Hírlevelünk tartalmából

• A kétarcú Tammúz: Pusztulás és újjászületés
• A Rumbach története évszámokban 
• ​Interjú Kiss Henriettel, a Rumbach igazgatójával   
• A Rumbach és a status quo: egy mítosz anatómiája
• A neológ Rumbach: az alapító atyák  ​
• Blog: Internáltábor a Rumbachban, 1941-1944​
• Kitekintő: Litvániai fa-zsinagóga renoválása ​

Kezdjük ezúttal egy panaszos szerelmes verssel, amelyet egy zsidó származású, katolikus költő írt és a perzsa gázel műfaji hagyománya ihletett távolról. 

Vas István: Hideg nyár

Jöttél, mintha hozzám hajlanál. / Olyan voltál, mint e csalfa nyár. / Tammúz hava hideget hozott. / Zúg a megcsalt földnek jajja már. 

Tammúz hava nem sokszor jelenik meg a magyar irodalomban, pedig a név, Tammúz, dallamos, szép, a Jóisten is Nyugatos ízlésű szerelmi költeményekbe teremtette, annál is inkább, mert az első nyári hónap neve, eredete sumér-akkád, eredetileg egy istenség neve volt. Akárcsak Vas szerelmes versében, a zsidó hagyományban is a „hideg nyár” ideje, nagyjából a hónap közepén, Tammúz 17-én kezdődik a három gyászhét, amely hetekek során a jeruzsálemi Templomok pusztulására, a száműzetésre emlékezünk. 

Ezért lehet különösen szép, hangsúlyos ellenpontként is érteni, hogy pénteken, Tammúz újholdjának napján adják át ünnepélyesen a felújított Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát. 

Az épület zsinagóga lesz és befogadó kulturális-közösségi tér, kiállítóhely, a zsidó kötődések sokféleségének egyformán teret adó épület, az együttlét tere egy évnyi együttlét-megvonás után: szimbolikus bejelentése annak, hogy vége, legalábbis átmenetileg, az elszigeteltségnek. Az emlékezet tere lesz, hiszen a ház hozza magával súlyos történetét és a reménytelen elhagyatottság éveit, de a remény tere is. Tammúz újholdja, a pesti zsidó nyár valódi, tartós ünnepet ígér. 

A Rumbach története évszámokban  

A Rumbach belső tere 1935-ben. Forrás: http://collections.milev.hu/items/show/31266

• 1868: Az építési bizottság jóváhagyta Otto Wagner terveit.
• 1872: A zsinagóga felavatása.
• 1941-1944: Internálótáborként használták.
• 1959: A zsinagógát életveszélyesnek nyilvánították és bezárták.
• 1979: A zsinagóga teteje beszakadt.
• 1988: Az épületet megvásárolta az Alba Regia cég.
• 1994: Az épület az Állami Vagyonügynökség kezelésébe került.
• 2006: A Budapesti Zsidó Hitközség visszakapta a zsinagógát.
• 2021: A zsinagóga újraavatása.

​Beszélgetés Kiss Henriettel, a Rumbach igazgatójával

Mi lesz a frissen átadott intézmény szerepe a környék, a pesti zsidó közösség, a magyar civil társadalom életében, a nemzetközi zsidó diplomáciában, hogyan és mennyire válik majd befogadó zsidó vallási térré? Hogyan szemléli kiállítási térként önmaga és a magyar zsidók történetét? 

Kiss Henriett a Rumbach felavatásán. forrás: BZSH facebook 

MILEV: Tulajdonképpen milyen közösségi igény hívta életre a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga rekonstrukcióját, mit kínál majd a főváros zsidóságának? Egyáltalán, ők-e a kizárólagos célcsoport? 

Kiss Henriett: Már 2007-ben, amikor először írt ki a hitközség pályázatot a zsinagóga felújítására, multifunkcionális térként gondolták el, ez a koncepció azóta sem változott. A 2014-ben megkötött támogatási szerződés is számos célt fogalmaz meg egyszerre: az Otto Wagner-i örökség építészeti rekonstrukcióját, egy turisztikai célpontként szolgáló épület kialakítását, amely mindeközben közművelődési térként, kiállítótérként, zsidó közösségi térként és zsinagógaként is rendelkezésére áll használóinak. 

