Zsidó Múzeum Magazinja VÍZÖNTŐ Minden víz Szokás mondani, hogy Thálésznek ezzel a töredékével kezdődik a filozófia története, amely a négy őselem közül a vizet tartja eredendőnek, minden létező végső alapjának. Bizonyos értelemben a héber Biblia is így gondolja, kezdetben volt a víz, egészen addig, amíg az Örökkévaló el nem választotta a fenti és lenti vizeket, a vizeket a szárazföldtől. Az ég szót, sámájim, akár úgy is lehet érteni, hogy ott, sám van a víz, májim. Amikor pedig rászabadul az Özönvíz a Földre a Tóra leírása szerint egyszerre nyitva meg a fenti és lenti csatornákat, a magasság és a mélység csatornáit, az tulajdonképpen a Teremtés visszavonásának, visszafordításának kísérlete. Minden víz volt eredendően, aztán majdnem újra vízzé vált minden. Hogy ez hogy jön ide most, már azon kívül, hogy ha minden víz, akkor a víz értelemszerűen mindennel kapcsolatba hozható? A héten beléptünk a vízöntő havába, Svát hónapba, amelynek neve az akkád eredetiben az esőre utal, a télvégi esőzésekre alighanem. Szimbóluma természetesen a vízöntő. Megérkeztünk a vízöntő korszakába, ahogy a Hair híres dala hirdeti: a béke és a szeretet korszakába. Ha egyelőre mégsem terjedne ki mindez az egész emberiségre, a mi közösségünkben, közöttünk és Önök között már eddig is így volt és ezután is így lesz. És az egész szinte egybeesett az új évvel ráadásul, hogy igazán minden stimmeljen. A hét műtárgya: Zsinagógai kézmosó Zsinagógai kézmosó Zsámbékról Múzeumunk első emeleti állandó kiállításában a falba szerelve látható egy mészkő kézmosó medence, fölötte vörösréz víztartállyal. A tárgy történetét a múzeum dolgozóinak 1947 júliusában kelt levele tárja fel: "Kötelességünknek tartjuk, a t. Irodának a következőket jelenteni. Folyó hó 23–án (...) künn jártunk Zsámbék községben, hogy megállapítsuk mi maradt meg a XVIII. század első évtizedéig visszanyúló zsidó közület emlékeiből. Mikor 1943 nyarán meglátogattuk a községet, teljesen felszerelve találtuk a régi templomot, megvoltak kegyszereik, Tóráik, régi irataik. Kihalóban volt a község zsidósága, már csak mindössze 3 család élt ott. Sikerült is akkor Múzeumunk részére megszerezni 2 Tórafüggönyt és a régi hitközségi könyvek egy részét. A többi régiségtől nem akartak még megválni. Szomorú kép fogadott bennünket, mikor most újra felkerestük Zsámbékot. A község főterének egyik sarkában áll a nagyméretű zsinagóga, oldalfalai megvannak, de tetőzete hiányzik. A templomot teljesen kifosztották, padlózatát felszedték, a frigyláda szekrényét még megtaláltuk, azt kiemeltettük a falból és elhoztuk, úgyszintén a mosdót a templom előcsarnokából." A zsinagógát nem sokkal később lebontották. Képei közül válogatást láthatnak ezen az oldalon: Zsámbék Az eső és a feltámadás: a zsidó év tagolása A tórai, eredeti felosztás szerint tulajdonképpen csak két ünnepi időszaka volt az évnek, éppen hat hónapnyi távolságra egymástól, teljesen szimmetrikusan. Az őszi ünnepek, amelyek a Szukkot zarándokünnepével zárultak, hogy Szukkotra fél évvel beköszöntsön a kivonulás tavaszi ünnepe, a Peszáh, amelyet az Ómer-számlálás kapcsol össze a Sávuottal, ha tetszik, akkor ez egyetlen ünnep. Az esős évszak kezdete az őszi ünnepek vége, ekkor imádkozunk esőért az ünnepi „ráadás”-főima, a Muszáf ismétlésében. És aztán fél évre rá, Peszáh első napján, ugyancsak az ünnepi ráadás Főimában, az esős évszak végén, harmatért imádkozunk. A zsidó történelem nagy ünnepei teljes harmóniában telnek a természeti ciklus körforgásával, ez a zsidó idő Tórai alapszerkezete. És tovább is van. Ahogy Irving Greenberg rabbi, az amerikai ortodoxia legeredetibb és legnyitottabb gondolkodója írja a zsidó ünnepekről szóló könyvében, a rabbik, bölcsen, épp a Főima második áldásához kapcsolták az esőért és a harmatért fohászkodó betoldásokat, ahhoz, amelyben a halottak feltámadásába vetett hitünket valljuk