ezzel már a parancsolatok megszépítésének (hiddur micva) parancsolatát is. A társasághoz tartozó művészek és tudósok számára a szakrális tárgyak előállítása, az azokkal való kétkezi, vagy akár tudományos foglalkozás is szakralitást nyert, a szent tárgyak elkészítésének folyamata maga is rituális folyamattá vált – akár pótolva is a hagyományos értelemben vett vallásos tartalmakat.

Az elkövetkező hetekben, amíg áldásról áldásra bemutatjuk az Ámidá ima áldásait (mind a 19-et!), megnézhetik kiállítás-archívumunkban az áldások köré szervezett kiállításunkat: ott tárgyakhoz kapcsolva mutattuk be az egyes áldásokat, és az általuk felidézett zsidó értékeket.  

A tizenhetedik áldás neve Ávodá (szolgálat), amely ma egyet jelent az imádkozás kötelességével. Hétköznapokon három, ünnepeken négy, Jom Kippur napján öt imádkozás kötelező. A nős férfiak imádkozás során használt fontos kelléke a tálit, vagy imakendő (imasál), egy négyszögletes ruhadarab, melynek szegélyeihez szemlélőrojtokat (cicit-eket) erősítettek. A ciciteket azért erősítik a szegélyekhez, hogy emlékeztessen Isten parancsolataira. Ez megfelel annak a bibliai szakasznak, amelyet 4Mózes 15:37-41 alatt olvashatunk, és amely egyben a Smá ima harmadik szakasza is. A tálitot minden zsidó férfi köteles felölteni a reggeli imák alatt, szombaton és hétköznap, nem viselik a délutáni vagy az esti istentisztelet alatt, kivéve a délutáni imát Tisá beÁv napján és Jom Kipur előestéjén. A legtöbb áskenáz közösségben az a szokás, hogy a fiatal férfiak csak az esküvőjük után öltenek először tálitot, kivételt képez, ha Tórához hívják őket, vagy előimádkoznak. 

Az Amida-kiállításunkban a tizenhetedik, Ávodá áldáshoz választott tárgy egy papírkivágásos siviti-tábla. (A siviti az előimádkozó pultja elé helyezett tábla.)

Egy pár éve készített videónkban bemutatjuk a részleteit: 

A papírkivágás a 18-19. században lett népszerű a zsidó közösségekben, elsősorban a lengyel és a galíciai területeken. A videónkban bemutatott siviti különlegessége, hogy az általános gyakorlattal szemben nem színezett: a fehéren hagyott papír gazdag csipkemintát ad ki, melyben szinte kizárólag a héber betűk dominálnak. Feliratai a zsinagógákban és zsinagógai tárgyakon gyakori mondatok, elsősorban zsoltár-idézetek. 

E heti címlapképünk mi más is lehetne, mint újévi üdvözletünk, mellyel kollégáinkat és közönségünket köszöntjük.