Emlékezz, mit tett Veled Ámálék a pusztában – szól a tórai intés.

Ámálék a hátramaradókat, a gyengéket támadta meg, a kiszolgáltatottakat és a védekezésre képteleneket. Anélkül, hogy bármi oka lett volna erre. Oka maga a gyűlölet volt, az ember istenképmás voltának tagadása. Nem egyszerűen nem tartotta be, de nyíltan megtagadta a törvényt és a tagadását hirdette. A puszta születést, a zsidónak születést tette halállal büntetendő bűnné a 20. századi modernitás törvénytagadó Ámálékje, a nácizmus is. Nem legyőzni, hanem elpusztítani akarta a zsidóságot, írmag nélkül, nyom nélkül törölni el a föld színérő, hogy szimbolikusan is világossá tegye: megtagadja a törvényt és e tagadásra, a radikális gonoszra esküszik fel, hivatalnokai, a megsemmisítés technikusai erre esküsznek fel – ha Hannah Arendtnek igaza van, Eichmann nem antiszemita volt, hanem egy új törvény, a gyilkosságot világrenddé emelő törvény engedelmes szolgája – a radikális gonosz banális, önmagában érdektelen, jellemző eszköze. Erről mesél Jorge Luis Borges megdöbbentő novellája, a Deutsches Requiem is, ha megengednek nekünk egy szomorú kulturális ajánlót a hétre. Érdemes elolvasni.

Ha így nézzük, nem történt semmi különös, amire Sziván 20-án, a magyarországi holokauszt hagyományos emléknapján külön emlékeznünk kéne. Ámálék egyidős Izráel népével, a törvény kihirdetése előtt már megjelent a törvény tagadása. Ezért lehetne alkalmas dátum az emlékezésre Sziván 20, régi pusztítások emléknapja, amelyhez csak csatlakoznak az 1944 késő tavaszán, kora nyarán történt események.

De vannak, akik szerint nincs értelme a holokauszt után történeti folytonosságról beszélni, úgy kezelni, mint a gyilkos antiszemitizmus egy újabb megnyilvánulását. Amikor a puszta születést érvényes törvény mondta ki halállal büntetendő bűnnek, a Teremtés gyökere szakadt el, írja Tatár György vallásfilozófus.

Auschwitz mint kultúra, ahogy Kertész Imre remélte, azt jelentené, hogy mintegy visszamenőleg, tanulságai által teszi az, ami történt, újra érvényessé a törvényt. Az Elbeszélés Szelleme, ahogy Kertész Thomas Mannt idézve mondja, Auschwitz után újramondja a kőbe vésett szavakat.

Amikor egy egész világ pusztul el, nem csak ők maguk tűnnek el, amikor senki nem folytatja, viszi többé tovább a távozók életét, amikor a folytonosságuk tűnik el, vele együtt jórészt a múltjuk is eltűnik. Elképzelni is alig tudjuk már őket. És ez a dolgunk valójában a Holokauszttal: itt tartani, ebben a világban, ahol a holokauszt megtörtént, elképzelhetőként, valódiként, a múltat. Elgondolhatóvá tenni, hogy tényleg éltek, épp úgy, mint mi. Ehhez segített hozzá bennünket, a holokauszt örököseit, az épp ma 91 éve született Anne Frank naplója, egy műalkotássá váló dokumentum, előkerült palackposta egy elpusztult világból. A nyom nélkül eltüntetni vágyottak után maradnak nyomok, mindig maradnak nyomok. A nyomok őrzőinek kell lennünk, akik elképzelhetővé tesznek elpusztult világokat. Mint amilyen a magyar vidéki zsidóság világa volt.

Sziván 20-a hetében járunk és emlékezünk, hogy eltöröltessék Ámálék emléke az ég alól.

A sok fontos dokumentum, irat között néha a család rejtett kincseit őrző dobozkák is gyűjteményünkbe kerülnek. A Munk-Munkácsi család közéleti és tudományos hagyatéka mellett 2013-ban került a Múzeumba az a doboz, melyet a Pesten élő utolsó családtag, Maja az ágya alatt őrzött, és talán ő sem igazán tudta, hogy mi van benne. Izgatottan nyitottuk ki, hogy felfeldezzük a tartalmát: 

A fényképek és személyes levelek mellett pár apró tárgy is lapult a doboz mélyén:

Munkácsi Bernátné Jacobi Paula fehér atlaszselyem báli cipellője, talpán férje, a tudós Munkácsi Bernát kézírásával: 

"Drága Paulám lánykori báli cipője, hagyatékában találtam. MB"

Esküvőjük egyik tárgyi emléke: viaszból készített mirtuszkorszorú 

Gyermekük, Munkácsi Ernő (1896-1950) első cipőcskéje 

A tudós Munkácsi Bernát szemüvege és annak tokja Libál Lajos optikus Nádor utcai üzletének feliratával. 