Ezért is van a zsidó, zsidó karakterű civil szervezetek hálózataként, zsidó civilszervezeti bázisként működő Mozaik Hubnak 210 négyzetméteres irodatere, nagyon fontosnak tartjuk segíteni a munkájukat, illetve kapott egy irodát a Zsidó Világkongresszus is nálunk, a Rumbach kicsit a magyar zsidó közösség „külügyminisztériuma” is, kapocs a nemzetközi zsidó szervezetekhez. 

Milyen szerepet játszik majd zsinagógaként a Rumbach? Lesz saját közössége vagy befogadó imaház lesz? 

Felvetődött az a lehetőség is, hogy önálló zsinagógakörzetté alakítjuk, állandó tagsággal, közösséggel, de végül beláttuk, hogy nem a gombhoz kell varrni a kabátot: nem a terekhez kell zsidó híveket rendelni, hanem a zsidó híveket megszólítani és utána teret biztosítani nekik. Közösségi igényeket nem „kinevezni”, hanem támasztani, erősíteni kell, ezzel próbálkozunk majd a következő öt év során, nem csinálunk mesterséges közösségeket. Reméljük, addig tényleg kialakul majd itt egy „templomkörzet” lassan, szervesen. Addig bizonyosan befogadó zsinagógaként is működik a Rumbach Deutsch Péter rabbinikus felügyelete alatt. Szinte biztosra vehető az is, hogy a jórészt Magyarországon élő Michael Paley konzervatív rabbi sűrűn, rendszeresen tart majd nálunk szombatfogadásokat angolul. 

Mennyire befogadó zsinagóga lesz a Rumbach? Mindenki, mindenféle közösség imádkozhat benne? 

Bárki, aki elfogadja a neológ irányzat által kijelölt kereteket, hogy a minján tíz zsidó férfiből áll, hogy a férfiak és a nők legalábbis külön ülnek, az imarend, a liturgia neológ kereteken belül marad stb. Ugyanakkor Michael Paleyről feltehető, hogy talán máshol húzná meg ezeket a határokat, és ő is kitüntetetten fontos együttműködő partnerünk. 

Milyen kapcsolat fűzi a Rumbachot a Zsidó Múzeumhoz? 

Szoros. Toronyi Zsuzsanna végig a ház koncepciótervének dajkája volt, korántsem csak, de elsősorban a kiállítótérnek, az állandó kiállítás koncepciójának, amely egy egyre inkább magyarrá váló család, a Politzerek jól követhető, alaposan dokumentált és lenyűgözően izgalmas története 1740-től napjainkig, audiovizuális információs bázisként követhető.

Hasonlóan eredeti még az a Frazon Zsófia által megálmodott interaktív vizuális tér, ahol maga a látogató dönti el, milyen tárgyakkal és történetekkel szeretne találkozni, maguk a látogatók fogják megtölteni saját családtörténeti emlékeikkel, fényképekkel, dokumentumokkal és a hozzájuk kapcsolódó történetekkel. A közösségi médiafelületeken hónapok óta fut már a kampány, amely minden honfitársunkat meghívja, hogy legyen része ennek az archívumnak. 

Foglalkozik továbbá egy kiállítás a zsinagóga történetével, az építész, Otto Wagner pályájával a közösség és a felújítás történetével, a ház ismeri a történetét és ezt a, persze, szakadásokkal teli történetet viszi tovább, amennyire egyáltalán lehetséges. Kimondottan figyelünk arra, hogy minél pontosabban feltárjuk, megőrizzük az épület és egykori használói történetét, gyűjtjük a hívek visszaemlékezéseit. 

A környéken legalább két zsidó közösségi-kulturális intézmény működik, a Csányi5, illetve a Bálint Ház, illetve kulturális fórum a Spinoza Ház is. Mit tudnak kezdeni egymással? 