meg, az Örökkévalóba vetett hitünket, amely feltámasztja a holtakat. A Peszáh a tavasz, a feltámadás, a leendő megváltás, az aktuális megszabadulás ünnepe, a természeti és a történelmi feltámadásé egyszerre. A tavasz a világ kézzelfogható feltámadása, amely igazolja a feltámadásba vetett hitünket és megelőlegezi a beteljesülését. És a vízért, az éltető harmatért mondott ima köti össze a két feltámadást a bölcs rabbik ravasz és mély játékának köszönhetően. Vannak progresszív közösségek, amelyek, irracionalitása miatt, átírták a holtak feltámadását váró áldást. Lehet, hogy ezúttal nem nekik van igazuk. A szukkoti vízmerítő rituálé pedig olyan volt a Talmud szerint, hogy aki azt nem látta, nem látott még örömet a világon. Minden, ami jó, víz. Az ősvíz és a betérés A magyar zsidó pszichoanalitikus, Ferenczi Sándor beszél arról, hogy a születés, a kikerülés a biztonságos nyugalmi állapotból, az anyaméhből trauma és nyomában megmarad a vágy a visszatérésre: az egyénnek az anyába, a világnak pedig az ősóceánba. Lila kissé, de szép. Ferenczi szerint ez a vágy hajtja a szexualitást is: visszajutni az anyaméhbe, amennyire lehet. Az, aki megszületik, vízből érkezik, az elfolyó magzatvízből. Aki betér zsidónak és újjászületik, szintén vízből érkezik, miután tanúbizonyságát adta a Bét Din, a vallási bíróság előtt elkötelezettségének, bemerítkezik a mikvében, szigorúan ruha nélkül, tetőtől talpig, mert minden élet forrása a víz és így minden újjászületésé is. Mivel minden víz és minden belefér a vízről szóló fecsegésbe, érdemes lehet megjegyezni, hogy a János vitézben, Tündérországban lényegében eldönthetetlen, hogy Iluska támad-e fel a habokból, vagy János vitéz öli-e bele magát a folyóba. A víz egyszerre élet és halál, mindenesetre végső egyesülés. Petőfi Sándor ugyan, és ez tényleg nagyon nagy kár, nem volt zsidó, de a népszerű daljátékos János vitéz librettó-írója (kék tó, tiszta tó, melyből az élet víze árad, add vissza nékem őt, szép, szerelmes Iluskámat), Heltai Jenő legalább az volt. Minden víz és legalább nyomokban minden tartalmaz valami, valaki zsidót. Programajánló Ezúttal a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs és Emlékközpont Baumhorn kiállításának záróeseményét ajánljuk - jó szívvel, hiszen több műtárgyunk is látható a kiállításon. Címlapképünk: Árvízi kehely Kehely, készítette Alois Waynand, Bécs, 1840. E heti címlapképünk nem a mi gyűjteményünkből van, de mégis erősen kötődik hozzánk. Az úgynevezett "árvízi kehely" az Evangélikus Országos Gyűjtemény kiemelkedő műtárgya, melynek palástján finoman megmunkált árvízi jelenetet láthatunk. A Deák téri evangélikus templom és parókia körül a téren fenyegető hullámokat vet a víz. A különböző módokon menekülő emberek az ajtó felé igyekeznek. Az ajtón épp egy batyut cipelő férfi lép be. A kehely története a héber és német nyelvű, vésett feliratok alapján nyilvánvaló. Az egyik mezőben az adományozó szöveg olvasható, németül: „Lőwy Herman, egy hálás izraelita, keresztyén testvérének, a nagytiszteletű Lang Mihály úrnak, 1838 szerencsétlen árvízi napjaiban a szenvedő emberiség számára ajándékozott jótetteiért”. A felső perem alatt bibliai idézet áll héberül: „…erőssége a szegénynek a nyomorúságban, oltalom a zivatarban…” (Ézsaiás 25,4). A kehely annak a szép gesztusnak állít emléket, hogy az 1838-as nagy pesti árvíz idején a Deák téri templomban befogadták a víz elől menekülő Király utcai zsidókat. A kehely az Evangélikus Múzeum állandó kiállításán látható - ugyanott ezekben a napokban egy időszaki kiállításban pedig a mi tárgyainkkal, két Haggadával és két szédertállal is találkozhatnak. Most léptünk be a Vízöntő hónapjába, de a jövő héten újra elválnak a szárazföldek a vizektől, hogy Mózes és a nép száraz lábbal kelhessenek át a Sás-tengeren. #ZsidoMuzeum ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