Levéltári munkatársunk, Cseh-Szilárd Eszter mesél arról, hogyan alakította át lassan az igényeit a koronavírus miatti bezártság, mit tervez a járványidőszak utánra, mit tanulna még a masszázs-tanfolyam elvégzése után, mi vonzza igazán a levéltári munkában és hogy hogyan kínált esélyt az online tér azok bevonására, akik valamilyen okból eddig nem voltak rendszeres múzeumlátogatók. Illetve arról, hogyan barátkozunk meg azokkal, akiket csak a ránk maradt dokumentumokból ismerhetünk. 

Hogyan változott meg a munkád a vírus következtében, hogyan telnek a mindennapjaid?

Az eddigi napirendünk egyik pillanatról a másikra teljesen felborult. Mivel egy másodikos és egy hatodikos gyermek édesanyja vagyok, így hirtelen a napnak az az időszaka, amelyet a levéltárban a gyűjteményünk anyagainak digitalizálásával, a Saul Gyermekei emlékprogramba érkező adatlapok feldolgozásával stb. töltöttem, az most főleg a kisebbik gyermekemmel való tanulással telt. Ki kellett alakítani egy olyan új napirendet, amelybe az összes tennivaló belefért. Szerencsére többször is kaptam fordítani szövegeket, amelyekkel nagyon szívesen foglalkozom, hiszen így a levéltáron túl a múzeum munkájához is tudok kapcsolódni. Mindezek mellett az első pillanattól eljártunk futni, biciklizni, ezzel csökkentve a bezártság érzetét. Ez az érzés szerencsére el is múlt néhány héttel az iskolák bezárása után, mikor leköltöztünk a balatoni nyaralónkba.

Hogyan tud a múzeum az intézmény épületén kívül is szólni a látogatóhoz / közönséghez?

Az online tér lehetőséget nyújt arra, hogy széles körben elérhetővé tegyünk információkat, vagy akár teljes kiállításokat. Így a múzeum egy olyan rétegeket is meg tud szólítani, amelynek eddig nem volt lehetősége meglátogatni ezeket az intézményeket az anyagiak, a távolság vagy időhiány miatt. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár is több fórumon keresztül (honlap, facebook, hírlevél) igyekszik közel kerülni közönségéhez. Ez alatt az időszak alatt az is kiderült, hogy a levéltári kutatók kiszolgálása is részben megoldható online formában, ami igazolja állományunk digitalizálásának fontosságát. 

Melyik a kedvenc tárgyad / alkotásod / dokumentumod a gyűjteményből, és miért pont az?·

Az én kedvencem nem egy különálló dokumentum, hanem a Róna család iratai (XIX-345), azaz egy családi hagyaték. Az egyik első feladatom, melyet a levéltárban kaptam az volt, hogy segítsek lefordítani egy családi hagyaték dokumentumait. Rengeteg időt töltöttem ezzel és közben egyre közelebb éreztem magam azokhoz az emberekhez, akikről olvastam. A családi hagyatékok azóta is közel állnak a szívemhez, hiszen a levelek, fotók, tárgyak mögött mindig életek és történetek húzódnak. A levéltárak egyik fontos feladata megőrizni ezeket akkor, mikor a család már nem tudja megtenni, nem beszélve arról, hogy a különböző családi hagyatékok remek korképet is festenek. Remek példája ennek a Munk-Munkácsi család hagyatékának részét képező doboz. A család emlékei közül Munkácsi Ernő sok értékes régiséget adományozott a gyűjteménynek, édesanyja báli cipője és a családi fényképek csak 2013-ban, lánya, Munkácsi Mária ajándékaként kerültek a gyűjteményünkbe.

Milyen olvasmányt/filmet/tanulmányt/zenét ajánlanál, ami segít kikapcsolódni?

Aki ismer, az tudja rólam, hogy szeretek utazni. Most, hogy korlátozottak a lehetőségeink, mindenkinek ajánlom Bill Bryson könyveit. Ezek a távolról sem tipikus útikönyvek fergeteges humorukkal segíthetnek kiszakadni a valóságból néhány órára. Úgy érzem, mindenkinek jót tesz az önfeledt nevetés, különösen ebben az időszakban.

Találkoztál már a mostani helyzetre reagáló, érvényes, érdekes műalkotással? Van olyan szöveg, kép, film, zenemű, amelyet most különösen aktuálisnak érzel?

Nemrég került a kezembe Albert Camus Pestis című műve, amely egy fiktív pestisjárvány történetét írja le. Nagyon sok párhuzamot lehet felfedezni az Oranban kitört, és a Vuhanból indult koronavírus járvány között az érintettek első reakcióitól a teljes bezártság időszakáig. Akik úgy érzik, hogy nem nyomasztja őket egy ilyen témájú könyv a mai helyzetben, azoknak bátran ajánlom.