A Csányi5 elsősorban a helytörténetre fókuszál, a Bálint Ház majdnem tisztán közösségi tér, nem csak nem vagyunk konkurensek, nagyon jól ki fogjuk egészíteni, erősíteni fogjuk egymást, nyilván mondani sem kell, hogy nem riválisainknak, hanem a partnereinknek tekintjük őket. Miközben nekünk turisztikai célpontként is ki kell, csúnyán szólva, termelnünk a fenntartásunk költségeit, egyebek között ebben a tekintetben is nagyon más profilú intézmény lesz a Rumbach.

Hogyan képzeli el az öt évre szóló mandátuma utolsó napját most, az átadóünnepség hetében? 

Ez a mostani már az átadás nagyon sokadik tervezett dátuma, a Covid-járvány elsősorban, de sok minden egyéb is folyamatosan átrendezte a terveinket. Jó tudni, hogy a Tóra-tekercs immár végre ott van a helyén, a Tóra-szekrényben. Az utóbbi időszak a válságmenedzsment ideje volt, úgyhogy már most van mire némi megkönnyebbüléssel visszapillantani. Öt év múlva akkor leszek elégedett, ha a Rumbach olyan nemzetközileg elismert kulturális intézmény lesz, amely lokálisan is beágyazott, megjelenik körülötte egy vagy többféle, egymáshoz kapcsolódni képes, fiatal, eleven közösség. 

A szépség, a tudatlanság és a politika

Anarchista hajlamú tudományfilozófusok szeretnek eljátszani a gondolattal, hogy a nagy felfedezések jelentékeny része nem a szigorú tudományos módszertan eredménye, hanem az eredeti félreértéseké, tévedéseké, hogy néha a tévedések termékenyebbek, színesebbek és akár még előremutatóbbak is lehetnek a helyes, de érdektelen megállapításoknál, következtetéseknél. 

Vannak érdekes, színes-szagos, vagy csak szórakoztató félreértések, nem igaz, de legalább szép felvetések, és vannak kevésbé szép, kicsit szándékolt, kicsit számító, mondjuk, politikai-stratégiai félreértések is. És, persze, van még a szimpla tájékozatlanság is, amely gyakorta magabiztossá tesz. Ezek is, a politikai manipuláció és a tudatlanság egyaránt, hát még párban, hatalmas, világmozgató erők. 

A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga szomorú történetét övező nagy kortárs félreértésnek is megvan a maga szépsége, szórakoztató is tulajdonképpen, és, persze, munkál benne a szerzésvágy történelmi legitimációjának igénye is éppen úgy, mint az információhiány, illetve egy hagyomány végső elsüllyedésének fájdalmas tanúsága. 

A múlt feltalálása

A kiegyezés utáni, emancipált zsidóság „végzetes szakadása” két országos hitközségi szervezetet eredményezett, az ortodoxot és a neológot. Voltak továbbá hitközségek, amelyek, számos különféle okból, egyik nagy szervezethez sem kívántak csatlakozni. Sőt további 50 éven át még saját maguknak sem csináltak országos szervezetet csak 1928-ban, amely mindössze az 1950-es állami kényszeregyesítésig élhetett. Mindebből máris sejthető, hogy nem volt egységes liturgiája, vallási-vallásjogi meggyőződései. Budapesten nem voltak status quo közösségek, zsinagógák, még a háború előtt sem. 

Egy megszűnt, tömegeit és szervezeteit illetően is jórészt felszámolt, tulajdonképpeni, karakteres irányzatként nem, inkább helyi szervezeti hagyományként leírható jelenség kelt tehát fantoméletre elsősorban egy szintén megszűnt közösségű, hagyományú zsinagógaépület konstruált múltjában, akkor, amikor megindult a hagyománykeresés folyamata: a rendszerváltás környékén, az első említés, a mítosz születésének első nyoma 1989-ből való Komoróczy Szonja és Michael Miller „mítoszkutató” cikke szerint (amelyre ez az összefoglaló nagy mértékben támaszkodik).

Minden a helyére kerül: a tévedés rendje

Amikor úgy tűnt, hogy a status quo címke alkalmas lehet arra, hogy legitimáló múltat kölcsönözzön utólag rivalizáló hitközségi törekvéseknek, a Rumbach is – haló poraiban, visszamenőleg – status quo zsinagóga lett, jó pár másik pesti zsinagógával együtt, amelyeknek szintén soha semmi köze nem volt a halott irányzathoz. 

A legitimáló múlt keresése találkozott az ember harmónia iránti vágyával, a szimmetria igényével. A Budapest központjában lévő három reprezentatív zsinagóga közül az egyik ikonikus neológ imaház, a Dohány, a másik ortodox, a Kazinczy, a harmadik, amelyik szintén valami más, a Rumbach, miért ne kapcsolódjon a harmadik irányzathoz, a status quohoz. Rendnek kell lennie a turizmusban, az a jó, ha minden stimmel. 

A Rumbach valójában mindvégig a neológia szervezeti keretei között működött, szokásaiban, liturgiájában konzervatívabb rítusú közösségként. Vagyis valójában a neológia sokszínűségét láttatják a Dohány és a Rumbach ikertornyai, azt lehetne újra felfedeznünk bennük és általuk.

Amikor a Rumbach felépült, a pesti zsidó közösség tagjai választhattak, hogy továbbra is a Dohány utcában imádkoznak majd, vagy pedig templomülést vásárolnak a kicsit konzervatívabb elrendezésű új zsinagógában. A döntést már a Dohány működésének első évtizedében (1860-as évek) meghozhatták, hiszen a Rumbach építési költségeinek jelentős részét is az előre eladott templomülésekből fedezték. Kik döntöttek így? Néhány név az alapító atyák közül:

Lányi Jakab

A zsinagóga jobb oldali részének 20-as padjának első, első osztályú ülését Lányi Jakab nagykereskedő vásárolta meg 530 forintért. Ez ma közel kétmillió forintos árat jelentene. Lányi Jakab 1865 és 1873 között a Pesti Izraelita Hitközség elnöke volt, megválasztásakor már tagja volt a nemzeti közművelődés elősegítése érdekében létrehozott Nemzeti Kaszinónak. Már elnökként vett részt a végül az ortodox neológ szakadást eredményező Kongresszuson is. Igazi neológ volt, a neológia egyik létrehozója.

Tornyai Schossberger Sáje Wolf

Nem messze ült tőle a hitközség egy korábbi elnöke, aki Schossberger Lázár rabbi fia, Kunitzer Mózes óbudai rabbi veje volt. Ő maga első generációs pesti volt, ahol a cukor és dohányiparban tevékenykedett, majd vagyonát jól forgatva a kiegyezés éveire Pest leggazdagabb embere lett. Nádor utca 19-ben lévő hatalmas házát a korszak sztárépítésze, Hild József tervezte. A kiegyezést követően egyike lett az első nemesített zsidó családoknak, tornyai előnévvel kapott nemességet. Schossberger Sáje Wolf (némely forrásokban Simon Vilmos) felesége, Regina Sachs sem csupán feleségként, hanem önálló jövedelméből jótékonykodó asszonyként lett közismert, egyike azoknak, akik 1869-ben megalapították a Pesti Chevra Kadisa Aggok Házát. A Rumbach felépítésének évében fia, Schossberger Zsigmond herceg Esterházy Miklóstól megvásárolta a turai birtokot, ahol felépítette az Operaházra hasonlító neoreneszánsz családi kastélyt. Schossberger Saje Wolf gyermekei 1890-ben bárói címet nyertek, és ehhez már kikeresztelkedtek.

Anton Fochs

A zsinagóga bal oldali padsoraiban volt a széke egy különc, kissé mogorva agglegénynek, akit bőkezű adományairól ismertek. Az eredeti árnál jóval drágábban vásárolt templomi ülőhelyét nem sokáig használhatta, hiszen a felavatás után nem sokkal meghalt. Pár évvel halála előtt névtelen levélben 43 000 forintot küldött a Pesti Izr. Hitközségnek árvaház alapítása céljából. Minthogy sokan őbenne sejtették az adományozót, a hírt nyilvánosan az újságokban megcáfolta. Végrendeletéből azonban kitűnt, hogy ő az adományozó, mert meghagyta, hogy szülei nevéről nevezzék el az intézményt. Végrendeletileg még egy millió forintot hagyományozott különböző jótékonysági intézmények részére felekezetre való tekintet nélkül és külön 60.000 forintot az árva gyermekek közti szétosztásra, hogy tovább tanulhassanak tudományos pályákon. 300.000 forintot pedig országszerte felállítandó, mindkét nemnek hozzáférhető süketnéma intézetek alapítására hagyományozott. Ez mai áron több mint ötmilliárd forint lenne.