Hogyan éred el, törekszel-e rá, hogy megkülönböztethetőek legyenek egymástól a napok?

Nálunk az iskola az első pillanattól keretet adott a hetünknek. Ezt leszámítva, mivel a férjem soha nem dolgozott hétfőtől péntekig, így nálunk sokszor a korábbiakban is előfordult, hogy összekeveredtek a napok, elmosódtak a határok a hétköznapok és hétvégék között.  Igyekszünk minden nap időt szentelni a kötelezettségeinknek és a szabadidős tevékenységeknek egyaránt.

Átértékeltél bármit, amit a szabadságról, a közösségről, a személyességről gondolsz?

Az esetek többségében nem éreztem magam korlátozva a szabadságomban. Igyekeztem úgy felfogni, mint egy lehetőséget arra, hogy sokkal több értékes időt töltsek a családommal, mint eddig bármikor. Emellett kihívásnak is tekintettem, hiszen egyszerre kellett elvégezni a munkát, tanítani, főzni, háztartást vezetni, sportolni, játszani. Érdekes volt megtapasztalni, hogy hónapokig személyes találkozások nélkül telt az életünk. Erre a család minden tagja másképp reagált és idővel változtunk is valamennyit. Én például bár továbbra is lételememnek érzem a személyes kapcsolattartást, a zsúfoltság és a tömeg sokkal frusztrálóbban hat rám, mint korábban.

Mik a terveid arra az időre, amikor minden megnyit újra, elmúlik a vírusveszély? Hová mennél el először? 

Nem sokkal a vírus betörése előtt végeztem el az első masszázs tanfolyamot. Már évek óta terveztem, de az elhatározás akkorra érett meg igazán. Terveim között szerepel további tanfolyamok elvégzése és persze idővel újabb külföldi utazások a családommal.

Az online Arts Journal most közzétett számában intézményünk két kutatója, Bányai Viktória és Komoróczy Szonja Ráhel fontos és alapos tanulmányt tett közzé zsinagógai snóder felhívó és nyilvántartó tárgyakról. Askenázi közösségeink hagyománya szerint a szombati Tóraolvasáshoz felhívottak jótékony célú adományt tesznek. Ezt a szokást jiddis eredetű szóval snóderolásnak mondjuk. A két kutató tanulmánya azokat a zsinagógai berendezési tárgyakat elemzi, melyek ehhez a fontos jótékonysági tevékenységhez kapcsolódnak. Elsőként a tórafelolvasó pulthoz, a bimához rögzített táblákat mutatják be, külön figyelmet szentelve annak a társadalomtörténetileg is fontos kérdésnek, hogy hol, mikor, milyen célokat nevezett meg a közösség, melyre adományokat gyűjtenek. A kérdést a jelenleg is működő zsinagógákban gyakorlata és archív – sok esetben a mi gyűjteményünkből válogatott – fényképek alapján vizsgálják. A tanulmányban is közzétett egyik fénykép cikkünk nyitóképe, a lovasberényi, ma már nem álló zsinagóga belső terét ábrázolja egy 1930-as években készített felvételen.

A lovasberényi zsinagóga belső tere, 1930-as évek.  

Mivel szombaton és ünnepnapokon tilos átadni a pénzt, vagy akár feljegyzést készíteni róla, ezért az adományok nyilvántartásának is sokféle módja alakult ki a közösségekben: annyi közös bennük, hogy az írást kiküszöbölve teszik lehetővé az adományt tévők és az adakozott összeg nyilvántartását.

A tanulmány teljes szövege itt olvasható:

Synagogue Objects Related to Charity on Shabbat: Shnoder‐Signs and Shnoder‐Books in the Hungarian Lands​

Ma, június 12-én lenne 91 éves Anna Frank, akinek története világszerte a Holokauszt egyik szimbolikus történetévé vált. Neki mindössze tizenöt születésnap jutott - kortársai közül sokaknak ennyi sem. 

A holokauszt valamennyi áldozatára emlékezve ma a Saul Gyermekei Emlékprogram részére beküldött adatok alapján Vági Zoltán által írt blogbejegyzéssel is emlékezünk. 

A Zsidó Múzeum alapítása (1909) óta gyűjti a zsidó élet tárgyi emlékeit és dokumentumait. Ez a munka természetesen most is feladatunk, és különlegesen fontos kötelességünknek érezzük, hogy a mostani járvány közösségünkre gyakorolt hatásainak emlékeit is megőrizzük. Gyűjteményünkben várjuk a karanténtárgyakat, online széderek, közös imádkozások rögzített és megőrzött felvételeit, naplókat, bármit, ami a jövő generációk számára hitelesen felidézhetővé teszi ezt a korszakot. 

A jövőnek szánt palackpostákat a [email protected]​ emailcímen várjuk!