Breitner és Modern

Cégnévre szólt két másodosztályú üléstulajdonjoga, a Deák Ferenc utca sarkán álló hatalmas épületben működő áruházéra. Tulajdonosa, Breitner L. Zsigmond a hitközség jótékonysági ügyosztályának vezetője volt. Szegényebb családból származott, jól ismerte gyermekkorából a nélkülözést, ezért hangsúlyozta a folyamatos, állandó adományozás és jótékonykodás szükségességét, nem tartotta elfogadhatónak, ha valaki csak a végrendeletében gondoskodik másokról. Ő maga ékszerész volt, a millenniumi Ezredéves Országos Kiállításon külön pavilonban mutatta be termékeit.

Krausz Mayer

Szintén nincstelen szegény árvagyermekként kezdte pályáját a Dunántúlon, de élete végére egy Lotz Károly freskókkal díszített, Quittner Zsigmond által tervezett Andrássy úti palota és a Gizella Gőzmalom részvényeinek tekintélyes része mellé egy első osztályú ülése is volt a Rumbachban. Krausz Mayer Pesten azzal foglalkozott, amire a Monarchia éléskamrájaként is aposztrofált Magyarországon az egyik legnagyobb igény volt: terménykereskedelemmel. Ezen akkoriban hatalmasat lehetett bukni, és hatalmasat lehetett nyerni is. Igazán sikeresek azok lettek, akik a nyersanyagok kereskedelme mellett beszálltak a feldolgozóiparba is, illetve akik gazdagsági sikereikhez társadalmi felemelkedést is kapcsolhattak. Krausz Mayer mindkettőt jól csinálta: 1864-től szesz és élesztőgyára volt, 1880-ban pedig fiaival létrehozták a Gizella Gőzmalmot. Szesz és élesztőgyárának fontos terméke, a sütőélesztő alapvető fontosságú volt az urbanizálódó társadalom kenyér-ellátásában. A korábban kizárólag házilag, kovásszal készült kenyerek mellett ekkoriban jelentek meg az élesztős péksütemények. Ausztriában 1847-től, Magyarországon 1853-tól van olyan élesztő, ami már nem a sörgyártás melléktermékeként keletkező kesernyés ízű, hanem szeszélesztő. A gazdasági sikerek nyomán Krausz Mayert a király megyeri előnévvel nemesei sorába emelte, s ezt a társadalmi sikert kamatoztatta aztán a család a gyermekeik sikeres házasságaival is.

Húsz-harminc éve úgy tűnhetett a felületes szemlélőnek, hogy a világ Max Weber által megénekelt „varázstalanodása” befejezett tény már. Isten és az istenhit kiment a divatból nyugaton, a felvilágosodás diadalútja a végére ért, az ember kinőtt végre önmaga okozta kiskorúságából. A Nyugat pedig a világ vezetője, úgyhogy várható, hogy ebben is követik majd a lemaradó égtájak. Európában még sokkal inkább így tűnhetett, mint a még mindig mélyen vallásos Amerikában. 

Mindez tévedésnek bizonyult. A hit reneszánszát éljük, és ezt nem csak a vallási fundamentalizmus hatalmas ereje mutatja, a modernitás egyik nagy ellenmozgalmáé, de a „spirituális piac” folyamatos bővülése is. Ilyen a A jóga és a meditáció iránti, egyre fokozódó urbánus kereslet, a keleti vallások európai diadalútja, és a neoprotestáns, pünkösdista kereszténység tömegei, például Magyarországon is. Illetve az ortodox zsidóság egyre nagyobb részaránya az amerikai zsidó közösségben. 

A „posztszekuláris” korszak egyik tendenciája tehát a bezárkózás a vallási hagyományba, a másik pedig a vallási eklektika, a szinkretizmus. Mindenhonnan elhozni, betenni a fogyasztói kosarunkba, ami megfelelően mélynek, bölcsnek, vigasztalónak tűnik. 

Az amerikai zsidók között erősödik –- az ortodoxia és a szekularizációs tendenciák mellett-mögött – az „irányzatokon túli”, illetve irányzatközi – közösségek vonzereje. Ezek – akárcsak némely progresszív irányzat – az elmélyült spiritualitás technikáit részben a hászidoktól veszik át, istentiszteleteiket, micváikat ezek lelkesítik át, világnézetük azonban balosak, kritikai, szociálisan fokozottan érzékenyek, támogatják a nők teljes egyenjogúságát, a szexuális kisebbségek integrációját stb.

„A zsidók és zsidók közötti együttélés”

A magyar zsidóságnak erre a trendre is érdemes lehet figyelnie: számosan, sok tízezren vannak olyanok, akik vágynak arra, hogy távoli, elveszett, titkos családtörténetüktől vezetve visszakapcsolódjanak valamiféle hagyományok által meghatározott közösségbe, de kívülről jönnek, kritikusak, nem tekintik zárt és kívülről feltörhetetlen, bírálhatatlan rendszernek a hagyományt, akkor se, ha beletanulnak abba is. „Posztszekuláris”, irányzatokon túli zsidók tulajdonképpen, csak még nem tudnak róla és rajtunk múlik, hogy megtudják. 

Gyakorta életválságok idején érkeznek, nem meglepő módon, a közösség kapujába: az életkezdés, párválasztás nagy egzisztenciális döntéseinek időszakában, a nagyszülők elvesztésének idején, amikor először fogalmazódik meg az igény az épp eltűnő múlt birtokbavételére, az újrakapcsolódásra. Az életközépi válság és az aktív életszakasz vége hasonló belépési pontok. 

A Rumbach, láttuk, nem mainstream neológ intézményként működött születésétől bezárásáig, bő 90 éven át: a neológia tágasságát hirdette, ahogy Komoróczy Szonja és Michael Miller fogalmaz. Ezt tehetné ezentúl is, a neológiához tartozó, irányzatokon túli, befogadó zsinagógaként, olyan irányzatközi térként, amelyben összefutnak a zsidó közösségi, kulturális és vallási élet mozgásai. Története a „zsidók és zsidók közötti békés együttélés” terévé tette” a Rumbachot, ezt a hagyományt viszi majd tovább most, újjászületve is.

Egy másik feltámadó imaház: a litvániai fa-zsinagóga

A Baltikum, egészen kitüntetetten a mai Litvánia a zsidó történelem páratlanul fontos központja volt, tulajdonképpen egészen addig, amíg a holokauszt első felvonásában a Szovjetuniót megtámadó Wehrmacht mögött hátramaradó Einsatzgruppék szisztematikus tömeggyilkosságai el nem pusztították zsidó közösségét. A fővárost, Vilniust egykor „Éészak Jeruzsáleme”-ként emlegették. 

A Vilnius és a második legnagyobb litván város, Kaunas közé eső, egykor felerészben zsidók által lakott Ziezmariai minössze pár ezer fős kisvárosa egyike annak a kevés helynek, ahol megmaradt a sok száz egykori kelet-európai fából készülta-zsinagóga egyike a 21. századra is. Épp Litvániában viszonylag sok, több tucat maradt meg közülük, átgondolt kormányzati program célozza felújításukat. 

A ziezmariai zsinagóga olyan rémes állapotban volt kívül-belül egyaránt öt éve, a munkálatok kezdetén, hosszú évtizedek magányos romlása után, hogy kérdés volt, egyáltalán megmenthető-e. De ezekben a napokban, 2021 kora nyarán, Tammúz havának kezdetén fejezik be a renoválását, amelyet nagyon komoly kutatómunka előzött meg azért, hogy az épület újrateremtetése egyszerre lehessen innováció és restauráció. A feltehetően a 19. század második feléből való épületet egy 1918-as (a merőben átmenetinek bizonyuló független Litvánia kikiáltásának éve) tűzvész után már újra kellett építeni. 

A zsinagóga kulturális központként, kiállítóhelyként működik majd, ahogy, persze, jóval nagyobb léptékben, a Rumbach is. 

A cikk forrása és képek a renoválás előtti és a mai állapotról a Jewish Heritage Europe​ oldalán.